Eddig 0 hozzászólás érkezett.
Címkék:
Könyvek, Ősmagyarok, Őstörténeti szakirodalom, Történelem
 

dr. Padányi Viktor: Dentu-Magyaria 2. rész


V. SZABIR MAGYARSÁG VAGY ONOGUR MAGYARSÁG?

Görög és római ókortörténeti mankókat forgató magyarok szeme már Katona István óta egyre gyakrabban akadt fenn a furcsa tényen, hogy ókori értesítésekben népnevek fordulnak elő, amelyek szemmel láthatóan torz alakjukban is valahogy népünk nevére emlékeztetnek.

Ennek a megfigyelésnek a múlt század első felében az akkori magyar történettudományos élet reprezentánsai, főleg a kiváló tudós, Fejér György hangot is adtak aminek nyomán az amatőr nemzeti lelkesedés egyszerűre nyakló nélküli történelmi szóetimologizálásokba kezdett és ebben annyira gyerekes és ostoba túlzásokba esett, hogy az egyébként nem alaptalan megfigyeléseikből kibontakozó elmélet nevetségbe fúlt. (1) Így, mikor a szabadságharc leverése után a magyarság történelmi tudata is politikai ellenőrzés alá került, nem volt nehéz a ,,fényes magyar múltat" megölni és a halszagú atyafisággal helyettesíteni noha ez a magyar őstörténetre végzetesnek bizonyult. Történettudományunkat helytelen ösvényre állították, amely száz esztendős fárasztó gyaloglás után - sehova sem vezetett. A honfoglalás előtti korból találgatásokon és hipotéziseken kívül konkrét történelmünk, határozott kronológiával, nincs és ez a "nincs" megdöbbentő ítélet történettudományunk száz év óta tartó meddő piszmogására.

Akkor, amikor más nemzetek történettudománya néhány megvizsgált és megbeszélt adatból határozottan és energikusan megfogalmazza történetének egy-egy darabját, mi tízszerű annyi sokkal meggyőzőbb adat fölött is csak hezitálunk, vagy ha mégis van adat, amit beépítünk történetünkbe, abban rendszerint nincsen köszönet.

A "magyar" népnév ókori nyomainak kutatása a déIkaukázusi térben már 150 éve megindult. Erre vonatkozó adatokat a legkülönbözőbb kútfőhelyekben éppúgy, mint földrajzi elnevezésekben, más népek emlékezetében és közvetett utalásokban olyan meggyőző mennyiségben és minőségben találtunk a másfél évszázad folyamán, hogy az ebből következő konklúzió apodiktikus érvényű kimondásához a német történettudománynak (ha saját népéről lenne szó) ennek tizedrésze is elég lett volna. A "hivatalos" magyar történettudomány ezzel szemben egy délkaukázusi eredet és múlt konklúzióját, mint lehetőséget is elvetette, mert ezt "finnugor eredetünk" kizárja, és ez valóban így is van. Azzal a lehetőséggel, hogy esetleg délkaukázusi származásunk zárja ki a finn-ugor eredetet, történettudományunk nem számolt.

Nem számolt annak ellenére sem, hogy honfoglaláskor magunkkal hozott kultúránk (vallásunk, művészetünk, szokásaink) határozottan délkaukázusi volt, (2) nem számolt annak ellenére sem, hogy a honfoglalás után nyelvünk módosult, nem számolt annak ellenére sem, hogy a Fekete-tenger Kaukázus - Észak-Káspi vonaltól északra a "magyar" népnév sehol semmiféle torzulásában, semmiféle helynévben elő nem fordult.

Eszközöljünk ezzel szemben egy betekintést a Kaukázus vonalától délre eső világba.

Kr. e. a 17. szd-tóI Kr.u. a 10. századig eltelő 2700 év folyamán babiloni, egyiptomi, asszír, káld-huni, perzsa, görög, örmény, római, bizánci és arab kútfőkben, különböző korokból származó különböző nyelveken, különböző írásrendszerűekkel, írásmódokon leírt és különböző helyeken talált leletek adatai újra és újra értesítenek egy népről, amelynek a neve határozottan és egységesen "m" hanggal kezdődik és van a belsejében egy lágy mássalhangzó, amelynek pontos visszaadására a fenti nyelvek fonetikai rendszere képtelen. Ezt a rejtélyes mássalhangzót ezek a nyelvek megpróbálják jelölni "d", "dz", "t", "th", "tz", "ts", "z", "k", sőt "x", betűjeggyel is, sőt az arabok "d", "dzs", az örmények "gh" hangokkal is

Ez a név a Kr. e. 5. szd.-ig "mita", "mitha" (többesben mitanni), "mada", "méd", "médj"",médz", "manni", "manda", "maza", "matia" (többesben matiani) "matsi" (többesben matsien), "musk", "max", "mag", torzulásokban jelenik meg, illetőleg, a különböző írásrendszerűekből latinbetűs írásra ilyen formában tette át ezeket a neveket az írástudomány.

Feltűnő, hogy a Kr. e. 5. szd.-tól kezdve, a káspi-vidéki és kaukázusi individuális népnevek felbukkanása során ugyanezek a nevek az -ar, -or, -er, -ir, -inna népnév-végződéssel ellátva jelennek meg a következő formákban: "inad-inna" (a madából), "max-era" (a musk-ból), matchar (a matsi-ból), mezori (többes), mezorani (többes), mazori (többes ), megari és maghiori mind kettő többes ), mazar, madzar, madjyr, matchar, magior, maghiar, mogher, makar, madar, végül madzsar írásmódon.

Ugyanez a név kisebb-nagyobb torzulásokkal megjelenik a délkaukázusi és káspi-környéki tér különböző földrajzi neveiben is.

Mindezek alapján apodiktikus érvénnyel ki lehet mondani, hogy ilyen nevű nép, vagy népek a Kr. e. 17. és a Kr. u. 10. századok közti korban Elő- Ázsiában létezett, vagy léteztek. Ezzel szemben a dél- kaukázusi térben és a Káspi- környéken ma semmiféle "m" hanggal kezdődő nevű nép nem található, de az egész Eurázsia területén is csak három van, Keletázsiában a "mandzsuk", Indiában a "mundák" és Közép-európában a "magyarok". A fenti különböző torzulású formákból kiszublimálható fonetikai bázis feltűnően hasonlít a "magyar" népnévre, amelynek 1100 év alatt magának is voltak Magor, mogyer és megyer torzulásai, sőt, amint ezt egy dr. Weinlein János nevű, volt magyar gimnáziumi igazgató és volt debreceni egyetemi magántanár ma Németországban magyargyalázó tanulmányaiban gúnyos következetességgel állandóan és sértő szándékkal használja, van egy "madjar" és "mátyár" torzulása is.

Földrajzi nevekben ez a népnév a következő helyeken és torzulásokban fordul elő (a lista természetesen nem teljes)

Maxera dél-káspi folyó Ptolomeusnál (3), Mazara nevű város a Tigris és az Eufrát forrásvidékén, (4) Matsar nevű erőd a mai Pejbárt közelében, (5) Madzar nevű város á Kuma és Bybala összefolyásánál az észak-káspi térben, a Kaukázus Magyar-Hegység neve, (7) a Fekete-tenger Magyar-tenger neve, (8) a különböző örmény történelmi és földrajzi munkákban említve "Madzsar-völgy", "Madzsarok faluja", stb. (9)

Ezek a nevek egytől-egyig Kaukázus-káspi-vidéki nevek, sőt, kettő kivételével (Maxera, Kuma-menti Madzar) szubartui nevek, általában pedig elő-ázsiai nevek, éppúgy, mint a felsorolt ókori és koraközépkori nép-nevek is azok.

Feltűnő jelenség az is, hogy ezek a nevek kivétel nélkül szabir viszonosságban, sőt igen kevés kivétellel a "szabir" szó társaságában jelennek meg, mintha a "szabir"-nak valaminő alcsoportját jelentenék. Feltűnő az is, hogy Szubartutól északra a "szabir" a Kaukázus hegység mindkét végén megjelenik (keleten "Szibéria", nyugaton "Zaporogje" ), és keleten éppúgy ott van a társaságában a Kuma- menti Madzar, mint ahogy a nyugati térben is ott van a "Mare Mazari", vagy Mar Magior.

Mindezek a tények meglehetősen hangosan beszélnek s ha melléjük tesszük mindazt, amit népünk "szabir" és perzsiai vonatkozásairól történettudományunk egyik legfőbb Árpádkori forrása, Konstantinos Porphyrogenitos elmond és krónikáink írnak, egyszerűen érthetetlenné válik, hogy ez az anyag a magyar történettudomány őstörténeti komplexumából, még mint kuriozitás is teljesen hiányzik. Az embernek az az elutasíthatatlanul gyanakvó érzése támad, hogy történettudományunk finnugoristái féltek ezzel az anyaggal szembenézni.

Mióta aztán a szumir-magyar nyelvrokonság, sőt a szumir-etruszk-magyar nyelvrokonsági (10) semmi esetre sem alaptalanul jelentkező ténye felbukkant, egy szabir- magyar viszonosság fentiekben summázott tüneteit egyszerűre a bizonyosság ereje tölti meg s ez a bizonyosság egyszerűre kardosan és páncélosan lép a "finnugor" elmélet és a finnugor teóriára épített "hivatalos" magyar történettudományi hipotézis elé.

A magyarság délkaukázusi eredetének egyre szilárdabban álló ténye egyelőre még nem azt kéri száztíz esztendőnek száztíz magyar tudósától számon, hogy miért és mennyiben "finnugor" nyelv a magyar nyelv, sőt még csak nem is az egyelőre a kérdés, hogy milyen alapon lett "finnugor" a magyar őstörténet is.

A magyarság délkaukázusi eredetének egyre szilárdabban álló ténye egyelőre még csak azt kéri számon, hogy miért, s hová sikkadt el a délkaukázusi eredet már 150 évvel ezelőtt felismert lehetőségének teljes és gondos anyaggyűjtése? Hová sikkadt el a Közel-kelet ókortörténetének magyar művelése és miért nem mozdított meg a magyar tudománypolitika 110 éven keresztül egyetlen szalmaszálat sem a szumir nyelv és archeológia művelése érdekében, azután sem, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a szumir ragozó nyelvű

Miért tanulmányozta a magyar nyelvtudomány csak a finnugor anyagot?

Az ember eltűnődve csóválja a fejét azon, hogy őstörténetünk számos különböző adalékai tömegében milyen kevés figyelmet szentelt történettudományunk annak a körülménynek, hogy a honfoglaló magyarság nem egy nyelvet beszélő mennyiség volt, hanem két különböző részből tevődött össze, amely két rész két különböző nyelvet beszélt.

Még inkább nő a csodálkozás, ha az ember tekintetbe veszi, hogy az árpádkori sírleleteken végzett antropológiai vizsgálatok summázása szerint, a honfoglaló magyarság zömének egyik (és nagyobbik) fele az u.n. Kaukázus-turanid fajhoz a másik (és kisebbik) fele pedig az u. n. kelet- balti fajhoz tartozott.

Hogy a Kárpátmedencét megszálló törzsszövetség, melyről pozitíve tudjuk, hogy mindössze néhány évvel a honfoglalás előtt alakult meg, két különböző néphez, sőt fajhoz tartozó törzsekből szerveződött nemzetté össze, őstörténetünknek egyik legkétségtelenebb ténye. Az "etelközi vérszerződés" szinte már közhely, olyan tény, amit még a magyar történettudomány Bach-huszárjai közül is kevesen mertek kétségbe vonni, viszont a kétszerkettőnél is nyilvánvalóbb, hogy egy népnek, ha előzőleg is egy kötelékben élt, nincs szüksége "vérszerződésre". Ha a honfoglaló nép, előzőleg kazár fennhatóság alatt, egy közös "kende" vezetése alatt, tehát egy és ugyanazon szervezetben élt, mint faji egység, már századok óta együtt, akkor az etelközi "vérszerződés" értelmetlen és indokolatlan ostobaság.

Antropológiai vizsgálataink, a honfoglaló törzsek két különböző nyelvet beszélő volta, a tény, hogy honfoglaló őseink törzsszövetsége különböző összetevőkből formális szerződéssel állt egyetlen politikai kategóriává össze, a legkisebb kétséget is kizáróan bizonyítják, hogy népünk, különböző kisebb csatlakozott elemeket nem számítva, két fajilag és nyelvileg különböző nép összetétele.

Az egyik nép a hazai és külföldi történelmi kútfők és a hagyományok, valamint a kulturális jelek és antropológiai megállapítások szerint kétségtelenül és vitathatatlanul a délkaukázusi szabir nép, a másik pedig szintén történelmi (főleg külföldi) kútfők, népemlékezetünk és antropológiai megállapítások szerint a volga-vidéki onogur nép.

Úgy hiszem, hogy szinte apodiktikus formában ki lehetne mondani, hogy a "magyar" nép a szabir néphez tartozó törzsek és az onogur néphez tartozó törzsek 9. szd.-i szövetkezéséből jött létre és szinte csodálatos, hogy ezt a magyar történettudomány már régen ki nem mondta. Szinte már csodálatos, hogy Hóman Bálint szerint a honfoglalók onogur törzsek voltak, akik "szabir elemeket is hoztak magukkal".

A magyar mondák és hagyományok, a középkori magyar krónikák, a középkori és koraközépkori bizánci, örmény és perzsa kútfők, egy magukkal hozott délkaukázusi kultúra jelenlétének számos jele, a délkaukázusi térben található számos "magyar" vonatkozású földrajzi és archeológiai ténynek "szabir" társaságban való megjelenése, a honfoglaló magyarságnak a honfoglalás után még hosszú időn át fenntartott délkaukázusi kapcsolatai (11), a magyarság "másik" nyelve, végül pedig az antropológiai felvételeknek eredménye, mint csodálatos egybevágó és egy pontban összefutó, azonos bizonyítékok összefoglalása után annak ki nem mondásához, hogy a honfoglaló magyarságnak igen jelentékeny hányada a szabir népből származik, már határozottan és letagadhatatlanul a kedvenc a priori hipotézishez való konok és nem túlságosan "tudományos" ragaszkodás kellett.

Annak kimondása ugyanis, hogy népünknek csak egyik - és nem a legnagyobb - összetevője volt onogur, egyszerűen egy óriási lavinát indított volna el őstörténetünk terén.

Ennek a ténynek őstörténetünket illetően perdöntő fontossága van. Azt ugyanis, hogy merre vezet a magyarság őstörténetének útja, a délkaukázusi térbe-e, vagy az urali erdők veremlakásai felé, visszafelé haladva, az dönti el a két összetevő szétválási pontjánál, hogy a kettő közül melyik a súlyosabb, nagyobb és fontosabb összetevő, a szabir- e, vagy az onogur? Ezt pedig az dönti el, hogy melyik kategóriából származott a Megyer törzs.

A Megyer- törzs hovatartozásának kétségtelen és korrekt megállapítása dönti el a kérdést, hogy melyik vonal jelenti a magyar nemzet történetének folytatását a hon foglalástól visszafelé, mert amelyikhez az tartozott a két összetevő közül, nemzetünk eredetének az a főága. A másik csupán mellékág, amely belefolyt.

A magot, ami körül a honfoglaló törzsszövetség létre jött, majd aztán nemzetté kristályosodott, a Megyer- törzs jelentette. A Megver- törzs fejedelme lett a létrejött törzsszövetség vezetője. A Megyer- törzs adott a kialakuló nemzetnek 412 éven át uralkodó családot és az adta a nevet, melyet az mai napig visel. A Megyer-törzs volt a honfoglalás kezdeményezője, irányítója, a Megyer-törzs szervezte a meghódított területet országgá és a Megyer-törzs köré tömörültek a többiek. A Megyer- törzs a magyarság kétségtelen és vitathatatlan magja és a magyar történet a honfoglalástól visszafelé a Megyer- törzs története név és lényeg szerint egyaránt.

A kérdés, az őstörténetünkben rendet teremtő kérdés az, hogy szabir volt-e a Megyer- törzs, vagy onogur? És ha szabir volt, vajon egyetlen szabir törzs volt-e hát a többi csupa-onogur törzs között?

Történettudományunknak talán legsúlyosabb tévedése az volt őstörténetünk problémájának kezelésében, hogy a Megyer-törzset a priori onogur törzsnek tekintette. Ha ezt a hibát a vogul-gyökök következtében el nem követi, a magyar őstörténet problémája régen meg lenne oldva.

Hogy ez a súlyos hiba előállt és nyolcvan év alatt sem képes a magyar történettudomány korrigálni, azért kizárólag azok a felelősek, akik mindkét nemzeti tudományunkat a vogul-gyökökre építették át. Hogy ezeknek az embereknek a hatása (és erőszaka) milyen elképesztő mértékben érvényesült, az akkor tűnik ki igazán, ha átgondoljuk, hogy a Megyer-törzs egyszerűen nem lehetett onogur törzs és erre 80 év alatt nem jött rá senki.

E sorok írója nem a középkori magyar krónikákra és nem Konstantinos Porphyrogenitos ezerszerű idézett könyvének ezerszerű idézett harmincnyolcadik fejezetében foglaltakra utal, ahol az ezer évvel ezelőtt élt tudós bizánci császár két Árpád-unokának, tehát a Megyer-törzs két prominens tagjának közlése alapján írja meg, hogy az ősöket nem türköknek, hanem "asphali" szabiroknak hívták, elvégre ha ezt a magyar történettudomány Konstantinosznak sem hitte el, miért higgye el ezt a kútfőhivatkozást nekem.

E sorok írója kétszerkettőre hivatkozik, amit meg nem cáfolhat semmiféle forráskritika, és a "két nyelvet beszélő honfoglaló magyarság", meg a "vérszerződés" tényeiből se két tény nyilvánvaló hátteréből indul ki.

Az onogur törzsek hosszú évszázadokon át szervezetszerűen együtt élő kötelék, "nemzet" voltak. Ez a kötelék, illetőleg az, ami ebből megmaradt, Kr. u. 680 óta, Onogoria megdöntése óta, mint tulajdon egykori birodalmának határőrvidékére kitelepített gyepűnép, kazár fennhatóság alatt, egy a kazár kormányzat által kinevezett katonai kormányzónak, a "kendének" a kormányzata alatt élt bizonyos autonómiában. A győztes kazárok által a vereség után "detronizált" uralkodó család, a "gyula-ház" hatáskörét ez a kende veszi át és ez a kende kezdetben valószínűleg nem is onogur, hanem valami más, kazár szempontból megbízhatóbb elem, (12) talán kők-türk, talán más a meghódított Onogoria segédnépei sorából. Ennek a kendének onogurok élére helyezett családja és törzse az évszázadok folyamán az onogur törzsek között élve bizonyos fokig és értelemben esetleg el is onogurosodott, és mint afféle "labanc" gyakorolja a hatalmat a kazár kormány intenciói szerint. Maguk az onogurok, talán hagyománytiszteletből, talán dacból hallgatólagosan és önként tanúsítanak tiszteletet az egykori uralkodó család törzsvezéri státusba lesüllyedt feje, a gyula iránt is, aki Attila leszármazottja.. Erről a családról Hóman Bálint (13) azt állítja, hogy ez Álmos családja és ennek a törzse, a gyula törzs, a Megyer-törzs.

Hóman Bálint előadása a "Magyar Történet"-ben sajnos nagyon pongyola és állításai egymásnak ellentmondók. Dentu- Magyariáról pl. azt állítja, hogy az Onogoria volt, holott Onogoria nem a Meotiszban volt és 680-ban már megszűnt, viszont Álmos, "Dentu-Magyaria bölcs és vitéz fejedelmének", Ügeknek fia, 140 évvel később született. A honfoglaló Árpádot "ifjú fejedelemnek" írja, noha legalább 50 éves volt. Az idézett munka 67. lapján ilyeneket ír az onogur törzsszövetségről: "Fejedelme nem volt. Háború idején a kagán bizalmasa (a kazár kagáné), a hozzá szító törzsfők (14) közül kirendelt fővezér állt, élükre. Békében csak a vérségi összetartozás tudata főzte őket össze. .. Az etnikai egység teljes volt, de a népi egyéniség - politikai önállóság híján - kifelé nem érvényesülhetett". Két bekezdéssel odébb viszont ilyenek állnak : "A törzsszövetség élén még mindig (a 9. szd. közepe) a kazár kagán által kiszemelt fővezér, a kende, vagy kündü állt, de mellette már feltűnik egy másik méltóság, a gyula, kit az idegen nép tényleges uralkodójának néznek... Előd, kende hatalma csak kazár összeköttetésén, a kagán bizalmán alapult. A kazár hatalom még útját állta az ősi hagyomány és a tényleges erőviszonyok érvényesülésének de a törzsszövetség keretén belül már a Megyer-törzs jutott túlsúlyba" (Hogy hogy engedték ezt meg a kazárok, meg a 20.000 lovassal rendelkező kende, azt Hóman nem magyarázza meg.)

De nem magyaráz meg Hóman Bálint mást sem. Nem magyarázza meg, hogy ha törzseket "összefőzi a vérségi összetartozás tudata'' és "az etnikai egység teljes", miért volt szükség a besenyő támadás után "vérszerződésre" a törzsek között? S ha a Megyer- törzs feje, a "gyula", ősi jogon a törzsszövetség feje, immár a század dereka óta, miért kellett azzá választani? És hogy lehet az, hogy a honfoglalást követően mégis Tétény (?) a "gyula" és nem a Megyer-törzs a "gyulák törzse", s Álmos ükunokája, Géza, majd a "gyula" leányát fogja feleségül venni, aki az Árpádokkal még csak rokonságban sincs?

A gyulák törzse, talán a Keszi törzs, merőben, határozottan és kétségbevonhatatlanul különbözik a Megyer törzstől.

Konstantinos Porphyrogenitos idézett munkájában közli, hogy a fellázadt és később a magyarokhoz csatlakozott "kabar" törzsek körében a kivezényelt kazár haderő vérfürdőt rendezett és ez a három törzs ezért szökött meg. A "kabar" szó nem népnév, hanem megjelölés, ami annyit jelent, mint elégedetlen, zúgolódó, háborgó, lázadozó, zavart okozó. A szó ősi szumir gyökről ("háb") származik. ókori babiloni forrásokban Kr, e. 1100 körül jelenik meg, az Egyiptomból kiűzött u. n. hikszoszok Szíriában és a mai Palesztina területén kódorgó, rablóhadjáratokat végrehajtó, turbulens kötelékeit; a felbomló hikszosz haderő csavargó egységeit hívják ezek a források "habiru-knak. A szó, amint látni fogjuk, asszírok közvetítésével belekerül a szabir nyelvbe és a magyar "háború", "háborgó", "habar", "kavar" szavak formájában mind a mai napig megvan a fenti jelentéstartalommal. Háb (szum.) "habir" (babil., asszír), "kabar" (szabir), háború, habar; kavar (megy) ugyanazon szócsoport. Kazárokra vonatkozó forrásokban ezt a szót nem találtam (15), s ha ez a negatívum jelent valamit, a "kabar" megjelölést szabirok adták ezeknek a lázadó törzseknek

1. Ugyanez a veszély fenyegeti most a Dr. Bobula Ida hereroizmusával megindult szumir--magyar összehasonlító nyelvkutatás ügyét, amelyet máris diszkriminált egy csomó ostoba merész cikk és könyvpublikáció olyan személyek részéről, akiknek még elemi nyelvészeti és történettudományi ismereteik sincsenek

2. Népművészetünkön ma is érezhető "perzsa" elemek szinte közhely. A "massagéták" vérszerződési szokását ugyanúgy írja le Herodotos Kr. e. az 5. században, mint őseinkét Anonymus. A napimádás és lóáldozat a Káspi-népek ókori szokása, ugyanúgy, mint honfoglaló őseinké, amit Herodotos erről ír, akár őseinkről is írhatta volna. Sajnos pogánykori ceremóniáink és azok kultikus szövegei, amelyek rovásírással fába lehettek vésve, a térítés után állandóan üldözött óhitű papokkal együtt pusztultak el, Ami sovány értesülésünk van, krónikáinkban maradt meg "... colos filius (t. i. Vatháé) nomine Janus multum postmodum tempore ritum patris sequendo congregavit ad se magos et pythonissas et haruspices per quorum in, cantationes valde gratiosus erat apud Dominus ..." (Thuróczi Chronica Hung. p. 11., c. 39.) A méd, avar, káld, perzsa mágusoknak és kultuszuknak nagy irodalma van. "Magorum autem religionem sectantur Persae, Parthi, Bactriani, Chorasmii, Arii, Sacae, Medi at plures aliae barbarae nationes" - írja Lucianus. Nyelvünkben számos perzsa szó a perzsákkal való tartós és rendszeres érintkezésre mutat s ez az Ob és Tobol vidékén lehetetlen lett volna. Ruházatuk fegyverzetük, katonai és méltóság neveik szintén Elő-Ázsiába helyezik őseinket.

3. Ptolomeus Cosmographia, Lib. V.

4. u. o.

5. Theophylactus Simocatta: Heraclius per idem tempus rursus in Persidem se inferebat (Kr. u. 626-ban) ... Theodorus et Andreas Mazarorum oppidulum vetustate ruinosum instaurant (görögben; "tó phrourton tón Matsarón) quod a Bajudaes non procul distabat" (Historiarum Lib. VIII.)

6. Jelen mű harmadik fejezetében említett Kuma- menti Madzar nevű város (Madzar). Helyi hagyomány szerint ókori "szkitha" város, amely a 14..század közepéig fennállott. Ibn Batuta arab író (1302-1377) még járt benne. Romjainak kőanyagából sokat felhasználtak Jekaterinograd építéséhez a 18. században. Medicis Mihály örmény lelkész, aki a boltozatos sírokat is megnézte 1820-ban, említi könyvében. Ír róla Fejér György, Kállay Ferenc (1. o.), gr. Kuun Géza (1890), végül Bendeffy László (1941-1942). A Hóman-Szekfü Magyar Történet annyira agyonhallgatja, hogy még könyvészetében és forrás-felsorolásában sincs benne. Bendeffy hipotézise helytelen, de kutatási anyaga különb fogadtatást érdemelt volna.

7. Ószláv forrásokban, általában Dél-Oroszország népei így hívták a középkorban.

8. A "Fekete-tenger" név csak a 17. században kerül használatba, addig az európai földrajztudomány "Mazar" v. "Magion" tengernek ismeri, Egy 1350 körül kiadott, talán portugálok által rajzolt térkép "Mar Magion"-nak, egy 1564-ben kiadott velencei térkép "Mare Mazara"-nak, egy 1596-ban kiadott másik velencei térkép már "Mare Maggiore"-nek jelöli. Mivel a "Maggiore" helyi eredetű név nem lehet (jelentése szerint is értelmetlen volna, mert "maggiore" nagyobbat jelent olaszul) önkéntelen olaszosításról lehet szó a "Magiorból". A másik térkép "Mazara" névjelölése ezt kétségtelenné teszi, viszont az olasz "maggiore" kiejtése "madzsóre" szinte pontosan azonos a "magyar" szó kiejtésével, ami mellesleg olaszban "ungherese".

9. Orbeli és Indsidsian műveiben. Minderre egyébként még részletesen visszatérünk.

10. Lásd bővebben V. A. Padányi: "A New Aspect of the Etruscan Provenance" c. tanulmányban.

11. Konstantinos Prophyrogenitos közli velünk " ..Ad Turcos vero ortum versus in Persidis partibus habitantes, negotiatores suos mittunt etiam nunc ii, qui occidentem incolunt predicti Turcae invisuntque illos et responsa saepe ab illis per hos accippunt" (De administrando imperio, 38. f.)

12. Jóval előbb, a hatvan éves kök-türk uralom idején például (570-530) a kök-türk kormányzat a gyula-ház mellőzésével az Ermi-nemzetséget állította az onogurság élére.

13. Hóman-Szekfü Magyar Történet, I. köt. 67-68 lapok.

14. Ez a történetírás frazeologia már több, mint bosszantó. 50-60.000 lelket számláló magyar népi egységek vezére következetesen "törzsfő", de ugyanennek a kornak 3-4-5000 szlávját vezető frank megbízott, egy Pribina, egy Kocel. ez, herceg" Hóman előadásában, egy nagyobb szláv vazallus-kerületnek a vezetője meg, egy Mojmir pl. "fejedelem".

15. Csak Konstantinos Porph.-nál van meg és "kavar" formában a Salzburgi Krónikában

Ez a lázadás minden logika és valószínűség szerint az egykori onogur uralkodócsaládnak, a kazárok által detronizált Bat-Baján törzsvezéri színvonalra lesüllyedt s a kende alá rendelt utódainak, a törzsében robbant ki s a vérfürdőt ebben a törzsben rendezte a lázadás elfojtására kirendelt kazár haderő. Erre utal a törzs honfoglaláskori neve "Keszi", (szumirban "kais?), amely "maradékot", "maradványt" jelent s az elnevezés minden valószínűség szerint erre a vérfürdőre utal. A törzsnek eredetileg más neve lehetett.

Ez a Keszi-törzs a honfoglalás után az erdélyi részekben telepszik Ie, az onogurság legközvetlenebb rokonait jelentő "székelyek" között, akik a hagyomány szerint "hét emberöltővel a magyar honfoglalás előtt" vándoroltak a Kárpát-medencébe s talán azzal a második csoporttal azonosak, amely a Bat-Bajánt cserbenhagyó és a kazár támadás elől a Balkánra vándorló bolgárok (678) után egy évvel,679-ben, a bizánci források torzításával "Kotragos"-nak nevezett legfiatalabb testvér vezetése alatt nyugat felé vándorolt. A 679 és 896 (honfoglalás) között eltelt idő mindenesetre - 217 év - valóban "hét emberöltő", hétszerű 31 év, s ennyi idő alatt a rokonság konkrét tudata és emlékezete nem halványulhatott el az egyazon népből érkezett régebbiek és újonnan érkezettek között. Mindenesetre a "gyulák-törzse", a Keszi-törzs Erdélyben települ meg, a Megyer-törzs viszont az ország kellős közepét foglalja el és a gyulák még abban is különböznek az Árpádoktól, hogy egészen külön külpolitikát folytatnak s különállásukat majd Szent István az oroszlámosi véres csatában fogja megszüntetni.

A "gyulák-törzse" csaknem bizonyosan a Keszi-törzs és határozottan nem a Megyer-törzs. Álmos tehát nem lehetett az onogur törzsszövetség "gyulája". (16)

A Megyer-törzs, az etelközi törzsszövetkezéskor, a hét szövetkező törzs között a leggazdagabb és a legerősebb. Az egykori kende nem-onogur, talán kők-türk fajú (Kürt) törzsénél is erősebb, a gyula törzsénél is erősebb és már maga ez a puszta tény is szinte kizárttá teszi, hogy a Megyer-törzs a lebediai onogur törzsek közé tartozott, hisz a kende törzse ellenőrizte a többit, de az is szinte kizárt dolog, hogy a gyepű-népként kezelt onogur törzseknek kende által kormányzott világába belefért volna a kende hatósága alá egy a Megyer-törzset vezető, Álmos méretezésű, Kievet birtokló személyiség és egy a kende törzsnél jóval erősebb, gazdagabb törzs. Ilyennek kinövését a kende nem tűrte volna, de meg a nehéz határőrszolgálat, a kötelező katona kontingens (20:000 lovas) anyagi és véres terhei megerősödést nem is tettek lehetővé. Álmos pozicíója nem egyeztethető össze a kende és a gyula státusával és a dolgoknak a régi időkben is megvolt a maga rendje és logikája...

Egy "onogur" Megyer-törzs és egy "lebediai" Álmos furcsa, kétes, valószerűtlen és minden pontjában ellentmond a helyzet és az alakulás logikájának. Márpedig mindenben van logika s a történelemnek a logika az első és legfontosabb segédtudománya.

E sorok írója hosszú-hosszú éveken át sokszor feltette magának azt a kérdést, hogy milyen józan ok, vagy tételes közlésadat zárja ki azt a lehetőséget, hogy krónikáink és hagyományaink Dentu- Magyarfája és Lebedia két egyidejű, de különböző képlet volt.

Van-e hát bármi is a forrásokban, ami ezt a lehetőséget kizárja azon az egyetlen negatívumon kívül, hogy az egykorú, kútfőként szolgáló innen-onnan összeszedett megjegyzések gazdái nem tudnak arról, hogy két különböző de szomszédos képlet létezik. Az individuális népnevekkel amúgy sincsenek tisztában még a bizánci források sem; az általánosan használt "türk" megjelölésbe sok minden belefér.

Viszont minden, szituáció és fejlődés és logika szinte türelmetlenül arra mutat, hogy két egyidejű de különböző képlet létezéséről van szó. Miért ne létezhetett volna Meotiszban egy kaukázus-turanid fajú Dentu-Magyaria és tőle észak-északkeletre egy kelet-balti fajú "Lebedia" egy és ugyanabban az időben? Ki az és hol van az a tudós; aki ennek a lehetetlenségét vagy akárcsak valószínűtlenségét ki tudja mutatni? Lebedia közvetlen északi szomszédságában pl. létezett egy akacir (barszil) politikai képlet is.

E sorok írója tucatnyi kifogástalan érvet tud felsorakoztatni arra, hogy Dentu-Magyaria és Lebedia egy és ugyanabban a korban, egymás mellett létező két külön, politikai, faji és nyelvi kategória volt, amelyek közül a egyiknek, a meotiszi Dentu-Magyariának központi törzse a Megyer és a feje Álmos, a másiknak, a Donec-Don közén elterülő kazár vazallus-tartománynak, pedig egy a kazár kormányzat által kinevezett tisztviselő, a kende volt a 9. század második felében. Az egyik, Dentu-Magyaria szabir volt, a másik, Lebedia, onogur.

A nagy magyar őstörténeti rejtélynek ez a megoldása, a két külön politikai és faji képlet, egyszerűre csodálatos rendbe, értelembe és logikába állít minden eleddig egymással szembenálló, egymásnak ellentmondó forrásanyagot.

Megmagyarázza a "vérszerződést", amely e nélkül kissé naiv. Megmagyarázza a két különböző nyelvet beszélő honfoglalókat. Megmagyarázza perzsa kultúr anyagunkat, meg magyarázza Konstantinos Pbrphyrogenitos ellentmondó feljegyzéseit, megmagyarázza krónikánk szövegeit. Megmagyarázza Evilathot és a kovarezmi feleséget és igazolja Bartucz antropológiai összesítését.

Megmagyarázza, hogy miért kellett a kazároknak az Alsó-Don Meotisszal szembeni vonalát 834-ben egy erődrendszerrel megerősíteni. Megmagyarázza Vernadskynak azt az állítását, hogy Kievet Álmos építtette 840-ben. Megvilágítja Dentu-Magyaria "Magyaria" nevét, megmagyarázza, hogy miért volt az, hogy őseink egykoron "non Turcae, sed Sabartoeasphali dicebantur" és megmagyarázza, hogy a "Magyar" elnevezés olyan gyakran előfordul a Kaukázustól délre elterült egykori Szabiriában.

A nagy magyar őstörténeti rejtélynek ez a megoldása megmagyarázza az onogurokra vonatkozó (egyébként igen sovány) értesüléseket is és mivel a szabir (nem pedig onogur) Megyer törzsnek az onogurokhoz semmi köze nem volt a vérszerződésig, nem kell holmiféle "mansoi"-kat valahonnan az urali őserdőkből előkaparnunk a "magyar" népnév eredetéhez. A "magyar" szónak kazár anyagban halvány nyoma sincs.

Dentu-Magyaria a kazár birodalom nyugati határán túl fekszik, tehát északi része nyugatra esik a határőrvidéket jelentő Lebediától, mely a Kazár birodalomnak egy tartománya. Dentu-Magyaria az Azov - Alsó-Don Donec - Alsó-Dnyeper által bezárt térben terül el s a Dnyeperre támaszkodva felnyúlik Kievig. "Lebedia", vagyis a kazár határőrvidék, ettől a hosszú, észak felé nyúló, ék alakú képződménytől keletre, a Donec-Don közben fekszik, s ez a kanyar maga csaknem akkora, mint Csonka-Magyarország fele. És 1200 évvel ezelőtt határok, határ megállapító bizottságok, térképek, határsorompók és fináncok - nincsenek, A két képletet nagyjából a Donec választja el egymástól.

Dentu-Magyaria független szabir állam. Lebedia kazár főuralom alatt álló onogur határőrvidék. A két nép fajilag is, nyelvileg is különbözik, csak egyben azonosak, mind a kettő turáni.

A határőrvidék Kr. u. 680 körül jön létre, mikor a győztes kazárok ide szorítják ki a legyőzött Bat-baján megtépázott törzseinek egy részét s ezt a határőrvidéket majd csak 100 évvel később kezdik Lebediának hívni, a- szomszédok.

Dentu-magyariát két emberöltővel később, az Abbaszida imperializmus arab nyomása elől ideszoruló szabirok alapítják, mégpedig a kazároktól függetlenül és az alatt a másfél évszázad alatt, amíg fennáll, soha kazár fennhatóság alatt nincs. Ellenkezőleg, a kazár birodalom hadilábon áll velük. Dentu-Magyaria hadereje nem szolgál a kazár hadseregben. Dentu-Magyaria hadereje önálló háborúkat vív, 839-ben pl. az Aldunánál, 860-ban Krímben, 862-ben a Kárpátmedencében, amint erről Hinkmár érsek értesít.

Ennek a politikai képletnek a vezető törzse a Megyer törzs, ettől veszi a nevét Dentu-"Magyaria" és ennek fejedelme az ország utolsó évtizedeiben Ügek fia, Álmos.

Ennek a szabir képletnek a lakossága a 880-888 közötti besenyő előnyomuláskor kettéválik. A Kaukázus nyugati vége Kubán- Azov-Don torkolat körül lakó rész a besenyő fenyegetés elöl régi hazájába, a Kaukázus mögé, az ott maradt rokonokhoz húzódik vissza, a nyugatnak meg északnak kiterjedt Dnyeper-vidéki rész pedig a Dnyeper mögé hátrál, ahol aztán a hasonló sorsot ért és szintén idehúzódó onogur törzsekkel kötnek szövetséget, egymást "vértestvérekül" fogadó szerződést a közös védekezés céljából.

A vérszerződés két vagy több különböző képlet szerződése. Az onogur törzseknek önmagukban nem lett volna kivel szerződniök, hiszen ők amúgy is egy nép voltak már századok óta, ők vérségi kötelék voltak, nekik nem kellett a vérüket összecsurgatniuk. Vérüket csak különböző vérűeknek kell keverniük, hogy "vérrokonság" jöjjön létre. A "vérszerződés" minden kétséget kizáróan különböző fajú törzsek egyesülése volt, ez sine qua non-ja egy vérszerződésnek. Egyébként újra idézem a tényt, hogy a honfoglaló magyarság két különböző, tehát nem azonos nyelvet beszélt és hivatkozom Bartucz antropológiai vizsgálatainak eredményére.

A következő kérdés az, hogy a két szerződő kategóriából melyik volt a nagyobbik, melyik volt a túlnyomó elem, melyhez a másik csatlakozott, mert a jellegadó bázis nyilvánvalóan a lényegesebb.

Hogy a szabir és az onogur törzscsoportok közül melyik a lényegesebb elem a magyarságban, mint történelmi kategóriában, hogy melyik volt a nagyobbik erő, a nagyobbik mennyiség, tehát a nemzetet adó, jelentő és kifejező bázis, az a puszta tényből, hogy a megalakult törzsszövetség központi törzse a Megyer- törzs, fejedelme Álmos, majd Árpád, azt hiszem nyilvánvaló. A vezetést a lényegesebbik összetevő, a nagyobb szerződő fél veszi át. A nagyobb és erősebb fél az, amely a feltételeket diktálja. A nagyobb és erősebb kategória nem fogja magát a kisebbiknek alárendelni. A gombot varrják a kabáthoz, s nem megfordítva.

Apodiktikus érvénnyel ki lehet mondani, hogy a szerződő törzsek két csoportja közül az volt nagyobb, lényegesebb, a tömörülés létrehozója, amely a Megyer-törzset s annak vezérét, a fejedelmet zárta magába.

Az onogur törzsek vezetője a kende, és központi törzse a kende törzse volt. Úgy hisszük nyilvánvaló, hogy ha az onogur törzsek lettek volna többen, jelentették volna az új képlet bázisát és adták volna "hadnagyaik" a majoritást, ők vették volna a kezükbe a vezetést, ők jelentették volna az "újonnan" létrejött képletet, amely egyéb elemeket "is" vett fel magába.

Hóman Bálintnak az a megállapítása, hogy az onogur törzsek szabir elemeket "is" hoztak magukkal, még az esetben is tarthatatlan volna, ha az onogur törzsek lettek volna a nagyobbik mennyiség. A másik fél ugyanis, akármelyik volt is az, nem lehetett egy olyan jelentéktelen hányad, amit egy mellékmondattal és egy "is"-lel el lehet intézni. A különböző fajú és nyelvű két csoport azért tömörült, mert önmagában mind a kettő gyengének érezte magát. A "szövetkezés" semmi esetre sem lehetett egy jelentéktelen töredéknek egy nagy túlnyomósághoz való csatlakozása. Egy jelentéktelen, alig számba vehető töredék nem szerződik, hanem örül, ha helyet adnak neki. Az kéri a felvételét. A szabir "elem", még ha az lett volna is a kisebb, amit a másik "felvett" magába és "magával hozott", igen jelentékeny lett volna, és az a "jelentékeny", ami több, mint legalább egyharmad. A Hóman Bálint kifejezése olyan onogur túlnyomóságot jelent, amely hat onogur törzset kontemplál a, hétből, sőt szinte csak szabir töredékekre utal.

Próbáljuk elképzelni, hogy a lebediai onogurság 6-7 törzse tett ki, amelyekből - mondjuk - hat törzs jött a Kárpátmedencébe. Arról ne is beszéljünk, hogy az onogur nép eredetileg is mindössze tíz törzset jelentett és ebből öt (besgur) már 570 körül, a kazár inváziót jóval megelőzőleg a Közép-Volga vidékére, a Juliánus- féle Magna Hungariába" költözött (és ahol Julianus a 13. században meg is találta őket). Arról se beszéljünk, hogy a kazárok nemcsak Lebediában létesítettek "határőrvidéket"; hanem birodalmukat körös-körül gyepűnépekkel vették körül, az Onogur birodalom bukása után tehát kerülhettek onogur törzsek pI. a keleti gyepűvidékekre a Jajk vidékre is, a Volga és az Ural közti térbe, mint ahogy vannak forrásadatok, amelyek szerint a Jajk-vidékre is került onogur törzs, az ott élő keleti szabir maradványok közé. Tételezzünk fel hat lebediai onogur törzset és vizsgálódjunk kissé e fölött a lehetőség fölött.

Hat törzs körülbelül 300.000 ember a kilencedik században, és ez hat törzsi hadosztályt (tumant, töményt) jelent, ami hun-onogur hadszervezet szerint 60.000 ember s ez a törzsi védelemre hátrahagyott harmadának, vagy felének leszámításával, amit csak védekezés esetén vetettek be, 30-40.000 főnyi támadóerőt jelent. Nos, egykorú forrásadatokból tudjuk, hogy a kazár hadsereg lebediai katona-kontingense 20.000 lovasban volt megállapítva. Ez mennyiség három törzsnek, a kundu saját kök-türk törzsével együtt négy törzsnek, de ha ez nem adott katonakontingenst, akkor is csak négy törzsnek felel meg (az északi határőrvidék két finnugor törzse, a barszilok, 10.000 embert voltak kötelesek állítani). De ettől a két jellemző adattól függetlenül, ha egy kis vazallus gyepűnép hat, vagy éppen hét törzs lett volna 300-350.000-es létrámmal és 60-70.000 fegyveressel, akkor mennyien voltak a kazárok?

Hat, vagy éppen hét mozgékony onogur katona-törzset, mely az akkori világ legjobb könnyű lovasságát jelenti, nincs hatalom, amely két évszázadon át vazallus-állapotban, elnyomva tudna tartani. Hat onogur törzs, a kazár erőhöz viszonyítva, túlságosan nagy lett volna "gyepűnépnek" s a hódító kazár egy ekkora tömeget semmi esetre sem telepített volna együvé, már t. i., ha a 10 törzsnyi onogur népből az öt törzset jelentő (besgur) (17) s 570 körül a Közép-Volga vidékére vándorolt rész kiválása után egyáltalán maradt volna hat, vagy hét onogur törzs Kurt onogur-bolgár birodalmában. Mivel pedig tízből ötöt kivonva akkor is öt marad, ha erre nincs u. n. kútfőadat, nem maradt. A legjobb esetben is csak öt maradhatott s a kazárok ezeket is valószínűleg kétfelé vágták. Onogur törzsek a keleti határszélre, a Jajk-vidékre is kerültek.

Az "onogur-magyarság" elméletével szemben eddigiekben előadott ellenbizonyítékaim "csak" logikai ellenbizonyítékok s az evidencia tisztelete a vogul-gyökös történettudományi álláspont képviselőiből számos más területen is hiányzik . Szolgálunk azonban kútfő-bizonyítékkal is, és ez Maszudi.

Al Maszudi arab író Konstantinosz Porphyrogenitosz kortársa volt (megh. 957-ben) és két könyvet is hagyott hátra (18) az utókornak. Az elsőt, a "Muruj al-Dhahab"-at 943 és 947 között, tehát Konstantinosz "De administrando imperi"-jának keletkezésével majdnem pontosan egy időben írta és az a 912-től 940-ig terjedő idővel foglalkozik ami magyar viszonylatban Zsolt korának felel meg. Ebben a könyvben a szerző a következőket írja: (19) "Közöljük, hogy Kazáriához és Alániához közel, ezektől nyugatra négy türk nemzet fekszik, amelyek eredetüket közös őshöz vezetik vissza. Ezek részben nomádok, részben letelepedettek, nehezen megközelíthetők és nagyon bátrak. Mindegyiküknek királya van. Mindegyik királyság területe több napi utazás. Tartományuknak egy része érinti a Fekete-tengert. Támadó hadjárataik Róma országáig, sőt csaknem Spanyolországig elérnek. Uralkodnak ezeken a területeken minden más nemzet felett. Köztük és a kazár király között éppúgy, mint az alánok urával is, egyesség van. A terület, amelyen élnek közvetlenül Kazária mellett van. Az elsőt ezek közül a nemzetek közül "Bajna"-nak (ejtsd Bazsna.) hívják, amelyhez a legközelebbit, a másodikat "Bajghird"-nak (ejtsd "Baskird) nevezik. Ez utóbbihoz a legközelebbi a "Bajnák"nak (ejtsd Bazsnák) nevezett nemzet, amely a legharciasabb ezek között a népek között és a következő ismét másikat "Nukardah"-nak (ejtsd Unukardá) nevezik. Királyaik nomádok."

A nevek, bár azokat már maga Maszudi is eltorzítva préselte bele az arab írásjelek kényszerzubbonyába, tovább torzította őket a 900 évvel későbbi olvasó és újabb torzítással írták át őket latin betűkre, magyar nyelvész szakember számára tisztán felismerhetők. (20) A "Bazsna" mai magyar- nomenklatúrával "besenyő", a "Baskird" "baskír", a "Bazsnák" "besenyők" és az "Unukardá" "onogur". A besenyő név kétszeri előfordulása - egyszerű egyes számban, egyszerű többesben - talán onnan ered, hogy két besenyő törzsszövetség volt, az egyik (a kisebb) 3, a másik (a nagyobb) 5 törzsből.

Ezekből a népnevekből, amelyeket Maszudi egyébként másik munkájában is (Tanbih) újra pontosan ugyanígy felsorol, tehát értesülése szilárd, tisztán kiviláglik, hogy a magyarság Kárpát-medencébe történt elköltözése után legalább két onogur törzs a mai Déloroszország területén maradt. Egy magános törzs nem jelenthetett "népet" a baskírokkal és a besenyőkkel nagyjában azonos volumennel. Mármost, ha már előbb kiváltak a besgurok (5 törzs), visszamaradt két másik törzs (Maszudi megkülönbözteti a "Bajghird"okat és a "Nukardah"-kat, mint két különböző népet), hány onogur törzs jöhetett a honfoglalókkal a Kárpát-medencébe a tízből?

E sorok írója megismétli - bármit mondanak is a vogul-gyökök - hogy a lebediai onogur törzsek száma nem lehetett több háromnál s ez a kundu nem-onogur fajú (21) és csak csonkán csatlakozott Kürt nevű törzsével együtt is csak három és fél. Dehát kik voltak a hét honfoglaló törzsből a többiek, ha legalább két onogur törzs visszamaradt? Kikkel kötött "vérszerződést" az a három elégedetlen "kabar" onogur törzs, amely "Lebediából" a Dnyeperen túlra vándorolt a besenyők elöl?

A térben a lebediai onogurokon és Dentu- Magvaria szabirjain kívül (22) más turáni népről nem tudunk. Már pedig a Kárpát-medencébe hét törzs költözött, sőt Hóman szerint nyolc.

A tragikus hiba, amely történettudományunkat zsákutcába vezette, a vogul-gyökökből indul el. A kútfőket a vogul-gyökök erőszakoskodása következtében olvastuk rosszul s ez vezetett konfúzióhoz, e miatt váltak a kútfőadatok zűrzavarossá, érthetetlenné és ellenmondókká, pedig azok egybevágók és, Konstantinosz egyes adatait kivéve, megbízhatók és pontosak.

A hiba azzal indult el, hogy a vogul-gyökök miatt az u. n. "man-s-ik"-ból származtatott "onogurok" alapján olvastunk a Bach-korszak óta mindent, ami a külföldi forrásokban van, és "vogul-gyökös" történettudományunkat a beállt és egyre növekvő zűrzavar és ellentmondás sem térítette észre. Nem vette észre, vagy nem akarta beismerni, hogy egyszerűen a kiinduló pont hibás. Nem vette észre, vagy nem akarta beismerni, hogy Al Maszudi kétségtelenül onogur eredetű "Baskir" népe és szintén onogur eredetű "Unukardah" népe mellett a Kárpát-medencébe zömében "onogur" magyarság egyszerűen nem költözhetett és az Etelközben létrejött hét törzsből álló szövetség uralkodó törzse, a Megyer, az onogur kisebbséghez nem tartozhatott.

15. Csak Konstantinos Porph.-nál van meg és "kavar" formában a Salzburgi Krónikában

16. A "Gyula törzs" kétségtelenül eddigelé még megoldatlan rejtély. A honfoglaló törzsek között ilyen nevű törzs nem volt. Viszont a besenyőknek volt ilyen nevű törzsük, amely Konstantinosz szerint: az ő korában (920 körül) )- a mai Moldva területén lakott. Ez a besenyő (vagy talán úz) törzs esetleg átvándorolhatott a Kárpátokon és összeolvadhatott a Keszi-törzzsel amely amúgy is kis létszámú volt, töredéke az eredetinek.

17. Ezek a "besgurok" (baskírok) a Julianus domonkosrendi szerzetes által IV. Béla idejében meglátogatott "Magna Hungaria" magyarjai, akiket al Maszudi is említ a 10. század közepén.

18. Al Maszudi; Muruj al-Dhabab, kiadták Párisban 1861-1878. Al Maszudi; Tanbih kiadták a Bibliotheca Geographorum Arabicorum sorozatban (VIII, mű) Leidenben.

19. I.m 58. bek.

20. Ezeknek a neveknek a megfejtésén nyolcvan esztendeje töri fejét a nemzetközi történettudomány, de csak a Bajghird és a Bajnák szavak megfejtéséig jutott el, megállapítván, hogy az egyik baskír, a másik "Petchenieg". A Bajna nevet bolgárnak, Nukardah nevet "lombard``-nak (! ) vélik, a Bajghirdról pedig úgy hiszik, hogy az a magyarokat jelenti, de a kárpátmedencei magyarokat. Hogy ezeket a neveket a német, francia, angol és amerikai tudósok nem tudták megfejteni, talán érthető. Félrevezette őket az a hipotézisük is, hogy a könyv következő két bekezdésében előadott "Walandar"-nak literált nevű várost, amelyet ez a négy nép együttesen megostromolt a hedzsira 320-ik esztendejében, vagyis keresztény időszámítás szerint 932-ben, Drinápolynak vélik egyesek, amelyet a bolgárok 923-ban, Botond magyarjai meg 934-ben valóban megostromoltak. Hogy azonban ezek a nevek a magyar történettudósok, elsősorban Hóman Bálint figyelmét is elkerülték - aki a Magyar Történet I. kötetének végén adott könyvészeti lajstromában Al Maszudit is felsorolja, valamelyik könyvét tehát tanulmányozta (viszont a fentiek mind a kettőben benne vannak) - ez már megjegyzésre méltó, hiszen egy magyar nyelvérzéke és történelmi képzettségű szakembernek fel kellett volna ismernie ezeket a neveket, éppúgy, mint ahogy azokat e sorok írója is Felismerte. Még meglepőbbé teszi ezt a dolgot, hogy egy magyar szakembert a "Walandar" városnévhez kapcsolt naiv "Drinápoly" kombináció sem befolyásolhatta, hiszen azon felül, hogy ezt a "Walandart" a "görög tartományok (kisázsiai) legkeletibb határa" mellé teszik az arab kútfők (Gardizi, ibn-ai-Athir, Maszudi), a magyar történettudományi irodalomban örmény források alapján is tisztázta ennek a városnak és népnevet is jelentő szónak a helyét is, körülményeit is kiváló pontossággal Lukácsy Kristóf, aki "A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhely eredeti örmény kútfők után" c. könyvét már 1850-ben benyújtotta az akadémiához, de akinek ez a műve csak a kiegyezés után, 1870-ben jelenhetett meg.

21. A "Kürt" nem finnugor, hanem altáj-török szó, amely "hófúvást jelent, a törzs tehát kők-türk uralom megszűnése után Onogoriában visszamaradt kők-türk törzsnek látszik. A törzsnek a Gyarmat törzzsel való egyesülése után előállt összetett nevét (Kürt-Gyarmat) Konst. Proph. torzítása alapján (Kurtougermatou) a "kuturgur" névvel kapcsolják egyes külföldi tudósok össze, a törzs azonban ez esetben sem onogur.

22. Legfeljebb a tér északi szegélyén a barszil (akacir) népről lehetne még szó.


VI. A "LEBEDIA" MEZOPOTÁMIAI SZÓ

A magyar őstörténet tudomány száz éves útjának nincs még egy olyan pontja, ahol tragikusabb volna a helytelen kiindulópont automatikus büntetése, mint a "Lebedia" kérdésben.

A tragédia első eleme mindjárt az volt, hogy történettudományunk hosszú viták után sem tudta véglegesen és megnyugtatóan megállapítani, hogy hol feküdt ez a "Lebedia". Nem tudta pedig azért, mert minden külföldi kútfőadat, minden hazai forrás és hagyomány és minden közvetett bizonyíték a Kubán-Alsódon-Azov-Alsó- Dnyeper térre, Meotiszra mutatott, mint a magyarság honfoglalás-előtti hazájára, viszont a kazár birodalom onogur határőrvidéke ebben a térben egyszerűen nem lehetett. Ennek a határőrvidéknek a Don-vonal középső szakaszán, a Don és Donyec közti folyóközben, a Donyec-torkolattól észak felé nyúlva körülbelül a mai Voronyezs magasságáig kellett húzódnia, mert a barszil- határőrvidék körülbelül itt kezdődött és keletnek a Varáig húzódott. Délen, a Fekete-tenger hullámverésével szemben nincs szükség 20.000 lovasból álló határőrségre (különösen 790-ig, amikor a Felső- Krím is a kazároké), de ha mégis igen, kik őrizték a kazár határt a Közép-Don 600 km -es szakaszán?

A tragédia második eleme az az ellentmondás volt, hogy az összes idegen forrásadatok, jelek és következmények szerint ennek a meotiszi térnek egy "kagánja" volt (1), aki már a 8. szd. második felében önálló külpolitikát folytatott, mégpedig főleg a kazárok ellen (2). "Lebedia" viszont a kazár birodalom és honvédelem része és tartozéka volt.

Tények, adatok és logika szinte már hangosan követeli két, egymástól különböző, egyidejű faktor létezését a Dontól nyugatra a kazár határ mentén.

Ha a magyar őstörténet tudomány felszámolta volna, vagy legalábbis jelentőségüknek szerény határai mögé szorította volna vissza a "finnugor" nyelvészek meglehetősen hangos megállapításait és konok elutasítás helyett becsületes munkába vette volna a dél-kaukázusi tér ókori és koraközépkori történeti és filológiai anyagát onnan folytatva, ahol ezt a Bach-önkényuralom magyarellenes kultúrpolitikája megállította, fantasztikus értékű eredményekre juthatott volna a magyar előtörténet tisztázását illetően és a múlt század dereka óta tartó béna és terméketlen egyhelyben topogásból egyszerűre szárnyra kapva, páratlan felvilágosításokat nyújthatott volna a nemzetközi történettudománynak is.

Elkerülhetetlenül fel kellett volna fedeznie ugyanis, ugyanúgy, ahogy e sorok írója felfedezte, hogy a honfoglaló magyarság közigazgatási és katonai szervezete dél-kaukázusi örökség volt és annak teljes terminológiája mezopotámiai terminológia, hiszen ennek kétségtelen megállapításához immár 60-70 év óta rendelkezésre áll minden történelmi és nyelvészeti adat. Felfedezte volna, fel kellett volna fedeznie akarva, akaratlan, hogy "Lebedia", mint tulajdonnév és terület megjelölés a maga individuális és nagy kezdőbetűvel írt formájában és értelmében soha nem létezett, mint ahogyan nem létezett Konstantinos "Lebediás" nevű személye sem ezen a néven, mert ennek a névnek és etimológiájának egyetlen kútfője, Konstantinos etimológiája naiv és téves. A szótőt magyaroktól hallotta (Tormás és Bulcsú) és rosszul fogta fel. A "Lebedia" nem tartománynév és nem személynév. A "lebed" - meghatározás, szakkifejezés, amit a Kaukázustól délre, kutatásaim eredménye szerint Kr. e. 1100 óta (de lehet, hogy előbb is ), állandóan és áltaIánosan használtak.

Ha egy magyar történész-szakember, aki Elő- Ázsia ókortörténetének tanulmányozására kellő időt és energiát fordít és a szumirban és annak származéknyelveiben egy bizonyos jártasságra tesz szert, rászán néhány hónapot az "asszíroknak" nevezett nép, és különösen az asszír kormányzat, közigazgatás és hadszervezet tanulmányozására, meglepő, sőt első pillantásra hihetetlennek látszó magyar vonatkozású adatokra bukkan rá.

A magyar történetben, a magyar nyelvészetben és a szumir nyelvben jártas szem akaratlanul is megakad az "asszír" kormányzati, közigazgatási és katonai terminológia minden szaván és szakkifejezésén. A khasánu, szalat, tartan, kudur, kundu, zakánu, pekhu, labuttu, vizír, harku, csitár, sák szavak egytől-egyig asszír közigazgatási és katonai szakkifejezések és egytől-egyig megvannak a honfoglaláskori magyar nyelvben is ugyanolyan jelentésben, ugyanolyan közigazgatási, kormányzati és katonai értelemben, mint az asszírban, sőt még a fonetikai torzulás sem nagy (3).

Az első meghökkentő szó, amely az "asszír" (4) történet és nomenklatúra tanulmányozása során e sorok írójának a szemébe ötlött, a "labutt" volt.

A "labutt" az asszír nomenklaturában Delitzsch és Sayce szófejtése szerint "katonai közigazgatás alatt álló, rendszerint külső, hódított tartományt, főleg határtartományt" jelentett, de ez volt a hivatali neve az ilyen tartomány katonai kormányzójának is. A szó egyébként szumir bázison alapuló szó. Szumir bázisa "bot", amely botot, jogart, parancsnokot, kormányzót, erőszakot, verést, menekülést jelent, mind Prince, mind Delitzsch szófejtése szerint. Helyes literációja valószínűen "labat".

A szó feltűnő fonetikai rokonságot mutatott a "lebed" s ebből a lebedia szóval és történelmi ismereteink szerint ez is katonai közigazgatás alatt álló határtartománya volt a kazár birodalomnak. Még furcsábbá tette a dolgot Konstantinos Porphyrogenitosnak az a magyarázata, hogy "Lebedia" az egyik parancsnoknak, "Lebediás"-nak a nevétől kapta a nevét, hiszen asszírban az ilyen katonai kormányzónak a hivatalneve is "labutt" volt.

Történettudományunk - és a nemzetközi történettudomány is - elfogadta Konstantinos közlését és ezzel megszületett egy "Lebediás" nevű konkrét személy, aki nevet adott egy tartománynak, amely, állítólag a mi előző hazánk: Sőt, ezt a nyilvánvalóan meggörögösített nevet történettudósaink visszamagyarították "Leved"-re, levágván a görög -as toldalékot és mivel ilyen nevű személyről középkori krónikáink nem tudnak, Anonymus "Eleud" (Előd) nevű személyével azonosították, kimondva, hogy ez lehetett Lebediás csak Anonymus talán pontatlanul másolta ki a nevét az elvesztett Szent László korabeli ősgestából.

Az első gondolatom természetesen az volt a "labuttuval" és a "lebeduval" kapcsolatban, hogy véletlen egyezés. Mivel azonban a többszörös egyezés (labuttu (tartomány), labuttu (parancsnok), lebedu (tartomány), lebectu (parancsnok) mindkét esetben) mégsem lehet "véletlen", figyelni kezdtem az asszír terminológia többi szavait is és néhány nap alatt a következő lista gyűlt össze.

Khasánu - királyi személynök, helyettes király, azt mondanók ma miniszterelnök, nádor. Honfoglalás kori neveink között ott van a "kusán", amelyet tulajdonnévnek gondoltuk. Árpádnak helyettese volt. A bolgárok elleni szövetséget Árpád és a kusán kötötték meg Szélérosz Nikétász bizánci császári követtel. A "khasán" és a "kusán" jelentésében, hangzásában ugyanaz.

Szalat - az asszíroknál tartományi fejedelem, magas rangú úr, általában a királyi család tagjai viselik ezt a méltóságot. Honfoglaláskori nomenklaturánkban "solt" "zsolt", "zupa". Akkádban "sziltan", etruszkban "zilath", törökben "szultán". Egyiptomi kútfők szerint az Egyiptomot elfoglaló hikszosz vezér neve "Szallitisz volt. A szumir bázisú szó belekerült a héberbe is "szallit" formában s ott is "fejedelmet" jelent.

Tartan - az asszír haderő várostromló, "műszaki" csapatainak főparancsnoka és a haditermelés főnöke volt. Honfoglaláskori nomeklaturánkban "tarchán", tarján", a "kovácskirály" a bányászok és kovácsok (Tarján) törzsének feje. A szó egyébként szintén szumir bázisú (tár, dár, annyi, mint "felnyit", felár) Etruszkban "tarchun" (ebből jön a Tarquinius). A Bibliában "tartan".

Vizír - magyarban vezér, törökben vezír. Asszírban katonai parancsnok, marsall, egy önálló hadcsoport parancsnoka.

Kudur - valamilyen bírói funkciót végző főember, a főemberek testületének tagja, valamilyen döntőbíró, kiküldött bíró. Pontos szerepe, bírói funkcióján kívül, az asszír szövegekből nem derül ki tisztán, Honfoglaláskori nomenklatúránkban "kádár". Szumirban "kad" annyi, mint nemzetség, had, de "tanács" is. A kádár talán egy-egy nemzetség képviselője volt nálunk valaminő közös ítélő testületben. Törökben "kádi" "bírót" jelent.

Kundu - magas katonai rang az asszír hadseregben. Mivel az asszír szövegekből kivehetően a királyi udvarral volt funkciója valaminő kapcsolatban, talán katonai összekötő lehetett a király és a haderő főparancsnoka között. A szó előjön királynevekben is. PI. az egyik khaszu uralkodót "Sutur-na-Khundi"-nak, ugyanőt asszír feljegyzések "Istar-khund"-nak nevezik (Maspero), ami olyasmit jelent, hogy "az isten összekötő (segédtisztje) ". Anonymusnál "kund", amit történettudományunk "kendé"-re (ő) modernizált. A szó mezopotámiai kútfőkön kívül kizárólag csak magyar kútfőkben fordul elő (kazárban és a kazárokkal foglalkozó arab forrásokban sincs nyoma sem). A szó par excellence asszír katonai kifejezés.

Zakhanu - az asszíroknál több kisebb közigazgatási alegység (pikhatu) és ezek vezetői (pekhu) fölé rendelt királyi tisztviselő. A szó maga a "khagán" szóval azonos szumir eredetű, minden "turáni" nyelvben meglevő szó. A honfoglaláskori magyar nomenklatúra szavai sorában Konstantinosnál fordul elő, aki szerint Árpádot "zakanos"-sá, azaz "khagánná" választották meg. Feltűnő a kh - zs hangromlás, aminek érdekes, de csak hosszadalmasan kifejthető nyelvtörténeti magyarázata van. A szó a japán nyelvben is kh - zs hangromláson esett át, mert ugyanez a szó a japánban "zsagán" (amit az angolok saját spellingjükben "shogun"-nak torzítanak) . Kazárban, avarban, kök-türkben azonban "khagán".

Pekhu - az asszíroknál kisebb közigazgatási rang. A szó azonos a kazár "beg", az avar és bessenyő "beke", a török "bég" szavakkal. Honfoglaláskori magyar megfelelője "bakó", amely akkor még nem hóhért jelentett.

Harku - az asszíroknál a "kisebbik király", rendszerint a trónörökös és egyben az összes hadak parancsnoka. Honfoglaláskori magyarban "horka" (5).

Csitar - az asszír terminológiában sátor, tábori sátor, de jelenti a harckocsi-lovak fejét védő, vagy díszítő készséget is (v. ö. a magyar "csótár" szóval). A "Csitári hegyek" Nógrádban - sátoralakúak.

Voltak még különböző "sák"-ok is (szupar-sák, rab-sák, sák), a tartan közvetlen alantasai, akiknek hivatali beosztása tisztázatlan. Valószínű, hogy - éppúgy, mint a "tudun" (Tétény), meg a "kál" (Kál) -a magyar "Csák" is eredetileg méltóságnév lehetett.

Ennek a tucatnyi asszír közigazgatási és katonai kifejezésnek feltűnő jelenléte a honfoglaláskori magyar nyelvben kétségtelenné teszi, hogy labuttu-lebedu egyezés nem véletIen. Mivel azonban az egész fenti lista "finnugorilag" mégis hihetetlenül hatott, e sorok írója kötelességének érezte ezeket a szavakat Maspero művén kívül máshol is ellenőrizni. Ehhez azonban alaposabb betekintésre volt szükség az asszír történelmen kívül az asszír nyelvbe is, ami a sorok nem-asszirológus írója számára hónapok munkáját jelentette, megint csak nem történelmi, hanem filológiai területen.

Ezt a munkát mostoha lehetőségeimhez képest Sayce ismert asszír nyelvtana és szószedetes, Fr. Delitzsch kitűnő munkája (7) és D. J. Wiseman néhány évvel ezelőtt megjelent asszír antológiája (8) felhasználásával végeztem el bizonyára tökéletlenül.

A betekintés (hisz az egész alig volt több betekintésnél, mert az ilyenhez évek kellenének) eredményeiben nemcsak igazolta a fenti asszír-magyar lista örvényét, hanem, a rövid idő ellenére is, közel száz "asszír" eredetű magyar jövevényszó felfedezéséhez vezetett.

Ezeknek részletes megtárgyalása e munkának nem feladata. Néhányat azonban, amelyek nyelvészeti megjegyzések és utalások nélkül is tisztán felismerhetők, ideiktatunk.

abu apa nadanu adni
kenu (igaz) igen adi oda, addig
taru térni zéru szérű
lapatu (hányni) lapát aszkuppu küszöb
Baku gyilkol epru por
misu mos sukkuku süket, kuka
sipatu (szűr) suba sahapu csapni
ikillu sikolt elu el
sikhu sáska gug kék
paharu (10) pohár paripa paripa
habiru kavar, habar (11) zab zab

Ezeknek a szavaknak túlnyomó része szumir bázison épült már az asszírban is (az asszír nyelv nem szemita nyelv, csak erősen elszemitásodott szumir), nyelvünkben azonban asszírosodva vannak meg, nem beszélve pl. az "apa" szavunkról, amely, szemben "atya" szavunkkal, amely szumir eredetű (adda), szemita eredetű szó (abu), és asszírból kerülhetett hozzánk. Természetesen igen nagy számú "szemitának" osztályozott szó, a szemita nyelvekben is szumirból eredő jövevényszó.

Ez után a kis nyelvészeti kitérés után visszatérve a labuttu-lebedu szóhoz, mint közigazgatási kifejezéshez, a fentiekben bemutatott népes "asszír" társasága alapján kétségtelen, hogy a "lebed" nem valami konkrét "Lebediás" nevű személytől kapta a nevét, mint Konstantinos állítja, hanem kétség nélkül az asszír "labutt" származéka.

A következő kérdés az volt, hogy vajon ez a szó és társai nem a kazár nyelvbe került asszír jövevényszavak-e és nem onnan kerültek-e át a magyarba? Amennyire korlátozott lehetőségeim engedték, (12) utánanéztem ennek is, elsősorban a kazárokról legtöbb értesítést nyújtó koraközépkori arab művek rendelkezésre álló részében.

Kiindulópontom az volt, hogy ha a "labuttu-lebed" kazár közigazgatási szakkifejezés, akkor így kellett nevezniök a többi határőrvidékeiket is. Ilyen pedig volt négy. Az arab kútfők négy kazár külső tartományról, vagy "hercegségről" beszélnek és ezek létezése egyéb forrásokból is megállapítható (ezek: a keleti határőrtartomány (Jajk-vidék), volgai határőrtartomány (bolgárok), volga-felsődoni határőrtartomány (barszilok, vagy akacirok) és a közép-doni határőrvidék, a szótanforgó "Lebedia" (onogurok) ). Ezek védőgyűrűként vették körül a Volga-Don-Kaukázus által bezárt Kazáriát.

Mivel az arab munkákban aprólékosan fel vannak sorolva a kazár közigazgatási és katonai elnevezések, hatáskörök, szokások, intézmények, ha a határőrtartományok kazár szakelnevezése a "lebed" lett volna, akkor ez benne lenne az arab munkákban. A "lebed" szót azonban sehol, semmiféle elképzelhető, felismerhető, vagy felismerhetetlen torzításban nem találtam. Még a doni határőrvidékkel kapcsolatban sem. Sem a kazárok, sem az arab források a "lebed" szót nem ismerik. De nem talált ilyenre a kazárok történetével összehasonlíthatatlanul alaposabban és a Princetoni Egyetem által nyújtott szinte korlátlan lehetőséggel dolgozó D. W. Dunlop sem, akinek néhány éve megjelent "The History of the Jewish Khazars" c. könyve, ha néhány megállapításában téves is, de kútfőinek tömegében és feldolgozásában igen aprólékos. Dunlop tud "Lebediáról", foglalkozik is vele könyvében, de csak Konstantinos De administrando imperio-jára és magyar művekre hivatkozva.

Az arab kútfők szerint a volgai bolgár határőrvidék vezetőjének hivatalneve "Elteber", vagy "Yaltawar" volt. A borzalmas arab torzítás és literálás alatt csak igen nehezen lehet és csak magyar szakember képes felismerni a "Gyolta-ur", vagy "Zoltu-ur" elnevezést. A barszilok vezetőjének hivatalnevére nem találtam nyomot. Maga a "kund" szó is csak egy helyen bukkan fel - már amennyiben ez az - Ibn Fadlannál "K-nd-r" formában (Kundu-ur) és ezt a szót a külföldi szakirodalomban is a magyar "kund" szóval nem pedig kazár szóval próbálja egyeztetni, vagyis sem a "lebed", sem a "Kund" kazárban nem található. A fennebb felsorolt asszír-magyar méltóságnevekből kazárban csak a "khagán", a "bég" és a "sák" található. A "tudun" közép-ázsiai hivatalnév, de a többi kazár hivatalnévnek nincs asszír megfelelője. Asszir- magyar méltóságneveinket tehát nem kaphattuk a kazároktól.

A doni határőrvidéket ezek szerint a kazárok nem nevezték "lebedunak", még kevésbé latinos formában "Lebediának". Ezt a nevet, saját terminológiájukat használva, a szomszédok adták ennek a területnek. Dentu- Magyaria szabirjai, és tőlük átvéve a környékbeli szlávok. A határtartomány neve nem a kazárok, hanem az ő nyelvükön volt "lebed", annak vezetőjét nem a kazárok, hanem ők hívták "lebedunak" és ezt a szót később az ő leszármazottaiktól hallotta és jegyezte le Konstantinos, a "kusan"-nal, a "kund"-val, a "horká"-val, a "tarchan"-nal együtt. "Lebediának". Ezt a nevet, saját terminológiájukat használva, a szomszédok adták ennek a területnek. Dentu-Magyaria szabirjai, és tőlük átvéve a környékbeli szlávok. A határtartomány neve nem a kazárok, hanem az ő nyelvükön volt "lebed", annak vezetőjét nem a kazárok, hanem ők hívták "lebedunak" és ezt a szót később az ő leszármazottaiktól hallotta és jegyezte le Konstantinos, a "kusan"-nal, a "kund"-dal, a "horká"-val, a "tarchan"-nal együtt.

1. Több arab forráson kívül egy bizánci adat is említi ezt és ezzel a adattal az Annales Bertiniai (anno 839) közlése is korroborál (Monumenta Germaniae Historica kiad.).

2. Sudgea (Szurozs) elvétele a kazároktól 790-bon, a Felső Donyec jobb parti vidékét (a vasérctelepeket) ugyanezekben az években elvesztik a kazárok (Kik veszik elő) Nem sokkal utóbb, 834-ben erősségeket építenek a kazárok az Alsó-Donon valakik ellen, akik bizánci birtokok ellen is hadjáratokat viselnek s Bizánc Kazária szövetséges, akkor is amikor ez a rejtélyes nép 839-ben Bizánc al-dunai, majd 860-ban krimi birtokai ellen támad.

3. A szóban forgó szavakat pontosan az elfogadott nemzetközi literáció szerint írtam kivéve az "s" "sz" és "ch" betűket amelyeket félreértés elkerülésére magyar helyesírás szerint adtam "sz" (külföldön "s"), "s" külföldön sh, sch) és "cs" (külföldön ch) betűzéssel vissza (pl. "chitar" h. "csitar"). E szavak mindenike a századforduló legjelentékenyebb keleti ókortörténészének, G. Masperonak angol kiadású hatalmas három kötetes "History of the Ancient Peoples of the Classic East" c. művéből (III. köt. "The Passing oft the Empires", 850 B. C. to 330 B. C. valók (198, 201, 213, 222, 255. lapok). Ez az 1900-bon megjelent mű sok konklúziójában ma mar elavult, de hatalmas anyagával, nagy nomenklatúrájával és könyvészetével elsőrangú munka. Szófejtései Saycetól, Delitzschtől s néhány francia asszirológustól származik.

4. Az asszír" szót azért tettem idézőjelbe, mert a név ebben a formában, "assyr" az assza- khasszu- chus-uz népnév -ar, -ur, -er, -ir, -irra népnévképzővel ellátott valóságos alakjának a 19. századi nyelvészek által eltorzított formája. Igazi alakja "asszaur", ami "lovaskatonát" jelent (v. ö. "huszár").

5. A Horka szó és fogalom teljes történelmi, etimológiai és szemantikai feldolgozása megtalálható a szerző "Horaha - Harku - Horka, Notes to the Menes-question" c. angol nyelvű tanulmányában, Sydney, Magyar Kultúregyesület kiadása, 68 lap.

6. A. H. Sayce: Elementary Grammar... stb. 2. kiad. 1877.

7. Fr. Delitzsch: Assyrische Lesestücke. 5. kiad. 1912.

8. D. J. Wiseman: Chronicles of Chaldean Kings in the British Museum, 1956.

9. Hogy ezek a szavak, a nyilvánvalóan szemita bázisúakon kívül (és ilyen igen kevés van köztük) valóban "asszír" jövevényszavak-e, vagy egyszerűen - lévén maguk is szumir bázisúak -a magyar nyelv széles szumir alaprétegéhez tartoznak, ennek pontos megállapítása hosszadalmas összehasonlító tanulmányozást igényelne. E sorok írójának egyáltalán nem szilárd véleménye azon alapul, hogy vannak köztük szemita bázisú szavak is (pl. apa), és az egyébként szumir bázisú szavakon "asszír" hatások vehetők észre.

10. Szumirban "bahar". A mi "pohár" szavunk semmi esetre sem jöhet a szláv "pehar"-ból. Ellenkezőleg. Egyébként a "tar", "lapat", "sipatu", "habir", "zér", "gug" is feltétlenül szumir szavak.

11. A szó jelent "háborog"-ot, "lázad"-ot, is. Valószínűleg "háború" szavunk is innen ered és innen ered a "kabar" szó is, amely "elégedetlent", "lázadót" jelentett

12. Hogy az olvasó lássa, hogy ez mit jelent, egy-egy fontos adatot, vagy forráshely facsimiléjét nem egyszerű posta útján kellett Németországból, Angliából, vagy Amerikából beszereznem. Konstantinos Porphyrogenitos De administrando imperio című műve pl. sem a melbournei, sem a sydneyi egyetemnek nincs meg és a melbournei egyetem körkérdés útján talált egyetlen bilingvis (görög-latin) példányt a perthi egyetem könyvtárában amelyet onnan szerzett meg számomra és fontos részeiről fényképezéssel készítettünk másolatot.

Az onogur törzsekkel hozzánk került két középázsiai méltóságnéven, a "tudun"-on és a "gyulán" kívül összes többi honfoglaláskori méltóságneveink asszír-mezopotámiai, tehát délkaukázusi eredetűek.

Az asszír birodalom Kr. e. 612-ben közigazgatásával és hadi szervezetével együtt megsemmisült ugyan, etnikumában és kultúrájában azonban még hosszú ideig fennmaradt előbb mada (méd) és utána perzsa államkeretben (13). Az "asszír" etnikum továbbra is a Herodotos által 150 évvel később "sapires"-eknek nevezett szabirok déli szomszédságában maradt, - "méd" (mada) néven.

Amilyen természetes, hogy az asszír nomenklatúra be kerülhetett nemcsak a szabir, hanem a perzsa nyelvbe is, annyira valószínűtlen, hogy az asszír intézmények és terminológiájuk egy Uralon túli, primitív nép nyelvébe el juthatták volna, amely népet - a magyar történettudományos elmélet szerint - erdőlakó, tőrvető, gyalog életformájából a Kr. e. a 3. vagy 2. évszázadban ültetett egy őket állítólag leigázó közép-ázsiai lovas nép lóra. Az asszír formák eltűnése és egy "onogur" meotiszi magyarság között 1200 esztendő, Asszíria és az Ob-Tobol-Altáj-vidék között 3500 kilométer nyújtózik. A politikai bukást századokon át túlélő asszír etnikum és kultúra és az annak földrajzi szomszédságából származó szabin-magyarság között időkiesés azonban nincs és a Krisztus születését is messze túlélő Szubartu-Szabiriát csak a Fekete-tenger és a Kaukázus közti folyosó választja el Meotisztól.

A honfoglalás-kor szinte teljes egészében délkaukázusi kormányzati, közigazgatási és hadszervezeti terminológiáját a dél-kaukázusi tulajdonnevek százait és a szabir szavak szumir eredetű ereit nem kényszeríthette rá egy ural- altáji eredetű "onogur" honfoglaló népre egy csupáncsak "némi" szabir elem. A magyar nép összetevőinek többsége és irányító és uralkodó kategóriája egy délkaukázusi nép volt, amely hozzá csatlakozott ural-altáji mennyiséget is hozott a Kárpát- medencébe magával. A pontos és szabatos megkülönböztetés, hogy a két összetevő közül melyik "jött" és melyik "hozta magával 'a másodrendű másikat" - döntő.

A magyar nép történetének folytatása a honfoglalástól visszafelé annak a népnek a története, amely Dentu-Magyariát megalapította és a honfoglalást megszervezte, nem pedig a doni kazár határőrvidék onogur törzseié, amelyekből néhányat a Kárpát-medencébe magával hozott. Történettudományunk a Bach-korszak óta száz éven keresztül makacsul azon fáradozott, hogy honfoglalás előtti történetünket erre a néhány "onogur" törzsre építse rá az igazi és egyenes ági szabir- vonal helyett. Az első az urali erdőkbe, finnugor népek közé vezet. A második a Kaukázustól délre, a szumir világba, Mezopotámiába. S ezt állítják középkori krónikáink is. "Lebediával", és általában a magyarság származásával, az újabb nemzetközi szakirodalom meglehetősen sokat foglalkozott, és, sajnos hozzá kell tennünk, hogy minden tévedése ellenére is a kútfők értelmezése területén, általában intelligensebben és tárgyilagosabban, mint a magyar. A külföldi kutatókat ugyanis nem befolyásolták a magyar történettudományra a Bach-korszakban rávert bilincsek, a "vogul-gyökök".

A második világháború magyar vetületéről írt monumentális művéről is előnyösen ismert skót professzornak, Macartneynek és a gyógyíthatatlanul szláv Vernadskynak Lebediáról írt tanulmányain, valamint a már említett Dunlop könyvének Lebedia- vonatkozásain kívül különösen három külföldi szakmunka foglalkozik Lebediával és a magyarság előtörténetével. Marquart (14) és Bury (15) könyveinek idevonatkozó részei és Grégoire (16) önálló tanulmánya s ezek közül különösen az utolsónak konklúziói szemrehányást jelentenek a magyar történettudomány számára. Ha ezeknek a tudósoknak sejtelme lett volna egy szabir- magyarságról és annak mezopotámiai nyelvi kapcsolatairól, hat egyetemünk és Tudományos Akadémiánk száz magyar tudósa helyett ők írták volna meg a magyarság authentikus honfoglalás-előtti történetét. Tévedéseik ugyanis olyanok, amelyeket a magyar nyelv tökéletes ismeretében és egy magyar szakkultúra birtokában aligha követtek volna el.

Marquart tévedésének lényege csupán történetünk 840-860 közötti részének felfogásában áll, a többiért Konstantinost terheli a felelősség, akit a német Marquart nem tudhatott úgy olvasni, ahogy erre egy vogul-gyökökkel nem befolyásolt magyar képes lett volna. A 9. századi kazár-"magyar" viszonyt illetően - amit a magyar történet-felfogás olyan egyszerűnek lát - neki gyanúi és kétségei vannak.

Bury, ha kronológiai spekulációi tévesek is - nem az ő hibája - Marquartot több pontban helyesen igazítja helyre és ha tudná hogy a Don-régióban az adott korban két különböző "magyar" képződményről van szó, képes volna legombolyítani azt amit a magyar történettudomány nem volt képes annak ellenére, hogy a magyar történettudománynak Lebediáról is és Dentu-Magyariáról is v annak értesülései.

Grégoire, bár kronológiai és névspekulációi erőszakoltak, - éspedig meglepően helyes felfogása érdekében erőszakoltak, amit nem tud helyesen bizonyítani - három igen figyelemreméltó dologra jön rá. Az első az, hogy Konstantinos rosszul reprodukálta Árpád dédunokáinak azt a közlését, hogy a szabirok egy része "ad orientem partem Persidis" költözött, ennek ugyanis évszázadokkal korábban kellett történnie és nem a besenyők támadása miatt történt, hanem valami más támadás következménye volt, a második az, hogy a "magyarok" csak a honfoglalás előtt néhány évvel hagyják el a Don-Dnyeper közét és nem besenyő "támadás" következtében, mert ilyen csak egy volt és ez már az Etelközben történt; a harmadik meg az, hogy Konstantinos zavaros és felelőtlen előadása a fejedelemválasztásról és vérszerződésről - amelyet Grégoire 891-re tesz - szerinte figyelmet nem érdemel, mert a kazárok egyszerűen nem voltak abban a helyzetben, hogy ebbe beleavatkozzanak.

Az olvasó majd a későbbiek során látni fogja, hogy Grégoirenek mind a három meglátásában igaza volt, akkor is, ha ezeket ő kellőképpen bizonyítani nem tudta. De Bury is és Marquart is pontosan azoknál a kényes pontoknál torpannak meg és esnek hipotéziseikkel tévedésbe, amely pontokat két különböző "magyar" kategória egyidejű létezése nélkül megoldani száz év alatt egyetlen magyar, vagy külföldi történésznek sem sikerült.

A végzetes alaphiba a "lebediai" onogurok és a "dentumagyariai" szabirok közötti megkülönböztetés hiánya volt, amit a külföldi szakembereknek felróni nem lehet, de a magyar történettudománynak igen.

Csak a magyar történettudomány lehetett volna abban a helyzetben, hogy a "magyarság" fogalmát később összetevő két különböző és egy időben, sőt szomszédságban létező etnikai és politikai szubstancia létezésére rájöjjön és erre felhívja a figyelmet. Ezt azonban megakadályozták Joseph Budenz vogul-gyökei és ennek következtében nincs a Kr. utáni első évezred magyar története megírva. És ezért formálódott ki egy a klasszikus ókori keletnek egy ősrégi országából kiszorított magyarság fogalma helyett egy "alacsonyrendű", "ázsiai" "nomád", "barbár" és sátorozó magyarság 19. szd.-i sunyi legendája, amire az 1848-49-iki Habsburg-gyalázatosság világbotrányának tompítása érdekében volt szükség és amit maga a magyar történettudomány segített szállítani a világközvélemény számára.

Mindaz, amit az eddigi hat fejezetben az utolsó száz esztendő európai és magyar történettudományi, főleg történetírási tevékenységének általános módszertani és különleges magyar nemzeti szempontból eszközölt bírálataként előadtunk, a következő tizenkét fejezet globális bevezetését jelenti.

Ez a bevezetés, amely szemrehányásaiban talán egy kissé keményebb és keserűbb, mint amilyennek a szerző eredetileg szánta, azért ilyen szokatlanul hosszú, mert az alább következők szempontjainak kitűzésén kívül el kellett takarítanunk azt a kétes értékű és egyébként is ingatag épületet is, amit történettudományunk száz év alatt egy minden jel szerint elhamarkodott nyelvészeti megállapításra épített.

A szumir filológia az utolsó emberöltő folyamán mérföldes léptekkel haladt előre és különösen az első világháború óta kibontakozó szumir nyelvi aspektusok olyan dörömbölően és türelmetlenül követelik a magyar összehasonlítás általános és gyökeres revízióját és a magyar nyelv hovatartozásának új és helyesebb megállapítását, hogy ennek történettudományi konzekvenciáit, akármilyen fájdalmas is ez történettudományunkra, le kell vonni.

Az, ami őstörténetünk újrafogalmazása terén következni fog - és ennek egyik botorkáló lépése az a hiányos épületváz, amit e sorolt írója ebben a könyvben emelt megérdemelt büntetése lesz annak a módszertani bűnnek. amit történettudományunk azzal követett el, hogy egy szilárdnak látszó nyelv érzeti megállapításra - történelmet épített. A "szilárd" nyelvtudományi megállapítás, lám, inog s ha ez az egyetlen talaj lesüllyed, össze fog dőlni az a történettudományi elmélet is, amit erre a kizárólagos talajra semmi körülmények között nem lett volna szabad ráépíteni.

A magyarság története a szumir nyelv egyre hangosabb tanúságtétele szerint a szabir múlt egyenes folytatása és népünk zöme a Tigris és Eufrát forrásvidékéről - Evilath földjéről - érkezett Meotiszba és onnan, százhetven évi erőgyűjtés után, a Kárpátok ölébe.

Ezt az Ókor mélyéről elinduló hosszú utat és annak történelmi és nyelvi bizonyítékait adja elő e mű következő tizenkét fejezete...

13. Még a Kr. u. 3. században is tesznek említést asszír írókról és másolókról örmény források.

14. Marquart: Osteuropäische und ostasiatische Streifzüge, Leipzig, 1903.

15. J. B. Burry: A History of the Eastern Roman Empire from the Fall of Irene to the Accesion of Basil I., London, 1912.

16. H. Grégoire: Le nom et l'origine des Hongoris (Zeitschrift der Deutschen Morgenländischen Gesellschaft, B. 91, 1937.)


AZ ELSÜLLYEDT MEDITERRANEUM


VII. TÉR, ÉS TÖRTÉNELEM

Minden civilizáció tervszerű és önkényes változtatás a dolgok addigi természetes rendjén és annak - mint minden ilyennek - két, egy pozitív és egy negatív tényezője, egy aktív alanya és egy reaktív tárgya van.

A pozitív tényező a civilizációra törő, tömören leegyszerűsítve, a környező "természetes" világot saját igényei szerint kényelmesebbé torzító társadalom, a negatív tényező a civilizáció ellen, mint természetellenes átalakítás ellen tiltakozó természet.

Mind a "társadalom" civilizáló potenciája, mind a természet "tiltakozása" különböző erejű lehet. Egy 20. szd.-i társadalom civilizáló potenciája összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint egy 10. szd.-i társadalomé, éppúgy, mint ahogy a Szahara, vagy a sarkvidék "tiltakozásának" potenciája is összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a Riviéráé. A természet tiltakozása a föld különböző pontjain, tehát térben különböző, az ember civilizáló potenciája pedig időben az.

Az ember civilizáló potenciája a kőkorszak óta szünet nélkül s mértani haladvány szerint növekszik, nemcsak mint a természet ellenállási vonalát támadó haderő létszáma, hanem az állandóan szaporodó találmányok, mint harci eszközök által is, s ennek az állandóan növekvő pozitív potenciának az emberi fejlődés történetének minden korszakában más és más terület negatív potenciája, "ellenállási ereje" felel meg. Minél alacsonyabb civilizációs potenciája van az embernek, annál "barátságosabb" vidékekre van korlátozva, vagyis a föld "lakhatónak" tekinthető felülete annál kisebb; ahogy azonban ez a potencia emelkedik s a mostohább vidékek ellenállását is képes legyőzni, úgy nő a föld "lakható" felülete. Más oldalról viszont minél erőteljesebb a természet ellenállása a civilizációval szemben, annál keményebb erőfeszítést, összeszedettséget és leleményt kényszerít ki a civilizációra törő emberből, és éppen ez az erőfeszítés az - fizikai és szellemi egyaránt - amely az embert egyre nagyobb civilizációs potenciához juttatja, hisz a természet ellenállásának letörésére kiagyalt szerszám és gép az ember hatalmát növeli a természettel szemben.

Civilizációs és kulturális emelkedés - a közkeletű felfogással szemben - sohasem ott következett be a történet folyamán, ahol a földrajzi és egyéb viszonyok, ahogy mondani szokták, "kedvezőek" voltak, tehát az ember részéről nem sok erőfeszítésre volt szükség, hanem mindig ott, ahol a körülmények nem jelentettek ugyan legyőzhetetlen akadályt a civilizációs fejlődés számára, de nem is voltak túlságosan kedvezőek ahhoz, hogy szívós munka és együttműködő erőfeszítés nélkül is eltartsa a tér azt az embermennyiséget, amely rákerült.

Mivel az emberi haladás, tehát a civilizáció elengedhetetlen követelménye a küzdelem, amelynek azonban nem szabad esélytelennek és így hiábavalónak bizonyulnia, civilizáció ott jöhet létre, ahol a természet negatív ereje nem nagyobb, de nem is kisebb, mint az ott élő népesség civilizációs kapacitása. Ha ezt az állapotot elnevezzük "civilizációs feszültségnek", a tételt úgy lehetne megfogalmazni, hogy az emberiség története folyamán mindig ott jött létre egy-egy civilizáció, ahol a civilizációs feszültség állapota beállt és mindig akkor pusztult el, amikor ez a feszültség megszűnt azáltal, hogy az emberi kapacitás és a természet ellenállása közötti egyensúlyi állapot akár az egyik, akár a másik rovására felbillent (1).

A természet ellenállása nem a klímában, vagy a talajminőségben, baktériumokban, vagy terepnehézségekben nyilatkozik meg leghatásosabban, mert ezek egyrészt esetlegesek és így a lakóhelyet kereső társadalom kikerülheti őket, másrészt így, vagy úgy, de legyőzhetők. Hidegnél, forróságnál enyészetnél, miazmáknál van a természetnek egy sokkal szörnyűbb és egyetemesebb fegyvere az ellenálláshoz, és ez a távolság.

A tény, hogy egy-egy társadalom, egy-egy "közösség" élőlények kisebb, vagy nagyobb tömege, szükségképpen jelenti azt, hogy a társadalom térben kiterjedt képződmény, mégpedig minél nagyobb létszámú, vagy minél szétszórtabb, térben annál kiterjedtebb képződmény. Az a körülmény pedig, hogy egy társadalom élőlények szervezett és együttműködő mennyisége, ugyancsak szükségképpen jelenti azt, hogy annak "társadalmi" élete, tehát történelmi értelemben vett élete, kölcsönös és állandó, sőt szervezett érintkezést tételez fel. Érintkezni - távolságokon át kell.

A civilizálódás folyamatának első problémája a távolságok legyőzése. Társadalom, civilizáció állam, ország, nép és a rendszeres közlekedés lehetősége egymást feltételező fogalmak. Az "ország" szó teret jelent és a tér távolságokat zár magába.

A távolság két pont közti negatívum, amit csak - idővel lehet kitölteni. Első hallásra hihetetlennek hangzik ugyan, de egy társadalom teljes munkaidőkapacitásának háromnegyed részét minden időben a távolsággal való improduktív küzdelem veszi el. Mivel a természet ezen láthatatlan és irgalmatlan ellenállási effektusával szemben az ember végső elemzésben csak időt tud harcba vetni, egy nép, nemzet, társadalom története folyamán csak akkora civilizációt képes teremteni, amekkorát számára a távolsággal folytatott harc körülményei megengednek.

Civilizáció, vagyis történelmi értelemben vett élet ott és akkor indult meg a földön, ahol és amikor a közlekedés problémája egy bizonyos területet benépesítő embermennyiség számára megoldódott. Sőt, az emberiség történetének keretein a közösségi életet egyszerűen valaminő adott érintkezési lehetőség indította el egy-egy földrajzi ponton.

A történelem nagy ókori politikai és civilizációs kategóriái úgy keletkeztek, hogy kész, természetes úthálózatra, tehát a priori közlekedési lehetőségre telepedett embermennyiségek hozták őket létre, vagyis éppen az úthálózat volt az, ami a rajta élő kis vérségi kötelékeket közösségekké, társadalmakká, "népekké" szervezte (2).

A föld felületének termelési és éghajlati szempontból sok, aránylag barátságos, tehát egészen kicsi kapacitással is meghódítható foltja van. Kész, természetes közlekedési és szállítási útvonalak tekintetében azonban jelentősebb társadalmak által igényelt méretezésű összefüggő területek ritkák és különösen ritkák voltak az emberiség történetének régebbi, alacsonyabb közlekedési kapacitású korszakaiban.

Az emberiség gyermekkorában az ilyen úthálózatokat az egyes nagy folyórendszerűek jelentik, mert az alacsony civilizációs kapacitású kora ókori ember mesterséges úthálózatok létesítésére még hosszú ideig képtelen és későbben is majd csak a természetes úthálózatok segítségével, a természetes úthálózatokból kiindulva válik ilyenre képessé. Ezért keletkeznek a kora-ókor első jelentékeny civilizációi a szubtropikus öv nagy folyórendszerein.

Az emberiség történetének legelső és legrégibb civilizációja és kultúrája, a szumiroké a Tigris és az Eufrátesz villájának szubtrópikus térségében, tehát vízi közlekedés tekintetében a földkerekségnek akkoriban legideálisabb területén bontakozott ki, és miután a távolsági kapcsolat fizikai lehetősége mellé ennek az emberfajtának csodálatraméltó géniusza megteremtette a távolsági érintkezés szellemi lehetőségét, az írást és a távolságokat ellenőrző tornyot, ez a civilizáció és kultúra a semmiből létrejőve oly magasságot ért el, hogy az átvételek és továbbfejlesztések sok évezredes láncán a mai emberi civilizáció és kultúra egész világot tartó fundamentumát jelenti, hisz Japántól a modern Amerikáig ezt vették át az összes többi fajok.

Az időben és jelentőségben második nagy civilizáció, az egyiptomi, a Níluson épül fel. A harmadiknak, a kínai civilizációnak bázisa szintén folyam, hisz annak születési helye a Sárga Folyó nagy kanyarja, éppúgy, mint az indiai civilizáció góca az Indus-Gangesz-Bramaputra vízhálózat területe, de vannak a hűvösebb égöv nagy folyórendszereinek is civilizációi.

A vízi közlekedésen alapuló "parti" jellegű civilizációk második, magasabb, későbbi lépcsőfoka a "mediterrán" fok.

Mikor a folyami társadalmak egyre duzzadó létszámának és térbeli kiterjedésének a folyami közlekedés kapacitása már elégtelen, viszont a civilizációs potencia, a hajózási, hajóépítési és egyéb technikai fejlődés eléri a beltengerekben mutatkozó akadálynak, mint ellenállásnak a szintjét, vagyis mikor a forgalmi szükséglet is, technika is beltengeri fokra emelkedik, a folyami civilizációk súlypontjai a folyórendszerűekről a mediterrán partokra tevődnek át. Ez a váltás jelzi az emberi történet mediterrán fázisának kezdeteit egy Földközi-tenger, egy Sárga-tenger, egy Káspi-tó, egy Fekete-tenger, egy Mexicói- öböl mediterrán régióiban. A mediterránra való átváltás a Földközi-tenger és a Káspi-tenger régiójában a Kr. e. 2. évezred kezdetének felel meg, a Sárga-tenger régiójában pedig mintegy ezer évvel később, Kr. e. 804 körül.

A technika és a hajózás továbbfejlődésének eredménye, a még magasabb közlekedési kapacitás és a még magasabbra növekvő emberi létszám lehetővé teszi és előidézi az óceánok közlekedési célra való felhasználását. Ezzel a mediterrán fázis után a nagy civilizációs gócok most már az óceánok partjaira tevődnek át és a parti civilizációs formák történtében elérkezik a harmadik és legmagasabb fok, az óceáni kor.(3).

Mind a három lépés a történelmi gócok egy általános áthelyeződését vonja maga után, melynek következtében a régi színhelyek pezsgő feszültsége lankad el, roskad középszerűségbe, vagy éppen megsemmisülésbe ezeknek a társadalmaival együtt és új színhelyek telnek meg gyorsan feszültséggel, emelkednek ki a középszerűségből, vagy éppen a semmiből, és ezeknek a társadalmai addigi jelentéktelenségükből gyorsan kiemelkedve átveszik a régiek rangját és szerepét.

Mi történik azonban egy-egy nagy folyami kultúrát megteremtő társadalommal a mediterrán fázis bekövetkezésének idején, vagy egy-egy mediterránt kultúrát és civilizációját kifejlesztő társadalommal az óceáni kor megindulásakor.

Az európai embernek úgyszólván a szeme előtt játszódott le egy ilyen fázis-váltás néhány száz évvel ezelőtt, az óceáni kor elindulásakor. Az európai ember pontosan megfigyelhette, hogy hanyatlott le a mediterrán fázis góca, annak kései hősével, a rendkívül tehetséges olasz néppel és szomszédaival együtt ennek a fázisváltásnak automatikusan beálló következményeképpen és hogyan emelkedett ki óceáni elhelyezkedésének szintén automatikus következményeképpen hat évszázados szürkeségéből és jelentéktelenségéből középszerű intelligenciájú angolszász faj.

A folyami fázisról a mediterrán fázisra való átváltást a maga idejében hasonló súlypontáthelyeződések kísérték. Egyiptom történetének két tisztán megkülönböztethető a történettudomány által is megkülönböztetett szakasza van. Az első szakasz, amit ó-birodalomnak nevez a történelem, a "folyami fázis". A súlypont ebben a korban a Nilus-völgy dereka mélyen a kontinens belsejében és a központ a görög torzítással "Thébá"-nak nevezett főváros, A második kor a közép-birodalom, ez a mediterrán-fázis. A súlypont most már a Nílus mediterrán szakaszán van a központ a még önkényesebb görög torzítással "Memphis"nek nevezett főváros, majd később a tengerparti Alexandria. A folyami fázisról a mediterrán fázisra való átváltás ideje Kr. e. 2100.

A Sárga-Folyó nagy kanyarjában, mélyen bent az ázsiai kontinensen létrejött kínai civilizáció esetében ugyanez a helyzet. Az első Kína területe és súlypontja a "folyami-fázisban" ez a kanyar és a főváros is itt van. Ez a súlypont Kr. e. a 9. és 8. szd.-ok során elindul a tenger felé és az új főváros Kr. e. 771 óta, már a tengeri régióban fekvő Honan lesz. A "mediterrán fázis" bekövetkezik, megszületik a koreai civilizáció és Japán, és ezzel a Sárga-Tenger körül kialakul egy mediterrán világ, amely aztán megint évezredekig tart.

Mind a Nílus, mind a Sárga-Folyó esetében azonos a helyzet. Mind a két esetben a "folyami" társadalom súlypontja gördül a fejlődés parancsára a tenger felé és alakítja át a társadalmat mediterránná, mindkét esetben azért, mert a mediterrán régió a folyaminak egyenes földrajzi folytatása, a társadalom átformálódása és átcsoportosulása így hát lehetséges, logikus és egyszerű.

Nincs ez azonban így a többi folyami civilizációk esetében.

Földünknek mindössze öt mediterrán régiója van. A Földközi-tenger, a Sárga-tenger, a Mexicói-öböl, a Fekete tenger és a Káspi-tenger. A két utóbbiból az egyik alapjában véve a Földközi-tengernek csupán egy öblét jelenti, tehát igazában ehhez tartozik, a másik pedig teljesen körül van zárva szárazfölddel, inkább óriási sósvizű tó, semmint tenger.

A szubtrópikus öv négy nagyobb ókori civilizációjának (4) csupán két folyórendszere torkollik mediterrán tengerekbe, a Nílus és a Sárga-Folyó. A mezopotámiai folyami civilizáció bázisát jelentő Tigris-Eufrátesz folyórendszerű éppúgy, mint az indiai folyam kultúra bázisát jelentő Indus-Gangesz-Bramaputra folyórendszerű, óceánba torkollik. Ezeknek a társadalma tehát egyszerű "súlypontáthelyezéssel" nem hömpölyöghetett a folyóval együtt egy mediterrán-régióba, és így történelmileg mediterrán fázisba.

Ez a körülmény az indiai esetben a kultúra és a társadalom megmerevedését, a fejlődés megállását idézte elő. Azt a tünetet, ami a "kasztrendszerben", a "bölcs rezignációban", a "Hallgatás Tornyai" fölött gubbasztó keselyűkben jut kifejezésre, az a körülmény magyarázza meg, hogy Indiának nincs mediterrán partvidéke. Folyami civilizációja és folyami társadalma nem "transzponálódhatott" át. India "mediterrán kora" egyszerűen kimaradt.

1. Mindez bővebben és részletesebben megtalálható a szerző "Tér és Történelem" c. munkájában (szerző kiadása Melbourne, 1956., 78 lap).

2. A közlekedés lovas megoldása a mozgékony lovas-társadalmak megszervezése, a lovas-civilizációk kialakulása már egy későbbi, magasabb fokot jelent. Az már nem csupán adott lehetőségek puszta felhasználása, nem alkalmazkodás kész adottságokhoz, hanem megteremtése egy lehetőségnek. Az ó- és középkori lovas nomád civilizációk nem lenézést, hanem csodálatot érdemelnek. A lovas-nomád forma a kontinensek belsejében hiányzó folyamokat pótolja.

3. Az óceáni kor kezdetét általában Amerika felfedezésének idejével számítjuk noha az valamivel hamarább veszi a kezdetét. A "parti" civilizációk korai - folyami, mediterránt és óceáni - nagyjából megfelelnek az ókor-középkor- újkor beosztásnak. Az óceáni kor lezáródásával, ami már megkezdődött, a parti-civilizációk kora le fog zárulni. Most már a levegő kora következik, ami új súlypontáthelyeződést hoz.

4. Az azték civilizáció nem "ókori". Abszolút értelemben az óvilághoz képest az középkori. De abban is tisztán meg lehet különböztetni a "folyami" és a "mediterrán" fázist.

A szumir folyami civilizáció és kultúra társadalmának ugyanez volt az esete. Vagy megmerevedés várt rá, vagy pedig el kellett hagynia ezt a területet és mediterrán-vidéket keresnie saját óceáni torkolatvidéke helyett. A szumir helyzet mégis valamivel szerencsésebb volt, mint a későbbi hinduké, mert a szumir világhoz aránylag nem messze három mediterrán régió is volt, nyugatra, északra, keletre egyaránt. Nyugatra a Földközi-tenger, északra a Fekete-tenger, keletre a Káspi-tenger mediterrán régiói.

A szumir kultúra folyami társadalma nem a megmerevedést választotta, hanem lényeges tömegeiben a három "mediterrán" régióba áthúzódva, fokozatosan kiürítette a folyórendszerű területét. A szumir világ fokozatosan négyfelé vált és ez a négyfelé válás az időszámításunk kezdetét megelőző harmadik évezred közepe táján, az achájok Peloponnezoszba érkezése előtt mintegy másfélezer évvel indul meg.

A három közeli mediterrán régió közül a Földközi-tenger vonzása a legnagyobb, a kirajzás tehát ebbe az irányba, ha nem is a legkorábbi, de a legerősebb. Ez a kirajzás hozza létre a dél-kisázsiai és kréta-minoszi kultúrákat.

Az északi irányú kirajzás már nem is annyira kirajzás, mint inkább terjeszkedés, hisz a Tigris és Eufrát forrásvidékén elterülő Szubartu (Szabirföld) tágulása eredményeképpen éri el a Fekete-tenger déli partvidékét és a Kur és Araxes folyók dél-kaukázusi síkságait, hogy aztán évezredekkel később a Fekete-tenger - Kaukázus vonalát is átlépve, Szubartu szabirjai behatoljanak a mai Dél-Oroszországnak "Európát", sőt a dél-urali térség "Ázsiát" jelentő területeire is ("Szibéria" ). Ugyancsak Szubartu népéből válnak ki a bogházkői okmányok tanúsága szerint a Kr. e. 2. évezred közepe felé a szabir nyelvet beszélő "hurri"-k vagy "kur"-ok (v. ö. Kur-folyó), akiket 1000 évvel később a görögök "kár"-oknak fognak nevezni Kisázsiában, és az ugyanezt a nyelvet beszélő "mitanni"-k, vagy "mada"-k, akik valószínűleg a következő évezred "méd"-jeivel azonosak.

A harmadik mediterrán kirajzást a Káspi-tenger vonzása indítja el, s időben ez a kirajzás a legkorábbi. A Káspi-tenger körül elhelyezkedő szumir rajokból kialakuló különböző népeket majd kétezer évvel később "szkitháknak" fogja önkényesen és helytelenül elnevezni a mindent "görögösítő" hellén tudomány.

A mezopotámiai őshazában visszamaradó, folyton csökkenő erejű szumirság csodálatos lendülete ezzel fokozatosan lelassul s végül megmerevedik. Legyengülve és elkényelmesedve előbb az északkeleten húzódó elemi hegyvidék kemény, barbár és kegyetlen rokonnépével, a rémült és panaszkodó ó-szumir feljegyzésekben "hegyek sárkányai"-nak nevezett kudu, vagy gudu, vagy kad néppel kerül hosszú és tért vesztő harcokba, melyek eredményeképpen Szumiria északi fele kad fennhatóság alá kerül (Akkad). A Szumirföld és Akkad központjait jelentő Ur és Larsza között évszázadokon keresztül folyik a véres vetélkedés, amelynek háta mögött fokozatosan egy új városhatalom nő fel, Babel, vagy ahogy a görögök nevezik, Babylon. Babel a mezopotámiai térbe egyre nagyobb tömegekben érkező és ott gyorsan civilizálódó barbár sémita kötelékek által alapított város-államok egyike, amely a két mezopotámiai "nagyhatalom" egymást rongáló vetélkedését ügyes politikával kihasználva, előbb egyik szövetségével a másikat, majd azután a győztest is uralma alá hajtja. Babel emelkedésére a koronát Hamurápi teszi fel a Kr. e. 2. évezred első évtizedeiben s ezzel Szumiriának sok ezer évi csodálatos és az egész emberi kultúrát elindító fejlődése és szerepe politikailag gyorsan összezsugorodik.

Bár a Hamurápi gyenge utódai idején Mezopotámiát végigdúló borzalmas hatti "tatárjárás" után újra szumir neveket viselő királyok végzik az újjáépítés munkáját, sőt aránylag rövid korszakuk után egy a Káspi-mediterráneumban felnőtt egykori szumir kirajzás leszármazottja, a chus, kassu, magyarul úz nép veszi át egy időre a vezérszerűepet, Elő-Ázsia fokozatos elszemitásodása feltartóztathatatlan. Az úz népet felhasználó vezető hatalom már megint sémita lesz, és sémita lesz az asszírokat felváltó második babeli birodalom vezetőrétege is. Ezekbe, valamint az újabb és újabb sémita hullámokba az egykori szumir városok rendre belesüllyednek. A Tigris és az Eufrát deltájának "Tengerföldnek" nevezett mocsaras régiójában néhány száz éven át vegetál ugyan még egy csonka kis szumir képlet, de a sémita tengerbe belevész az is.

Ha a szumirság Mezopotámiában maradt része politikailag és fajilag el is tűnik, kultúráját és civilizációját minden nép átveszi és nyelve is még ezer évig fennmarad, sőt az elő-ázsiai világnak nemzetközileg használt tudományos, diplomáciai és egyházi nyelve lesz, valami olyasmi, mint majd a latin kétezer évvel később Európa középkori világában. Sőt a szumirból átvett szavak ezreivel, a szumir tudománnyal és civilizációs eszközökkel együtt átveszik és különbözőképpen adaptálják annak mitológiáját (5), mondáit (6) és költészetét (7) is.

Ez a "késői szumir" nyelv, a Krisztus előtti két évezred szumir nyelve, gyorsan torzul, másul, átad és átvesz szavakat és éppúgy gazdagítja az ekkoriban még primitív asszírt, babilonit, hébert, mint ahogy kréta- mykenei és etruszk csatornákon bejut az árja nyelvekbe is, sőt kelet felé hatva az u. n. sanscrit "nyelvbe" is (8). Ez a tény vezette félre hosszú időn keresztül a "szumir dicsőség" után vágyó árja nyelvészeket, akik az "indo-európai" nyelvek szumir kölcsönszavaiból kiindulva kissé elhamarkodottan sorolták be a szumir népet az "indo-európai" népek családjába éppúgy, mint a sémi nyelvészet is elhamarkodottan állította a szumir nyelvet "zsidó" rituális nyelvnek.

A szumirság kelet felé áthelyeződő, Káspi-tenger irányába tendáló fele, társadalom, nyelv és kultúra, amely korábban kivált, ilyen idegen beütésen nem esett át. További fejlődésének lendülete ugyan a szűkebb keretek között nem érte el a Földközi-tengeri dimenziókat, a szumir jelleg és szubstancia azonban fajilag, nyelvileg egyaránt tisztábban megmaradt az idevándorló részek különböző csoportjaiból kibontakozó népekben. A káspi- kultúrák ősi szumir jellege tisztábban megmaradt.

A Káspi-mediterráneum különböző "népeinek" kibontakozása a különböző mezopotámiai telepes-hullámokból érthető és természetes folyamat volt, hiszen a szumir népnek nem volt egységes birodalma. A szumir tér - éppúgy, mint évezredekkel később a görög - önálló városállamokból tevődött össze, amelyek "királyaik" uralma alatt önállóan, egymástól függetlenül, nem egyszerű egymással háborúskodva éltek s amelyeket csupán a közös nyelv, kultúra és egy vallási központ tartott össze. A Káspi-mediterráneumot fokozatosan benépesítő szumir hullámok tehát önálló és egymástól nemcsak földrajzilag, hanem szubstanciájukban is elkülönült egységek voltak, melyek már magukkal hozták az önálló népi egyéniségüket a közös nyelv és kultusz ellenére is.

Ha későbbi tagolódásukból szabad visszakövetkeztetni, öt ilyen elvándorló szumir hullám helyezkedett el a Káspi régióban körös-körül a Kr. e. 3. évezred középső századaiban s ezeknek a szumir kezdeményezéseknek a népessége két évezred alatt igen tekintélyes tömeggé szaporodott. A Kr. e. évezred görög írói "megszámlálhatatlan" mennyiségű népről beszélnek a Káspi-tenger környékén(9) s ez a szám Kr. e. ötszáz körül, Herodotos korában, jelentékenyen meghaladhatta már a milliót.

Individuális népekké való tagolódásuk a 2. évezred végére - az a kor ez, mikor az achájok, vagy dórok megérkeznek Peloponnezoszba - már befejeződött, noha ők csak úgy emlegetik egymást, "a népek". A "nép" szó, abban az értelemben, hogy vérségileg, vagy egyéb alapon összetartozó embercsoport, szumirban éppúgy, mint az összes őstörök nyelvekben, "szak", "szaka", "saag", "sagga". A szumir alapszó "sa" annyit jelent, hogy gyülekezni, csatlakozni, rendeződni, a "saag", "sagga" pedig ellenállni, támadni, rohamozni. A szaka "emberekből összetevődő, szerves kötelék", nép, törzs, nemzetség, "had".

Amellett, hogy az ómagyar "had" szó, amely nemzetséget, a vérségileg összetartozó családok kötelékét jelentette, pontosan megfelel a "szak", "szaka" szónak, maga ez a szó is, ugyanúgy, mint az összes őstörök nyelvekben, megvan a magyarban is, ma is "szék", "szeg" formában, csak jelentése, mivel mindkét szónak van egy másik jelentése is, homályossá vált.

A "székhely", "székváros" innen ered s nem valami trónra, vagy hivatali székre való utalás. A székely "székek" a különböző nemzetségek telepterületei. Ősi településű falvaink "szeg"-ei (Alszeg, Felszeg, Kovács-szeg stb.), mint egy-egy nemzetség, "had" által lakott falu, vagy városrészek szintén erre utalnak, de erre utalnak falu és városnevek is. Pl. Szeged, Bessenyszög, Kunszeg, Szeghalom, sőt maga a "székely" népnév is az ősi "szaka" szó elhomályosult értelmű származékai, mint ahogy a "szegről-végről atyafiság" kifejezésünk is ezen alapul és pontosan ki nem mutatható, de létező rokonságot jelent, amit csak az igazol, hogy családunk a másik családdal ugyanabban a "szegben" lakik, tehát egy közös őstől származik.

Mivel az őstörök lakótelepülés nem utcák, hanem "szegek" szerint történt s egy-egy "szeg"-ben a házak látszólagosan össze-vissza, valójában azonban egy bizonyos rokonsági rend szerint épültek a közös területen, s ezek között a "rendetlenül" épült házak között ismeretlennek nehéz volt az eligazodás, a "szeg" szóból lett "zug" és a helyzet alliterációs kifejezése zeg-zug, zeges-zugos, zeg-zugost (10).

A "szaka" szónak, lám, igen gazdag családja él a mai magyar nyelvben: is, annak ellenére, hogy eredeti honfoglaláskori szabir szókincsünk egy részét onogur szókinccsel cseréltük fel.

Mivel népekről általában többes számban beszélünk, és így volt ez a múltban is, a Káspi-vidéki "népeket" is többesben emlegették, a többes szám őstörök ragja pedig -t, így hát "a népek" - "szakit". Ezt a szót a Kr. e. évezred görögjei, kik a szó jelentésével láthatólag nem voltak tisztában, hallomás alapján így írták le: "skutas", "Scyth" és azt gondolták róla, hogy ez valami népnév. Így jött létre egy görög íróvesszőből egy ókori nép, a szkíta, amely sohasem létezett. Annak az öt különböző népnek, amelyre ezt a furcsán átgörögösített szót ráakasztották s amely öt nép a következőkben további ágakra bomlott szét a Kr. e. 1000-tőt Kr. u. 500-ig terjedő másfélezer év alatt; - fogalma sem volt róla, hogy őket így nevezik. ők magukat "hún, "dák", "avar", "chus", (úz) és "szabir" néven nevezték.

Hogy a dolog még furcsább legyen, az egyébként már többes számot jelentő szakit - Scyth szót még egyszerű többes alakban használták (scythae, die Scythen, stb.), ami igazában annyit jelent, hogy "szkitákok", vagy pontosabban "szakákok".

Ezeknek a "szkithának" elnevezett (11), azonos eredetű, de különböző népeknek a nyelve azonos és ez az azonos nyelv, a szumir.

A "szkítának" elnevezett Káspi-vidéki ókori népek nyelvéről megállapította a múlt század tudománya, hogy az "kihalt", s mivel kihalt, gyorsan megállapították róla, hogy árja nyelv lehetett és a nép, amely beszélte és nyomtalanul eltűnt, "beleolvadt a szarmata népekbe". Mióta azonban felfedezték és jól-rosszul megfejtették a szumir nyelvet, ez a nyelv igen sokat és igen érdekeseket kezd mondani a Káspi-mediterráneum ókori népeiről.

Elmondja, hogy kik és miért építették ki a Káspi-vidéket észak felől határoló Kaukázus-hegység átjáróit lezáró nagy ókori erődműveket, amelyeket "zár"-oknak, "cur"-oknak, "vaskapuknak" neveztek és amelyek közül az egyiknek a központi erődje Dariel volt, a másiknak meg Derbent márpedig szumirul "dár" annyi, mint "zár" és Magyarországon két "Vaskapu" is van.

Elmondja azt is, hogy ez a Káspi-vidéki mediterrán világ hogy terjeszkedett az állandó szaporodás nyomására a Káspi-tengerbe ömlő folyók - a Jaik (Ural) , Atil (Volga), Kur (Cyrus), Araxes, stb. - mentén egyre mélyebben nyugatnak, északnak, keletnek egyaránt, hogy született meg a "Szibéria" név a Jajk-völgyön felfelé terjeszkedő szabirokról, honnan és hogyan kerültek bele az uralvidéki ősnyelvekbe, a későbbi "finnugor-nyelvekbe" szumir nyelvelemek.

És elmondja azt is, hogy a parti-kultúrájú, városépítő és urbánus-civilizációjú szumirok leszármazottai, egyre szélesebben szétömölve kontinentális területekre, hogyan alakultak át vízi közlekedési lehetőség híján fokozatosan állattenyésztő lovas-népekké, ezer év alatt fokozatosan kimunkálva az addig merőben ismeretlen életformát, a lovas-civilizációt, amely akkorát gyorsított a gyalogjáró emberiség életén, mint évezredekkel később a mozdony, meg az autó....

5. Szumir mitológiai személyek kimutathatók a bábeli, asszír, görög, egyiptomi, etruszk és római vallásokban és a Bibliában is.

6. A közismert szumir Gilgámesz-eposz elmondja, hogy Földanya figyelmezteti Ut-nap-isztimet, hogy az istenek megharagudtak az emberiségre és vízözönnel ki akarják őket irtani. Felszólítja ezért, hogy készítsen egy nagy bárkát, költözzék bele családjával együtt, vigyen a bárkába minden állatból egy párt, stb. stb. végig a kibocsátott hollóig, a. galambig, úgy ahogy a bibliában van. Az eposz évezredekkel előzte meg a bibliát. A világ teremtését is szumir mitológiából vette át a zsidó mitológia. Adám, Ada-mu, szumir szó annyit jelent atyá-m. A Dedalos és Ikaros mondája szintén szumir. A rómaiak Bacchusa a szumiroknál Bakus volt, ami szó szerint a magyar bak-ős szónak felel meg (kecskeszarvakkal ábrázolja mindkét mithológia), szumir eredetű mitológiai személy Heraklész is.

7. Az ó-héber költészet gyöngyeire, a Jeremiás- siralmak-ra emlékeztető, de nem Jeruzsálemet, hanem az elpusztult szumir városokat sirató zsoltárai maradtak fenn a szumir vallásos irodalomnak is. Egy 30 versszakból álló lamentációnak, melyben Enlil isten leánya Nin-Mar siratja a városokat, megható utolsó versszakai így hangzanak:

"Uru-mu nigulgul, gierra fimmá
Gu-mu náb,
Nipur, Ekur; Kiur nigulgul, gierra immá
Girszu, Csirpurla nigulgul, gierra immá.

Uru, huta za kibi gira abgigiő
Nipur, Ekur, Kiur, huta za kibi gira abgigi-ő
Girszu, Csirpurla, Iszim, Ur, Záraz, huta za
Kibi gira abgigi
Meé máó.

8. Az indoeurópai "faj" teóriája annak a felfedezésnek az alapján jött létre a múlt század folyamán, hogy a "szanszkrit"ban és az "európai" nyelvekben, különösen a kelta nyelvekben igen sok alaphasonlatosság van. Ebből jött létre egy "ind népvándorlás" hipotézise, amely szerint az indusok kétezer évvel, vagy még régebben időszámításunk kezdete előtt a ma "Európának" nevezett területről itteni fajrokonaikból kiszakadva, vándoroltak Indiába. Ennek a teóriának a nyelvrokonság, a "szanszkrit" az alapja. A szumir nyelv és civilizáció felfedezése azonban alighanem meg fogja ezt az elméletet és az egész "indo-európai" fikciót dönteni, hiszen ha az "európai" és az "indiai" világ között elhelyezkedve volt egy a szanszkritnál sokkal régibb nyelv és kultúra, ez közbülső földrajzi elhelyezkedéséből természetesen és logikusan sugározhatott ki kelet és nyugat felé egyaránt s hatása mindkét irányba azonos volt. Ha ki tudjuk mutatni, hogy a szumir turáni nyelv volt, amely roppant fejlettségénél fogva erősen hatott minden irányban a különböző fajokra, a szanszkrit" rejtélyre megvan a kellő magyarázat, nincs szükség az egyébként is logikátlan és érthetetlen "indiai népvándorlás" teóriájára, és ezzel módosul az "indo-európai", vagy "indo-germán" elmélet is.

9. A szumir városok számából következtetve, a szumir "nép" létszámát Kr. e. a 3. évezred elején 200.000 lélekre lehet becsülni és ez igen tekintélyes embermennyiség abban az időben, ha meggondoljuk, hogy az acháj törzsek összlétszámát, 1800 évvel később, 4-5000-re lehet tenni. Ha már most számításba vesszük, hogy a szumir eláramlás főleg a Földközi-tenger régiójába történt és csak a kisebb hányad vándorolt a Káspi- régióba, ezt a mennyiséget 5-6000 lélekre tehetjük. A modern orvostudomány kialakulása előtt - a múlt század második harmadáig - az emberiség szaporodásának átlagtempója az volt, hogy az emberiség 5-6 emberöltőnként megkétszereződött. Ha ezt úgy transzponáljuk át az ókorba, hogy az emberi szaporodási ütem két-évszázadonként kétszerezi meg az emberállományt, a Káspi-környék lakosságának a Kr. e. első évezred elejére el kellett érnie a félmilliót, s ez a mennyiség a maroknyi görögséghez képest valóban "megszámlálhatatlan". Ha Kr. e. 500 körül egy körülbelül ekkora tömeget képzelünk el, érthetővé válnak ebből a nagy rezervoárból az állandóan folyó kirajzások, amelyek eleinte északi és keleti irányúak.

10. Mint nyelvi érdekességre kívánok rámutatni arra, hogy a tipikusan és eldisputálhatatlanul őstörök "szeg" településből eredő "zeg-zug" kifejezés és annak belső tartalma, talán az avaroktól talán tőlünk átment a szomszédos németség nyelvébe "zick-zack formában (s onnan az angolba zig-zag formában), s németből cikk-cakk formában, mint "német jövevényszó" visszajött hozzánk A zeg-zug őstörök eredetét, a "szeg"-es településrendszerrel együtt elvitatni nem lehet.

11. A "szkitha" szó, akárhogy is keletkezett, ma már kiirthatatlan tudományos műszó.


VIII. ADALÉKOK A KÁSPI-MEDITERRÁNEUM TÖRTÉNETÉHEZ

A Káspi-mediterráneum ókori történetét globálisan, adekvát terjedelemben és centrális szemléletben még senki fel nem dolgozta. Bár a rendelkezésünkre álló adalék tengernyi -s ez különösen a 20. szd. folyamán duzzadt mennyiséggé - ez az anyag rendezésre és egy egyeztetésre vár. Ehhez azonban, mindez ideig hiányzott egy egységes szempont és egy megbízható kiindulópont.

Elő-Ázsia ókori története ugyanis Krisztus születéséig, mintegy 4-.5000 évet jelent. Ez alatt a roppant időfolyamat alatt civilizációk keletkeztek, futották végig pályájukat és semmisültek meg, a legkülönbözőbb korokból származó értesítéseket hagyva szinte egymás hegyén-hátán maguk után.

Ez a történetkutatás számára annyit jelent, hogy nyolc- tízféle nyelv, nyolc-tízféle fonetikai és ortográfiai módján, nyolc-tízféle nacionalizmus torzításaival feljegyzett kútfőanyagot kell egyeztetnie és kiértékelnie olyan ókori nyelvekből, amelyeket kifogástalanul nem is ismerünk s különösen az írásjelek fonetikai értékével nem vagyunk; még hozzávetőlegesen sem tisztában (1).

Az elő-ázsiai ókortörténeti adatok áradatát nagyjából s keletkezésük egymásutánjában a következő csoportokra lehet és kell felosztani:

szumir és akkád nyelvű adatok, ca. Kr. e. 4000-től
egyiptomi nyelvű adatok, "" 3000-től
ó-babyloni nyelvű adatok, "" 2000-től
asszír nyelvű adatok "" 100-tól
káld-szabir nyelvű adatok, "" 1100-tól
ószövetségi- adatok, "" 700-tól
méd-perzsa nyelvű adatok, "" 600-tól
hellén (görög) nyelvű adatok, "" 504-tól
arameus-örmény nyelvű adatok, "" 300-tól
római (latin) nyelvű adatok "" 180-tól

Mindez három nyelvcsaládban, hatféle írásrendszerrel és fonetikával tíz nyelvet jelent, sőt ez gyakorlatilag több, mert pl. a három évezreden át használt szumir erős változásokon megy keresztül, a szabirnak különböző változatai vannak (mitanni(mada), huni, káld) sőt létezik Kis- Ázsiában_ egy "hettita" nyelv is. Mindezekhez jönnek Kr. u. a bizánci, újperzsa, örmény, szír és arab nyelvű adatok.

Ezek a nyelvek nagyobbrészt: Elő- Ázsia nyugati felének a nyelvei. A Káspi- vidék és annak világa, a Káspi-mediterraneum ezeknek a nyelveknek a régiójától keletre terül el. Ez az eddigelé még kellően fel nem derített világ az u.n. Turán, amely felől az eddigi ókori értesülések a fenti nyelveken és az ó-kínai nyelven keresztül szivárognak hozzánk a tucatnyi különböző nyelv torzításaiban.

Az adatok sokféle torzulására jellemző pl., hogy a Mezopotámiától keletre húzódó Elám-hegyvidék lakóit, a szumirok kezdetlegesebb fokon álló testvérnépét, a Kr. e. 3. évezred szumir kútfői "kud" névvel jelölik. Ez a név a 2. évezredben már "kad" formában jelenik meg, amelyből néhány évszázaddal később "akkad" lesz. Ugyanezt a népet az első évezred már "elamitáknak" nevezi. Eredeti "kud", "kad" nevük egyébként talán "nemzetséget" (v. ö. magyarban "had") jelent. Az úz népet a különböző korok különböző nyelvű, különböző forrásai "kassu", "chassu", "Chus", "chusita", kos, kusdi, ghuz, kosa; asszír, kazar, oguz, as, asi, ossi, osset, úz és még egy csomó egyéb neveken, az avarokat "abar", aparni, abaorta, parni, parthus, var, obar, obor, zapaorte stb. neveken nevezik. Az elképesztő torzítások terén különösen a görögök vezetnek, akik nem egyszerű egyszerűen kitalálnak neveket saját tetszésük szerint. Így jön létre "Memphis", "Théba", Xerxes", "Dareios", massageta, thyssageta, scytha, Sispirides és valóságban soha nem létezett egyéb nevek százai.

Az elő-ázsiai népneveknek négy évezreden keresztül zúduló áradata - leszámítva a sémi és jóval később néhány árja nép neveit -a maga burjánzó név-variációiban igazában öt Káspi-vidéki "turáni" népet takar, amelyek igen kis eltéréssel ugyanazt a nyelvet beszélik (2). Ez a nyelv az ó-szumir nyelv, amely ezeknek a népeknek idegen fajokkal hosszú időn át egyáltalán nem keveredett, fajilag és földrajzilag zárt világában eredeti tisztaságát sokkal inkább megőrizte, mint a Mezopotámiában maradt szumirság nyelve. Ez az öt nép az elvándorlást követő két évezred hosszú korszaka folyamán (körülbelül Kr. e. 2500-től Kr. e. 700-ig) tízszerű kétszereződött meg és egyre nagyobb és nagyobb területekre terjedt szét a hatalmas kontinens belső világában.

Ezt az öt népet a legkorábbi görög nyelvű közlések általánosan "szkítáknak" nevezik, mert egyforma nyelvük után egy népnek gondolják őket, csak a jobban értesült elő-ázsiai és belső-ázsiai szomszédnépek tudják, hogy egy nyelvet beszélő, de különböző népekről van szó. A "szkíta világ" különböző nép egyéniségeinek felismerése a görögöknél Kr. e. 5. szd.-ban Herodotossal kezdődik, aki a Káspi-tenger innenső oldalán élőket megkülönböztetésül már "massagétáknak" mondja, majd tovább tagolják őket, és a "massagéta" mellé megszületnek a "thyssagéta", "parthus" és "saca" elnevezések, amelyek, a "scytha" névvel együtt, önkényes torzítások.

Azokat a neveket, amelyekkel ez az öt nép önmagát jelöli kissé nehéz kihámozni abból a 60-74-féle torzításból, amelyben ezek a nevek a számtalan különböző ókori értesítésekben megjelennek, mivel azonban ezek a nevek tisztán, legalábbis több-kevesebb biztonsággal megállapíthatóan a szumir szóra vezethetők vissza, valószínű alakjuk rekonstruálható. Egyébként mind az öt népnévnek megvan a maga magyar változata is.

Ez az öt nép a dáh, hun, avar, úz és szabir. Mivel ez az öt nép a magyarság legközelebbi ókori rokonságát jelenti, úgy hisszük nem lesz érdektelen külön-külön foglalkozni mindegyikkel. Mielőtt azonban ezt tennők, röviden summázni kell az azonosság kérdését.

A scytha" szó etimológiájával e könyv előző fejezetében már foglalkoztunk. A szóval szembeni kétkedés azonban már 2500 éves és Herodotosszal elkezdődött, akinek a Kr. e. 5. szd.-ban feltűnt, hogy ez a szó Elő- Ázsia elsejében ismeretlen, a perzsák pl. más néven nevezik ereket a népeket, s a perzsák ezeknek közvetlen szomszédaik. "Persae cunctos Scythae vocant Sacas" írja tűnődve (3) Strabo panaszkodik az előtte élt görög írókra, akik ezekről a népekről semmi bizonyosat nem közölnek (4). Plinius is zavarban van "Ultra Oxum sunt Scytharum populi. Persae illos Sacas in universum appellavere a proxima gentes" (5). Curtius, aki Nagy Sándorról s annak hadjáratáról írt könyvet a Kr. u. első században már még többet tud: "Sogdiani, Dahae, Massagetae, Sacae eiusdem nationis sunt" (6). Ezzel egyébként már Strabo is tisztában van: "Scythae a Caspio mari incipientes magna ex parte Dahae appellantur, qui orientariores sunt, Massagetae dicuntur et Sacae et alii communiter Scythae privatim vero aliter atque aliter" (7). Lassan arra is rájöttek, hogy a "parthusok" és a "scythák" lényegében ugyanaz a nép. "Parthiaci gens olim Scythica" írja Stephanus Byzantinus (8). Justinus meg már azt is tudni véli, amin a megkülönböztetés alapul: "Parthi Scytharum exules fuere. Hoc etiam ipsorum vocabulo manifestatur, nam Scythico sermone Parthi exules dicuntur" (9). (Az állítás talán azon alapul, hogy a hunok szorították az avarokat keletebbre). A kép lassan még tovább tisztul. Procopius, aki Justiniánus bizánci császár vandálok elleni háborújában császári követként a szövetséges "massagétákat" felkereste, már kimondja, hogy ezek tulajdonképpen húnok, amikor azt írja: "Massagétas génos ons nun Hunnous kalousin" (10) és megismétli ezt a bizánci-perzsa háborúról adott beszámolójában is : "Massagetae, quos nunc Hunnae apellamus", viszont egy más helyen Attila hunjait nevezi massagetáknak "Attilam Massagetarum Scytharumque exercitu armatum adversus Aetium processisse". Menander a 6. szd.-ban már a "turk" néppel azonosítja az ókori "szakákat" ("Turci, qui, antiquitus Sacae vocabantur"), Theophanes pedig a 8. szd. jól tájékozott bizánci írója így ír: "In Oriente ad Tanaim (Don) Turci tegunt, qui Massagetoe antiquitus dicti sunt".

A felsorolt hivatkozások csak egy töredéke annak az ókori és koraközépkori adattömegnek, amely a "szkíta" népek és az "őstörök" népek azonosságát mutatja, de akinek még ez sem elég, annak felhívjuk a figyelmét két furcsa körülmény rejtélyes negatívumára. Az egyik, hogy a szkíták, parthusok, sacák, massagéták, thyssagéták írmag nélkül, nyomtalanul eltűntek, mintha csak a föld nyelte volna el őket, a másik, hogy hosszú történetük, tetteik, városaik, uralkodóik ellenére sem maradt fenn a "szkíta", sem a "parthus" nyelvből egyetlen mondat és egyetlen sor írás sem.

Ilyen nevű népek a görögök fantáziáján kívül soha, sehol nem léteztek. Azok az ókori népek, amelyek ezeknek a helyén valóban éltek, a dáhok, avarok, húnok, úzok és szabirok, vagyis az u. n. "turáni" népek egyenes ősei voltak. Ókori nyelvüket "akkád", "hurri", "káld" néven tanulmányozza az a tudományos világ, amelyből a magyarok szinte teljesen hiányzanak, annak ellenére, hogy ha van nép árja- Európában, melynek őseire alkalmazható a "szkitha" szó, mint "tudományos" megjelölés, ők - azok.

Az első hullám, amely a mezopotámiai szumir etnikai képletből keleti irányba vándorolt, (11), annak a népnek az őse, amelyet másfélezer évvel később, Kr. e. 1600 körül "dáh"-nak neveznek.

A nyugati-előázsiai és később mediterrán ókori források annak ellenére, hogy egyéni népnevükön ezeket emlegetik az összes Káspi-népek közül legkorábban, ezekről tudnak legkevesebbet. Egyéni népi életük első másfélezer éve során ezek kerülnek a szumir rokonságból legkeletebbre, ezek esnek az ókori nyugat figyelő szemétől legtávolabb, hisz hazájuk a Káspi-tenger keleti partvidékének északibb szakasza és az Aral-tó között elterülő terület és innen folyik szét etnikai állományuk a Kr. születését megelőző másfél évezred folyamán Belső- Ázsia és, a Kaukázus fölött nyugatnak kanyarodva, a mai Dél-Oroszország és Közép-Európa felé. Mivel tevékenységük Belső-Ázsia felé irányul, keleti szomszédaik, a kínaiak jobban ismerik őket, értesülések felőlük így inkább ókínai feljegyzésekben vannak, amelyek "Tahi", Tiao - tchi, Tavon, Tayue neveken emlegetik őket, szemben a nyugati forrásokkal, amelyekben "Dah", "Daha", "Dá", "Dac", "Taoch", tochár, táh, tahó és talán "Dák" neveken emlegetik őket.

Nevük minden jel szerint a szumir "dag, tag" szóból ered, amely kétkezes baltát, csatabárdot jelent (v. ö. magyarban a "tagló", letaglóz szavakkal)' (12).

Hogy ők lehettek a legelső kelet felé elvándorló szumir hullám, azt legtávolabbi elhelyezkedésük mutatja, a későbbi hullámok szorították őket fokozatosan a Káspi-tenger túlsó oldalára. A kelet-ázsiai turáni fajú népeknek mandzsuk, ajnuk, (koreaiak), jakutok, ősjapánok - talán ők voltak az ősei. Sőt aligha járunk messze az igazságtól, ha az ókori kelet-európai "szarmata népek" magját és irányítóját jelentő lovas-népben a dákokat sejtjük. Mindenesetre az út a káspin-túli térből a déloroszországi síkságra olyan közvetlen és olyan egyenes, hogy ezer éven keresztül minden "turáni" nép ezt használta.

A földrajzi elhelyezkedés tanúbizonysága szerint a Káspi-mediterráneumba érkező második szumir-fajú hullám az a vándorló csoport volt, amelyet ma legáltalánosabban "avar" névvel jelölnek.

Ezekről már - különösen a Kr. e. 5. évszázadtól - vaskos köteteket megtöltő adatunk van. A káspi-mediterráneum ókori népei közül ezek teremtették meg a legmagasabb civilizációt. Előbb a Káspi-tenger déli partvidékének régiójában helyezkedtek el, majd a későbbi hullámok keletebbre szorították ezeket is, és az Aral-tó déli térségében, a két nagy folyó, az Oxus (Szír-Darja) és a Jaraxes (Amu-Darja) "Etelközében", egy második "Mezopotámiában" (13) alapították meg híres birodalmukat, az "ezer városú" Baktriátl' (14).

Nevük kétségtelenül szumir bázison nyugszik ("ab" annyit jelent, mint "építő", "ur" pedig "vár", erőd, katona), városépítő civilizációjuk a Káspin-túli tér klasszikusan lovas-állattenyésztő, belső-kontinentális világába szinte egyedülálló, civilizációjuk tipikus "parti"-civilizáció.

Az "építő" nép neve fantasztikus torzításokban és változatokban jelenik meg másfélezer év adatainak tömegében. Nevezik őket "abaroknak", "abaorteknek", "obares"nek, "ibaroknak", "obor"-nak, "oborden"-nek, "obernita"nak, "hobordanae"-nak, "var"-nak, "aparni"-nak, "parni" nak, "par"-nak, de a legfantasztikusabb torzítása a nevüknek a rónaiaktól eredő "parthus" elnevezés.

Számtalan városuk, kiterjedt folyami és tengeri hajózásuk két nagy folyójukon kívül az Aralon és Káspi-tengeren, külkereskedelmük a Káspi-környéki népekkel s a Káspi-tenger kiterjedt folyóvidékeivel messze fel a Közép-Volga, a Jajk (Ural folyó) térségéig millió és millió négyzetkilométerre hordja szét koraókori kultúrájukat s akkoriban még szinte tiszta ószumir nyelvüket.

A múlt században "finn-ugornak" elnevezett volga-urali ősnyelvekbe valószínűleg rajtuk keresztül került az a jelentős szumir depozit, ami ezekben a nyelvekben kimutatható s ami a szumir eredetű magyar nyelvvel való "rokonság" kimondásának alapjául szolgált, de valószínűleg tőlük tanulták el ezek az ősnépek a "jellegzetes" ősugor település-formát, az orosz archeologia által "gorodiscsé"nek elnevezett kis földvárak építését is, amelynek a jellegzetes koraközépkori avar gyűrűváraknak ősi és primitív rokona.

Mivel a fenti őstörténeti megállapítások -a, sorok írójának tudomása szerint még soha, senki részéről el nem hangzottak, a "merész hipotézis" vádjának megelőzésére, az előadó formát megszakítva, a fentiek nyelvi bizonyítékainak s azok szemantikus összefüggéseinek legalább egy részét fel kell sorolnom, noha ezek kellő kifejtése külön, terjedelmes tanulmányt kíván.

1. Különösen a magánhangzók fonetikai értékének megállapítása bizonytalan, mert sok ókori írásrendszerű a magánhangzókat nem is jelzi. Méginkább növeli a nehézségeket az a tény, hogy ezek között a nyelvek között a Kr. e. első évezred kezdetéig egyetlen "árja" nyelv sincs (ezek a nyelvek a perzsa források feltűnéséig mind részben turáni, részben sémi nyelvek) márpedig szövegfejtéseket csaknem kizárólag árja nyelvű és nyelvérzékű angol, német, francia tudósok végeztek, akik természetszerűen árja nyelvkoncepcióból kiindulva próbálták ezeket a szövegeket fonetikailag, ortográfiailag modern betűkkel átírni és árja nyelvre lefordítani. A turáni csoportba tartozó nyelvek szöveged magyar és török, a sémi nyelvekét pedig arab és zsidó tudósoknak kellett volna literálni, szófejteni is. Az, hogy igen sok adaléknak (főleg neveknek) görög ellenpárja is megvan, csak növelte a zavart, mert a görögök önkényesen görögösített neveket adtak mindennek és mindenkinek, s a rómaiak a görög példát mindenben követték.

2. Azt, hogy a Káspi- környéki népek azonos nyelvet beszéltek nemcsak az ókori kútfők állítják egyöntetűen (Herodotos, Strabon, Plinius, Jordanes, stb), hanem ezt mutatja az is, hogy ezeknek a népeknek a leszármazottai mind nyelvrokonságban vannak egymással. Mivel az u. n. "őstörök" nyelvcsoport minden tagjának nyelvében tisztán kimutatható a közös szumir alap (a magyarban is) fenti állítás teljes egészében bizonyítható, de az is, hogy ez a közös nyelv az ó-szumir nyelv volt.

3. Herodotos Historiarum. Liber VII.

4. Strabo: De situ orbis, Lib. XI.

5. Plinius (Maior) : Historia Naturalis, Lib. VI.

6. Curtius: Historia Alexandri Magni Lib. VI. c. 3.

7. Strabo: i m. Lib. XI.

8. De Urbibus etc.

9. Justinus: Epitome Historiarum Lib. XLI. c: 1.

10. Procopius: De Bello Vandalico. (Procopius azt is tudja, hogy a hun népnek két nagy ága van.)

11. A "szumir etnikai képlet" kifejezésünk vonatkozik az u. n. akkádokra is, akik a mezopotámiai síkságot kelet felé lezáró Elámi-hegyvidék lakói és szintén szumir-fajú nép. A Káspi-régióba elvándoroltakhoz ezek esnek közelebb, s valóban, az őstörök nyelvek - a magyar is - közelebb állnak az "akkádhoz", amely később szemita beütésen esett át, mint a kései szumirhoz.

12. A "Dag", "Tag" név sok ázsiai földrajzi névben megvan. Egyébként a szumir harci bárd - később kultikus eszközzé is átalakulva csaknem minden szumir alapkultúrájú népnél meg van. Megvolt pl. az etruszkoknál is, mint kultikus szimbólum is, Tőlük vették át, mint a végrehajtó hatalom szimbólumát, a vesszőnyalábba kötött bárdot a rómaiak is, akiknél a lictorok jelvénye (fasces) lett. Ilyen ókori eredetű bárdot egyébként a Kárpát-medencében is találtak, ahol Kr. e. az 5. század táján "szkithák", sőt ezek előtt egy hasonló fajú és kultúrájú nép - "preskithák" - éltek. Ezek nagyon könnyen lehettek a "csatabárdos nép", a dákok, sőt éppen a tiszántúli dákok. A "dákok" a "trákok" (türák- török, türk) rokonai, de hogy a trákokkal együtt milyen faj és nyelvű népek voltak, nem tudjuk. Mivel pedig a nyelvüket nem ismerjük, mint minden említésre méltó ókori népet, amelynek hovatartozása kétes, besorolt az európai történettudomány "árja" népnek, néhány fennmaradt trák és dák szó alapján, amelyek, mint szumir kölcsönszavak, megvannak az árja nyelvekben is. Természetesen e sorok írójának nincs semmi olyan nemzeti, vagy személyi ambíciója, amely a dákokkal kapcsolatos, felőle lehettek árják is. Még kevésbé óhajt a dáh-dák népnevek feltűnő fonetikai hasonlóságából és egy Duna-vidéken kiásott csatabárdból "mecklenburg-priegnitzi" stílusú hipotézist felállítani, mivel azonban dák származékok kerültek a Fekete-tenger vidékére is, kerülhettek tovább is, a Kárpát-medencébe is, meg a Havasalföldre is, s dák néven lehetnek a Duna-Tisza vidék "ismeretlen ókori praeszkitha népe" is éppúgy, mint ahogy a "trákok" is lehetnek "törökök". Xenophón "Anabazisában" a "makarok" és "szkíták" "szomszédságában", a Fekete-tenger környékén, "taochi" népről beszél a 4. században Kr. e.

13. Mezopotámia folyóközt jelent, és ez a formáció, talán ősi hagyomány alapján, talán gyakorlati okok miatt, különös vonzást gyakorol a szumirfajú népekre. A Tigris-Eufrát, az Oxus-Laxartes, a Kur-Araxes, a Don-Dnyeper, a Duna-Tisza, mind kettős folyórendszerűek, "mezopotámiák" és minden ilyenen következetesen szumirfajta "turáni" népek telepednek meg.

14. A "Baktria" nevet természetesen később adják ennek a birodalomnak idegenek, annak Baktra nevű fővárosáról, melynek eredeti ősi avar neve "Zarasz"-ba volt. (Az Oxus hasonló nevű mellékfolyója partján, a hasonló nevű hegy közelében épült). Egy másik sokat emlegetett városa Bálk, Baalkh volt (ez volt a napimádás kultikus központja), de volt pl. "Derbent" nevű (Vaskapu) erődrendszerű itt is, mint a Kaukázus keleti végén.

Jelen munka negyedik fejezetében vázlatosan nyújtott s éppen ezért csupán csak elnagyolt szumir- magyar nyelvi azonosságok felsorolása során nyújtottam némi analízist az "igar" szóról, amely körülkerített lakóhelyet, telepet, "várost" jelentett ószumirban. Bemutattam a szó "város" értelemben való roppant időbeli és térbeli kiterjedését az ószumir Ékur-tól a magyarországi (és csehországi) Egerig, meg Győr-ig, amelyek a Magyarországon hét különböző megyében található Eger-eken, és a Kárpátaljától a nyugati s déli határszélekig tizennégy helyen található Győrökön kívül a két szó több, mint hatvan egyéb falu- és városnév változatával együtt avar alapítások és a szumir "gar", "kör", "kerít" alapjelentésével függnek össze és "kert" és "garád" szavainkat éppúgy idézik, mint az örmény "kerta" s a szláv "gorod" szavakat, mely utóbbi a szumir "gar" szó s a "turáni" -d kicsinyítő képző kombinációjából állt elő. A "gar" bázis megvan a "finnugor" nyelvekben is éppúgy, mint a körsánccal körülvett tipikusan "avar" lakótelep is.

Ezt kiegészítem egy másik ószumir építészeti szóval is. A szó éppúgy jelentett nagyobb épületet, mint ahogy jelentett várost is. Ószumir alakja "ékal", akkád-asszír formája "ékap". Alapjelentése "erős épület", (v. ö. "kál", erős, első, elöljáró, elsőszülött, előkelő), nagy épület, erőd, palota. A szó Eurázsia minden nyelvébe belekerült. A héber "óhel" (amit nem helyesen fordítanak "sátor"-nak) éppúgy innen származik, ahogy innen ered a latin "schola", a francia "école", a school, a Schule, a szláv "oskol" is, de innen származik a magyar "akol" szó és annak összes turáni testvérei is.

Ez a szó megvan szamojédben, s ez az "igl", vagy ahogy az angol spellingben nemzetközivé vált "iglo", amely szamojéd kunyhót, családi szállást jelent. A Kr. e. 2. évezredben az egyébként a "finnugor" csoporthoz tartozó szamojédek még a Közép-Volga vidékén laktak s onnan szorultak észak felé jelenlegi telepvidékükre, a sarkvidékre.

Ez a nép, amely körülbelül Kr. e. 1000 óta a sarkvidéki övben él a tipikusan mezopotámiai "ékal", "ékall" szót az ő tipikus "iglu"-jukat csak közvetítés útján kaphatta s ennek a közvetítésnek a Kr. e. 1000 előtt, a Kr. e. 2. évezredet jelentő időben kellett megtörténnie s ez a közvetítés csak a Káspi-tenger - Volga útvonalon történhetett. Ennek a szamojéd "iglunak" van egy Kárpát-medencei fonetikai testvére s ez - Igló, amely a feltűnő név után ítélve, úgy látszik szintén avar alapítás, mint ahogy pl. Miskolc is az. Bars, Bors, Miskolc, Örösur avar nemzetségfők voltak. Végül pedig Igló a Cseh-medencében is van, márpedig a Cseh-medence szintén az avar birodalomhoz tartozott. Ha valaki megnézi a térképen, hogy mekkora távolságra van Mezopotámiától az északi sarkkör, nemcsak a szumir kultúrkisugárzás roppant földrajzi méreteiről nyer képet, hanem az is cáfolhatatlanná válik a számára, hogy ez a kisugárzás csak a Káspi-Volga és Káspi-Jajk közlekedési vonalon át történhetett Kr. e. a 2. évezred folyamán s mivel a Káspi-mediterráneumban építő, "vízi" nép csak az avar volt, s a "parni"-k híres hajózási képességéről vannak is ókori adataink, a közvetítők ősavarok kellettek, hogy legyenek, a nép, amely kiépítette az ókorban az "ezervárosú" Baktriót. A "finnugor" nyelvek magyarral közös alapanyaga származhatik pl. innen is.

Az avar kultúrkisugárzás természetesen nemcsak észak felé hatott. Behatolt Indiába (amely akkor még nem volt "India") éppúgy, mint ahogy a tőlük délre-délnyugatra, az "Indiai"-óceán és a "Perzsa-öböl" térségében élő ősperzsáknak is ők adnak civilizációt, kultúrát, vallást (napimádás), prófétát (Zoroaster), sőt talán nevet is (aparni, parni, parszi, perzsa) (15).

A szanszkritban és az ős-indiai kultúrában éppúgy megtalálhatók a szumir elemek, mint a perzsában és a finn-ugor nyelvekben és ezek az elemek nem "kései-szumir", hanem korai szumir elemek.

Mindenesetre ez a nagyarányú, roppant teret besugárzó s valóban történelemformáló Káspi hajózás, külkereskedelem és kultúrkisugárzás, amely tárgyi és nyelvi maradványokban az Indiai-óceántól a sarkvidékig mindenfelé otthagyta nyomait, világtörténeti szempontból összehasonlíthatatlanul súlyosabb és fontosabb valami, mint a "mecklenburg-priegnitzi" "külkereskedelem" és germán "kultúrkisugárzás". Mégis, ez utóbbinak akadt művelője a német történettudományban és obskurus és kérdéses és jelentéktelen volta ellenére is benne van minden nagyobb ókortörténeti műben - a magyar művekben is - de a Káspi-ősnépek koraókori tevékenységével nem foglalkozott senki. A magyar tudományos világ sem.

Az ősavarok vallása a szumir vallások egyik változata. Az égitestek, főleg a nap a Természetfeletti Lény megjelenése náluk, aki a fényben (napsugár, tűz) jelentkezik és akit "Tonuz", "Tanuz", "Ten-iz", "Iz-ten" (iz szumirban tűz) néven tisztelnek (16). Papjaik a "mágusok", s a főmágus székhelye Bálk. Fővárosuk az Oxus egyik mellékfolyója mentén kiépült "Száraz-ba" volt, amelyet aztán jóval később, idegenek neveztek el Baktriának.

A Kr. e. 2. évezred folyamán Előázsia nyugati részében birodalmak alakulnak és dőlnek meg és politikai hegemóniák, (Larsza, Babel, Kasszu birodalom, Asszíria) váltogatják-cserélgetik egymást anélkül, hogy ez az avarok Káspin-túli birodalmának életét lényegesen befolyásolná. Egyébként, a tőlük dél-délnyugatra lakó és általában "árja" (a valóságban erősen kevert fajú képlet) népnek tekintett perzsa törzsek kivételével rokonfajú népek veszik őket körül. Fölényükkel szemben az első komoly rivális Kr. e. 900-800 táján jelentkezik nyugat felől egy rokonnép, a nyugat-káspi régióban egy egyre erősödő birodalmat kiépítő mada (17) nép személyében.

Az avar birodalom történetét a Kr. e. 8., 7. és 6. századok folyamán a "méd" imperializmussal vívott küzdelmek töltik ki. Mikor aztán Kr. e. 550 körül a médekkel szemben addig alárendelt szerepet játszó "árja fajú" perzsák kerekednek felül úgy, hogy az utolsó szuverén mada uralkodónak, Isztuviknak trónját és életét perzsa származású veje, Kurás (Cyrus) egy hálátlanul kitervelt palota forradalom során" elveszi és a méd birodalom polgári és katonai kulcspozícióiba perzsákat ültetve "Médiát" átalakítja "Perzsiává", az avar birodalom helyzete még nehezebbé válik s az ősi birodalom rövidesen perzsa uralom alá kerül.

A perzsa-korszak két évszázadon át tart. A rövid ragyogás után, amely még a szilárdan lerakott mada alapoknak köszönhető, olyan ütemben és mértékben hanyatlik le az asszír birodalom csődtömegével óriásivá nőtt államkolosszus, amilyen ütemben és mértékben válik "perzsa" stílusúvá. Az egyre korruptabbá váló birodalomra Nagy Sándor méri az utolsó halálos csapást egy három éves (334-331) háborúban, amelyet a perzsa urak elleni felkelések segítenek győzelmes befejezéshez, és a Baktriába menekülő utolsó perzsa uralkodót a felkelő avarok verik agyon. A felszabadítóként üdvözölt Nagy Sándor azonban kirabolja Baktriát is és a perzsa uralom macedón zsarnoksággal cserélődik fel. Nagy Sándor kalandos műve azonban kérészéletű alkotás. Korai halálával (323) hódítása szét esik satrapái kezén, sőt, a macedón uralom darabokra hullott állapotában is mindössze 48 esztendeig marad fenn.

A macedón pünkösdi királyok elkergetését az avarok indítják el az ókori történelem legnagyobb arányú szabadságharcával, melyet mondai ködbe vesző szabadsághősüknek, Arszáknak (18) vezetése alatt vívnak meg s amelynek eredményeképpen nemcsak függetlenségüket nyerik vissza, hanem az általuk felszabadított Perzsia és Örményország is birodalmuk csatlósállamává lesz.

A poraiból megélemedett avar főnix új, hatalmas birodalma, Aparda, vagy Párda egy újabb szótorzítással "Parthia" néven vonul be a történelembe Kr. e. 275-ben s ezen a néven él ötszáz éven át, sőt a köztudatban máig. Történetének utolsó három évszázadát (Kr. e. 54-től Kr. u. 250-ig) a római imperializmus elleni meg-megújult védekezés tölti ki, amely a Kr. u. 3. évszázadra megfosztja elő- ázsiai területeitől. Ettől kezdve egykori Aral-vidéki területére visszazsugorodva, még további három évszázadot ér meg, amikor, Kr. e. 559-ben a Közép-Ázsiában kialakult, szintén turáni Kök-türk birodalom (19) vonja uralma alá mintegy fél évszázadra (ennek a támadásnak következtében vándorol el az avar birodalom egyik népe, a kúnok, avar-kúnok, vagy vár-kúnok Dél-Oroszországon átvonulva a Kárpát-medencébe, ahol, Baján nevű kagánjuk alatt megalapítják a kárpát-medencei "avar" birodalmat Kr. u. 568-ban).

A kök-türk birodalom összeomlása után a velük együtt felszabadult szomszédnépekkel, úzokkal, fehér hunokkal alapítanak még egy utolsó birodalmat (Kosán birodalom) amely aztán majd Dzsingisz kán tatárjainak esik áldozatul néhány évtizeddel ami "tatárjárásunk" előtt....

A harmadik nagyobb szumirfajú elvándorlási hullámot az a kategória adja, amelyet később majd egy időn át massagétáknak fognak nevezni a görögök és a rómaiak; amíg rá nem jönnek, hogy saját igazi nevükön ezek - hunok. Nevük, húr, chun, kún, szumir szó, amely annyit is jelent magyarul "farok", meg annyit is, hogy "fényes" (talán díszül, meg rangjelzésül használt lófarkaikról, vagy esetleg öltözködésre használt állatbőrei farkairól (kacagány) nevezték őket így a többiek, vagy talán pompaszerető uralkodóikról) . Egyiptomi feliratokon "unni", "unut", kínai torzításokban "hiungu" formában jön elő a nevük. "Massagéta" nevük a görögök felelőtlen és lelkiismeretlen "görögösítésének" iskolapéldája (20) Hívják őket "khionit"nak is.

Mint az első két hullám is, ezek is először a Káspi-vidék délnyugati részében helyezkedtek el, míg az utánuk következő hullám közéjük ékelődve két csoportba nem vágta, őket. A nagyobbik fele a kategóriának továbbsodródhatott a Káspi- tenger túlsó oldalára, ahol az ősdáhok és az ősavarok között szorított helyet magának úgy, hogy az egyiket kissé északabbra, a másikat meg délebbre nyomta, a kisebbik fele meg az innenső oldalon húzódott északabbra és az egyre inkább szétterjedő Szubartu népeinek világában helyezkedett el, ahonnan, évezredes szaporodás után, a Kr. e. 2. évezredet lezáró évszázadok óta meg-megújuló idegenfajú - asszír, hettita, arám, perzsa - inváziók nyomására a szabirokkal együtt újabb és újabb elvándorló rajokat bocsát a Káspi-tenger északi, volgai és jajkvidéki régiójába, ahonnan egyrészt nyugat felé (ezeket fogja a 19 szd. európai történettudománya "szkítáknak" nevezni), másrészt Belső- Ázsia felé terjednek szét (ez utóbbiakat fogja a 19. szd. európai történettudománya "alacsonyrendű, barbár ázsiai nomád hordáknak" nevezni), ahol dák rokonaikkal és szabir törzsekkel együtt hol óriási lovas-birodalmakba tömörülve, hol ismét kisebb-nagyobb törzsi szövetkezésekre szakadozva élnek Kína nyugati és északnyugati szomszédságában.

15. A perzsák eredete és kiléte tisztázatlan jelenlétük a tipikusan "turáni" etnikumú térben, rejtély. Talán a Kr. e. 1770-1760 körül Elő- Ázsián déli irányban végigvonuló "hatti" népnek, vagy azok egy részének utódai voltak (a "hatti" és a "hettita" nem ugyanaz), akik a hatti invázió során azon a vidéken rekedve avar hatás alatt civilizálódtak s a Kr. e. első évezred derekán a "madákkal", vagy médekkel olvadtak egy néppé össze. Történelmi szerepük a médekkel való összeolvadásuk után, Kr. e. 550 körül kezdődik.

16. Mind az "iz", mind a "ten" szavak ószumir szavak. Felhívom az olvasó figyelmét, hogy a Kr. e. évezred folyamán a legjellegzetesebben "szkitha" tért jelentő Meotisz-vidéknek összes nagy folyói a "Ten", "Teniz" (Tan, Tanuz) istenneveket viselték. Az ókorban nem pontosan ismert és a Ptolomeus térképen helytelenül jelölt Don folyó (a térképen a Don alsó folyása a Donyeccel folytatódik) "Tanais" neve a "Ten-iz" név torzítása, amelynek későbbi, szláv torzítású megfelelője a "Donyec". A Don neve minden valószínűség szerint egyszerűen "Ten", vagy "Tan" volt. Ez a "ten" egyébként benne van a "Dnyeper" (D-n - ten) és a Dnyeszter (D-n-ten) folyónevekben is sőt a Dnyeszter tisztán felismerhetőn Ten-istar (az "Iz-tar" egyébként a Duna "szkitha" neve). A Don, Donyec, Dnyeper, Dnyeszter mellett a tér ötödik nagy folyójának a "Bug"-nak a neve is "szkitha" név. A vizek istenasszonyaként tisztelt és egy nimfa-szerű tüneményekkel képzelt Begő eltorzult neve ez (aki az etruszk mítosz szerint az egyik szent könyvnek (Libri Fulgurales), sugalmazója volt s akinek a neve latin közvetítéssel " Begoe" Vegoia, Vecui formában maradt fennln (a " b" és a "v" könnyen váltják egymást, v. ö. Basil-Vazul, Valentin.-Bálint stb.). A Búg folyónév, éppúgy, mint a kárpát-medencei Béga" és a Vág folyónevek is ennek a vízi istennőnek a nevét viselik de rá kell mutatnom arra is, hogy a folyók és mocsarak legjellegzetesebb állatának neve magyarban - béka. A felsorolt s valóban ősrégi folyónevek részben dáh, részben avar eredetűek (Vág).

17. A nem görög és római hanem elő-ázsiai forrásokban és földrajzi nevekben nem "méd", hanem "mada" (örmény forrás szövegekben "médj", "médz" formában jelenik meg a szó mutatva, hogy a "d" valami különös zengésű hangzó volt) néven megjelenő nép neve legelőször Kr. e. az 1700-as években vetődik fel ékírásokban olyan formában, amelyet "mita" (többes számban "mitanni") szóval literál - aligha korrektül - az ókortudomány, amikor is ezek Közép-Mezopotámiában alapítottak a Hamurápi-féle első "Babilonja" összeomlása után, egy nagy szerepet játszó birodalmat az ugyanakkor Babilon helyén alakult "kasszú" birodalom szomszédságában. A 19. század európai történettudománya természetesen a "médeket" is az "indogermán" népek sorába iktatta, csak később derült ki, hogy szumir fajta "turáni" nép volt, éppúgy, mint az ezer évvel korábbi "mita". Mikor ugyanis Tusratu mitanni király sógorához, IV. Tutmozisz egyiptomi fáraóhoz intézett egyik levelét felfedezték és kiderült, hogy annak nyelve csaknem azonos a bogházközi "hurri" nyelvű okmányok nyelvével és mind a két nyelv a szubartuiak által beszélt szumir nyelv egy-egy válfaja, bebizonyosodott, hogy az egyiptomiak által egyébként Nah-ur-in névvel nevezett "Mitanni" népe éppúgy nem "indogermán", mint a hurri" sem az. Ezeknek a mitanniaknak egy része valószínűleg asszír nyomás elől húzódott kelet felé Kr. e. 1000 körül, arra a területre, ahol azután, Kr. e. 900--800 körül a "mada" (méd) birodalmat találjuk. A "mita", "mada", "médz", "médj", "méd" népnevek feltűnő fonetikai rokonsága egyazon népre mutat.

18. Arszák származása Justinus szerint tisztázatlan, az örmény kútfők szerint viszont hun királyfi volt, aki a hun haderő segítségével szabadította fel a rokonnépet. Az u. n. "nisbisi oszlopon" talált királylajstrom Arszak nevével kezdődik, ez az oszlop azonban 700 évvel későbbi korból való, A név valószínű nem is tulajdonnév hanem méltóságnév farszák - ország uraság) s ha így van, Arszák igazi személyneve ismeretlen. Négy "fia", vagy megbízottja a hunok, avarok, perzsák és örmények királya lesz és négy, egymással rokon dinasztiát indít el, amelyeket a történelem "arszacid" dinasztiáknak nevez.

19. A kök-türkök (kék-törökök vagy "mennyei törökök") valószínűen a koraókorban Ázsiában szétterjedt dáh-hun- szabir elvándorlások leszármazottai akik Isztemi (a bizánci kútfőkben Dizabul) nevű kagánjuk idejére már akkorra birodalmat hoznak össze, hogy Isztemi már az egykori hun császárok "tanh" címével övezi fel magát Kr. u. a 6. században. Nyelvüket és írásukat az Orkhon-vidéki feliratok őrizték meg s ez a nyelv és írás a bogházközi okmányok nyelvével s írásával nagymértékben egyezik, de egyezik az "Atilla kincsének" nevezett nagyszentmiklósi lelet aranyedényeibe vésett rovásírással is, amelyet nemrégiben olvasott el a kiváló magyar orthográfus, Pataky László (a 23 darabból álló aranyleletből 14-en van írás, összesen 36 szó, főleg méltóság- és személynevek, mint pl. Béla, Kiskán, Gelse, Csobánc, Tenyő, Senyő, Kenéz, Besenyő, stb. A kincs valószinűleg avar eredetű s a szavak megvannak a magyarban is: A bogházközi, Orkhon-vidéki és nagyszentmiklósi írásrendszerűek és szavak rokonsága roppant jelentőségű a turáni népek őstörténete szempontjából. A bogházközi (Kisázsia) írások keletkezési ideje a Kr. e. 2. évezred utolsó századai, az Orkhon feliratoké Kr. u. a 4-ik-6-ik évszázadokra tehető a nagyszentmiklósi lelet pedig a Kr. u. 7-ik-9-ik századból való.

20. Az ókori görögök önkényes hellenizálásával szemben a panasz és szemrehányás nem új keletű. Már ókori nem-görög tudósok is kifakadtak miatta: Josephus Flavius római zsidó történetíró pl. ezt írja erről a Kr. u: i első. évszázadban: "Porro gentium, qvaedam adhuc servart derivatum a suis conditoribus appellationem, quaedam etiam mutaverunt ... Graecis potissimum talis nomenclaturae autoribus. Hi enim posterioribus saeculis veterem locorum gloriam sibi usurpaverunt, dum gentes nominibus sibi notis insigniunt, tamquam ad suum jus attiret... nomina ista gentiurn decoris causa in Grecorum forman mutari ad aurium voluptatem" Antiquitatum Judaicarum, Lib. 1., c. VI és VII). A görög hamisításoktól ma már lehetetlen ókori ismereteinket megtisztítani.

A hun ősnép Káspin túlra került részének leszármazottai az a nép, amelyet kétezer évvel később "fekete hunoknak", cidarita, vagy eftalita hunoknak fognak nevezni.

Ezek a hunok jelennek meg egyiptomi feliratokban "unni", "unut", . Dárius Hystaspes persepolisi feliratán "hunut" néven.

A Káspi-tenger innenső oldalán északnak, a Kaukázus irányában előnyomuló rész leszármazottai, Herodotos 1500 évvel későbbi "massagétái" a fehér hunok (21). Egymást követő hullámokban, szabir rokonaikkal együtt, vagy őket nem sokkal megelőzve ezek távoznak a Kaukázus és a Káspi-tenger közötti kapun át észak felé. Ezeknek egy része a mai délorosz síkságot árasztja el, másik fele pedig keletnek fordulva az Ural-Altáj-Bajkál-Aral közti térben fog a már előbb idekerült rokon "dákok" és ősmongolok világában elhelyezkedni a Kr. e. évezred derekát jelentő évszázadok során.

A szovjetorosz archeológiának a negyvenes évek eleje óta intenzíven megindult ásatásai egyre többet és többet közölnek ezekről a hunokról, akiket a kínai évkönyvek "hiungu" néven emlegetnek.

Ezek az Altáj-térben, a Bajkál vidéken és az Aral-tótól északra elterülő régióban folyó ásatások (22) a hunok itteni megjelenését - az eddigi feltárások eredményei szerint - a Kr. e. 6. századra teszik, pontosabban ebből a korból valók az első hun építkezések ebben a térben, a hunok tényleges megjelenését tehát valamivel előbbre, a Kr. e. a 7-ik századra kell tenni.

Az orosz archeológiai leletek summája egy oligarchikus hun "arisztokrácia" várközpontjai körül kiképződött territóriumok laza, "feudális" rendszerét mutatja, egy az őslakosságra rátelepedett s azt "kizsákmányoló" katonatársadalom uralmát, amely az ásatásokból kiolvasható adatok szerint, mintegy félezer éven át, tehát időszámításunk kezdetéig, a krisztusi évekig tartott.

Az ásatások földsáncokkal, vizesárokkal körülvett, őrtornyokkal, megerősített kapubejáratokkal ellátott erődítmények maradványait hozták felszínre, amelyeken belül a várúr lakásán és a gazdasági melléképületeken kívül számos kisebb lakás is épült, amelyeket - az északibb Altájrégióban - egy központi kazánból, a föld alatt vezetett égetett agyagcsövek rendszerűén át központilag fűtöttek. A feltárt sírok fényűző temetkezésről adnak számot. A gerendavázzal bélelt sírkamrákat felszerszámozott lovak 6-8-10-14 - egész szekerek, és egyéb használati tárgyak veszik körül. A sírkamrákban, noha legtöbbjüket megbolygatva és kirabolva találták, háztartási és fényűzési cikkek, köztük sok kínai munka, volt a halottal együtt eltemetve (23).

Az archeológiai adatok és az egykorú kínai évkönyvek értesítéseinek összevetéséből egy feudális felépítésű monarchia képe bontakozik ki, amelynek a feje a tanhu (v. ö. a japán tenno - császár szóval), a főkirály a kisebb királyok felett. Néhány tanhu nevét ismerjük is. Motun tanhu pl. a Kr. e. 3. és 2. századok fordulóján a nagy Si-Huang-Ti császárnak, a Kínai Fal építőjének kortársa és ellenfele. A birodalom bukása Csitki tanhu uralkodása idején (Kr. e. 54-36 körül) következett be a Han dinasztiával újraéledő Kína megismételt háborúja következtében, amely után a hunság nyugat felé visszavonulva fokozatosan kiüríti ezt a területet. Kr. u. az első század végén a hunok már nyugati forrásokban jelennek meg a VoIga- Észak- Káspi térben, vagyis ugyanott, ahonnan 6-7 évszázaddal korábban elszármaztak és az itt talált rokonaikkal, valamint a Kelet- Káspi-vidéki fehér hunokkal újra egyesülve alapítják meg azt a birodalmat, amely majd Attila halálával éri el legnagyobb kiterjedését.

A Krisztus előtti hun birodalom felől rendelkezésünkre álló kép egyelőre még hiányos és szakadozott, de ez a hiányos és szakadozott kép is sokkal magasabb rendű civilizációs és politikai fokot mutat, mint az egykorú "Európáé", amelyről a római kolonizációt megelőző korból csak vegetatív fokon álló életre mutató értesüléseink vannak.

A Káspi- mediterráneumba áthúzódó negyedik mezopotámiai hullám történelmileg az első háromnál is jelentősebb.

Ez a hullám immár nem is kerül át a Káspi- tenger túlsó oldalára, mint az első három - csak majd Kr. u. fog egy része átkerülni -történetét az a Káspi- Kaukázus- Fekete-tenger-Földközi-tenger által bezárt térben éli le, és szaporodása és szétterjedés során a Káspi-vidék déli terétől a kisázsiai sarokig mindenfelé felbukkannak különböző csoportjai a különböző időkben Kr. e. a 21. szd.- tól Kr, u. a 10. szd.- ig szinte szünet nélkül foglalkoztatva a figyelő világot. ősi nevük, amely számtalan torzulásban jelenik meg 3000 esztendő hosszú útján, szintén szumir, talán a legszumirabb valamennyi csoport között. "Assza" ez, amely lovat jelent (24) s valóban ez a nép, amelynek neve tucatnyi ókori és koraközépkori nyelven és féltucatnyi különböző írásrendszerrel leírva az átalakulások és torzítások legszélesebb skálájában fordul elő (25), a "lovak népe" s ez a nép ajándékozza meg az emberiséget a lovaglás és a lovas fegyvernem valóban korszakalkotó találmányával, amely éppolyan forradalmi változást hoz az emberiség életébe a Kr. e. második évezred elején, mint amilyet a vasút és a mozdony fog hozni a 19. szd.-ban, 4000 évvel később.

Itt most nem a ló megszelídítéséről és nem az igavonás bevezetéséről van szó, bár minden valószínűség szerint ezt is ez a nép végezte egy évezreddel korábban, Kr. e. 4. évezred végén, vagy a 3. évezred kezdetén -a ló és a kerék legrégibb ismert ábrázolása hatezer éves - hanem arról az összehasonlíthatatlanul fontosabb dologról, hogy az ókori emberiség átlagsebessége, a gyalogosé, a folyami bárkáé és az ökörvontatásé egyaránt átlagosan 4-5 km. óránként évezredeken keresztül s a lovaglás feltalálásával ez egyszerűre a négyszeresére emelkedik és ennek civilizációs és főleg hadászati jelentősége szinte elképzelhetetlenül fontos történelmi faktor, s az emberiségnek modern civilizációja tetőpontján mély tisztelettel kellene állnia az előtt, amely a gyalog civilizáció lassan vánszorgó kora-ókori ütemét négyszeresére gyorsította.

Őelőttük a lónak lovaglásra való alkalmazása teljesen ismeretlen. Közülük való az, aki először próbál lóra ülni, az első és legrégibb eddig felfedezett ilyen ábrázolás szerint a ló farára, közülük valók azok, akik hosszú századok intelligens megfigyelései és erőfeszítései során rájönnek, hogy a futó lónak csak a derekán lehet megmaradni, a lovaglás helyes módja hát ez, ők munkálják ki egyre tökéletesebbé a nyerget, ők jönnek rá arra, hogy lovon harcolni csakis úgy lehet, ha a lábaknak támasztéka van s ők találják fel a kengyelt, amit nyugaton majd csak Kr. u. a nyolcadik szd. elején kezdenek használni az árja világban, szervezik a lovas harcost csoportokba, ők alakítják ki lovas harcmódot, a könnyű lovasságot, mint fegyvernemet, amely addig teljesen ismeretlen, hisz a ló vontatta harckocsi is csak a 3. évezred végén született meg szintén szumir világban.

A lovasság hadászati potenciája négyszeres sebességénél fogva négyszerese a gyalogságénak, amely elől szükség esetén könnyűszerrel elmenekül, de amely őelőle nem képes elmenekülni s a lovas ember harcászati értékét a gyalogossal szemben nem szükséges elemezni.

Döntő és korformáló ókortörténeti jelentőségénél fogva, negyedik hullámot jelentő úz ősnép szerepének egy külön fejezetet kell szentelnünk.


IX. AZ ÚJ TÖRTÉNELMI FAKTOR: A LÓ

A lovaglás a Kr. e. 2. évezred elképzelhetetlen jelentőségű és az emberiség egész történelmét átformáló újdonsága, a maga korában olyasmi, mint a mozdony volt a 19. szd.- ban, vagy a jet- repülőgép a huszadikban.

A lovaglás és a lovasság megszületésének a szó szoros értelmében korszakalkotó hatását az ókori világképre mai ember el sem tudja képzelni. A "kentaur" a lovas harcosok megjelenését kísérő babonás félelem és rémület reminiscenciáinak mitológiai kicsapódása. A lovaglás, a tömeges lótenyésztés, a nyereg és a kengyel indítja meg Eurázsia üresen ásítozó, vizetlen belső tereinek benépesítését, az hozza az addig merőben ismeretlen lovas-civilizációkat létre, az emeli az addig juhtenyésztő gyalogos embert szarvasmarha tenyésztő lovas emberré. A lovaglás, nyereg és kengyel feltalálása a művelődéstörténet legnagyobb tetteinek egyike (1) és az emberi emelkedés egyik nagy lépése. A lovas ember hosszú időn át félelem és csodálat tárgya volt a 3. évezred világában, emberfeletti lény, leküzdhetetlen ellenfél, misztikus jelenség, hisz a lovaglásnak titkai voltak (sőt vannak még ma is) és a lovagláshoz és a lovas fegyvernemhez fűződő és a mai napig "arisztokratikus" reminiszcenciák gyökere az ókori évezredek mélységéig ér, de ide nyúlik a gyalognépek meg nem magyarázott gyűlölete is a lovas népekkel szemben, amely, az árja történettudomány által felállított nevezetes faji és kulturális értékrendszerrel együtt. Úgy látszik "atavisztikus" örökség.

A lovaglást feltaláló és fokozatosan kifejlesztő, és a lovas fegyvernemet megteremtő és saját társadalmát ilyenné szervező Káspi-nép gyakorlatilag az ókori világ urává válik több, mint két évezredre. A katonai értelemben megszervezett lovas-társadalom a maga helyhez nem kötött mozgékonyságában új és "modern" elem a "vízi" civilizációjú ókorban, olyan jelentőségű korszakformáló folyamat a megelőzővel, az addigi princípiumokkal és formákkal szemben, hogy egy revideált modern történettudománynak az "ókort" előbb-utóbb "gyalogkorra" és "lovaskorra" kell osztania.

A lovaglás és a lovas fegyvernem megszületésének döntő hatása ugyanis nemcsak közvetlen és nemcsak az ókorra érvényesül. Ázsia benépesülése azzal a népelemmel és azzal az életformával, amit később "turáninak" fog jelölni a világ, a ló megjelenésével indul meg. Ez a népelem teremti meg a juh- és kecskenyájak társadalmaival szemben a gulyák és ménesek társadalmait is, ez a népelem fogja két évezreddel később kiváltani azt az Európa formáló folyamatot, amit "népvándorlásnak" nevezünk. A mongol őslakosságú Ázsia nyugati és középső térségeinek "turáni" feltöltése a Káspi rezervoárból indul el (2) éppúgy, mint ahogy a Káspi-mediterráneum lovas rezervoárja határozza meg és formálja ki az u. n. ókor utolsó két évezredének elő-ázsiai történetét is, és a Kínai Birodalom sorsát éppúgy ez irányítja, mint ahogy ez pecsételi majd meg egy évezredes folyamat végén a Római Birodalom sorsát is. Szinte csodálatos, hogy a lovaglás s a lovas fegyvernem megszületésének és kifejlődésének elképesztő történelmi fontosságát a történettudomány még mindig nem vette észre, sőt, a föld belső térségeit meghódító és a folyópartok bilincsét összetörő lovas ember nagy történelmi teljesítményének tiszteletteljes méltánylása helyett még mindig "ázsiai" hordákról, "nomád barbarizmusról", "turáni alacsonyrendűségről" beszél és ír.

Az első írásos értesítések - amennyiben az ékírásos adatok literálása és fonetikai rekonstruálása valóban helyes - "kasszu" néven emlegetik őket a 2. évezred első századaitól kezdve. Az utolsó szumir hatalmi góc megdöntésével az élre került akkád-sémi városban, Bábelben, Hamurápi korában vezették be a lóhasználat és a harckocsik új, modern találmányát és Hamurápi győzelme Larsza elaggott uralkodója felett, nem kis mértékben éppen ennek volt köszönhető. A lovakat Bábel a "kasszuktól" importálta azokkal a szakemberekkel együtt, akik a lovakkal és harckocsikkal bánni tudtak. Hamurápi és utódai feliratokban dicsekszenek lovaik és harckocsijaik számával - és ezek a számok, bizony szerény, háromjegyű számok, amelyek, mint Elő-Ázsia akkori "nagyhatalmának" vagyoni és hatalmi fokmérője, beszédesen mutatják a lovaknak és harckocsiknak roppant értékét, de mutatják azt is, hogy milyen kiváltságos lehetett a helyzete a drága és nagyfontosságú új intézmény "specialistáinak". Ezt nemcsak az új fegyvernem kiváltságos és csak a leggazdagabbakra és legfelsőbb rétegekre korlátozódó helyzete valószínűsíti, hanem az is, hogy Hamurápi dinasztiájának bukása után a kasszuk kezébe kerül a Bábel feletti uralom és Elő-Ázsia nagy része feletti szupremácia közel hat évszázadon keresztül. Birodalmukat, amelyet ma általában Babiloniának nevez a tudomány, a kasszuk "Kur-ten-iz"-nek, "Teniz országának" nevezték. Az első kasszu uralkodó, Gandás, 1746-tól 1731-ig uralkodott.

Kurteniz-Babilon hatalmát és a kasszu dinasztia főségét félezer éven keresztül még csak kétségbe sem merték vonni Elő- Ázsiában és ennek az alapja a világtörténelem első és akkor még valószínűleg egyetlen lovasságában rejlő szuperioritás volt. A kasszu lovasság vérségi köteléket jelentő, törzsekre, nemzetségekre tagolt társadalom volt, amely Bábeltől északra, a Tigris és az Eufrát régiójában elnyúló termékeny alföldön volt települve és ennek a katona-tartománynak a központja a Zab folyó partján épült "Asszur" városa, alighanem a parancsnokság székhelye volt. Asszuron (szumirban "assza-ur", annyit jelent, mint "Ló-város") kívül voltak a térben más, kisebb alközpontok is. Az egykorú kútfők által felsorolt nevek közül minden kommentár nélkül megemlítünk kettőt. Az egyik városnév "Dabig", a másik "Paripa" (3). Hogy az ékírás latin betűs átírása, amelyet külföldi tudósok végeztek, helyes-e, nem tudom. A "Zab" folyónév -a folyót egyébként ma is így hívják - szintén egykorú kútfőkből való.

A "kassz" nép volt az egyetlen jelentékeny ókori nép, amelyet még a 19. szd. európai történettudománya sem volt képes bekebelezni sem az "indogermán", sem a "szemita" népek közé. A lóval való feltűnő kapcsolatuk is gyanús volt, ennélfogva "turáni" fajúaknak kellett lenniök, márpedig ez a faj "alacsonyrendű", nagy történelmi szerepe tehát érthetetlen volt.

Hogy van-e hát valóban szükség az európai történettudomány megállapításainak általános felülvizsgálatára és átértékelésére, ahhoz talán nem lesz érdektelen meghallgatni, hogyan summázza a kasszukról saját "indogermán" történettudományos álláspontját a Magyar Szemle Társaság kiadásában megjelent, Hóman Bálint, Szekfü Gyula és Kerényi Károly által szerkesztett "Egyetemes Történet" számos íróinak egyike, Dávid Antal volt szfv. könyvtáros, a magyar céhbeli történettudomány asszirológiai reprezentánsa az első kötet 60. lapján:

"Időközben ugyanis Bábelnek a hatti betörés következtében gazdátlanná vált trónját egy Gandas nevű kassu vezér kerítette hatalmába. Mivel pedig Bábel - hála Hamurápi organizációs képességeinek mint a birodalom fővárosa élt a köztudatban, Bábel birtokosának főségét a hatti pusztítás nyomán elalélt lakosság minden ellenállás nélkül elismerte. Ily módon Babilonia azoknak a kassuknak hatalmába került, akik a Hamutápi dinasztia fénykorában csak mint alacsonyabb rendű munkák végzői - főként kocsisok és lovászok - szerepeltek Babiloniában. E kassuk - gyér nyelvemlékeik tanúsága szerint - valószínűleg indogermánokkal kevert kisázsiaiak voltak. Fő fészkük a Káspi-tenger szomszédságában lehetett, amely tenger bizonyára róluk nyerte ma is használatos nevét. A hódítók azonban nem jöttek olyan nagy számmal, hogy Babilonia sémi jellegét megváltoztathatták volna. Rövidesen fel is olvadtak a babiloni lakosságban... Az egyetlen komoly kulturális gazdagodás, amiért Babilonia a kassuknak hálás lehet az, hogy velük vonul be nagyobb mértékben a ló használata Elő-Ázsiába. A kassu uralkodók, bár több, mint félezer évig tartották magukat Bábel trónján, csaknem kivétel nélkül gyenge kezű s egészen jelentéktelen egyéniségek voltak... Hogy gyengeségük dacára is uralmon tudtak maradni, annak két okát látjuk. Az egyik az, hogy Elő-Ázsia egyéb népei ez időben maguk is annyira gyengék voltak, hogy örültek, ha őket nem háborgatták. A másik az, hogy abba az államszervezetbe sikerült beülniük, amelyet Hamurápi hozott létre. A valóság t. i. az, hogy nem ők tartották Babiloniát, hanem Babilonia őket".

Nem hisszük, hogy sok kommentárt kell főzni a harminc évvel ezelőtti magyar történészvilág egyik reprezentánsának beszámolójához a népről, amely "kisázsiai" (a Káspi- tenger partján), amely 5000 évvel ezelőtt már "indogermánokkal keveredett" (4), amely olyan jelentéktelen mennyiségű és kapacitású volt, hogy gyorsan beleolvadt Babilonia sémi lakosságába már 3500 évvel ezelőtt, ezzel szemben egy tengernek adott a mai napig használt nevet, amelyet csak Elő-Ázsia népeinek 600 éven át szakadatlanul tartó aléltsága és egy 200 évvel előbb mások által létrehozott automatikus állami verkli tartott uralmon. (5) Ha egy ókortörténész, aki a 19. szd.-i árja történetírás tipikus képviselője, akkora szaktekintély, hogy egy 4 vaskos kötetet kitevő 3000 oldalas reprezentatív történeti mű írói sorába meghívják, nem tudja, vagy előítéletei miatt figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a lovat a Kr. e. 2. évezred derekáig a szumir civilizáción kívül sehol a világon, tehát sem Egyiptomban, sem Indiában, sem Kínában, sem a Mediterrán-medencében, sem pedig a későbbi Európának nevezett kőkorszakbeli árja területen nem ismerték és a lótenyésztés, a lovaglás és a lovasság létrehozása az ókor egyik korformáló történelmi lépése volt s így azt a népet, amelynek mindez köszönhető, az "alacsonyrendű munkát végző kocsisok és lovászok" kifejezéssel intézi el, akkor ehhez nincs kommentár.

A "kassz" nép természetesen nem olvadt bele Babilon városának sémi lakosságába, csupán az egyre inkább urbanizáIódó kasszu dinasztia veszíti el fokozatosan személyes kapcsolatait a vidéken élő hadsereggel és az egyre jobban elpuhuló kasszu udvari környezetet lepi el és formálja át Bábel gazdag sémi rétege. A hadsereg egyre kizárólagosabban saját vezetőire van utalva s a vezetés, mint maga az egész hadsereg is, apáról fiúra szálló intézmény. Azonkívül ez a hadsereg a kasszu uralom egyetlen bázisa az erősen szemita fővárossal szemben.

21. Ennek a "fehér" és "fekete" megkülönböztetésnek alig van köze a színekhez. "Fehér" északot, "fekete" délt jelent éppúgy, mint a "kék" keletit. Az égtájakat színekkel jelölték.

22. Karakol, Sibe, Pazyryk, Bas-Adar, Noin-Ula, (,Altáj-vidék), Ilmovoi Padi, Ulan-Ude, (Bajkál vidék), stb. kerültek elő eddig még meg nem fejtett "őstörök" nyelvű szövegek is melyek a befagyott talajban megmaradtak.

23. A felsorolt adatok a jeles orosz archeológusnak, A. L. Mongaitnak "Archeology in the U. S. S. R." című orosz eredetiben, 1955-ben,, angol fordításban, 1961-ben publikált könyvéből valók.

24. Az assza" szó az egész Eurázsiában szétterjedt. Ennek a származékai az "asinus", az Esel, az ass, a szamár, a "huszár", az Árpádkor száz meg száz "aszó" helységneve, amely nedves rétet, kaszálót, lólegelőt jelent, sőt valószínűleg a mi "széna" és "kasza" szavunk is innen ered.

25. A szónak, mint népnévnek alakulására és az átírásokkal együtt járó torzításokra jellemző az itt következő és szinte elképesztő lista: assza, chasszu kasszu, chúsz, kuszán, kuszit, kuszita, asszír, osz, asz, osszet, uzzi, hayasa, assyr ghuz, kosszár, kazár, kusdi, kos, kosa, asz, gúz, ogúz és úz. A magyar "huszár" szó mellett a "csiszár" (chiszar) szó gyökere szintén ez. A szóhoz ragasztott -t végződések többes szám ragok, az -ir, ar, -ur végződések népnevet jelölő ragok (v. ö. kazár, magyar, onogur, asszir, bolgar, szabir stb.)

1. Kengyel nélkül lóháton utazni lehet, de harcolni nem, mert az ütéshez, verekedéshez a lábaknak támaszra van szüksége. Nyugat-Európában a kengyelt először Kr. u. 702-ben alkalmazza Martell Károly: Ebből a tipikusan "turáni" találmányból alakul ki Európában a "lovagság" intézménye és az Európát kiformáló és ezer éven át uraló "feudalizmus". A kengyel roppant történelem formáló jelentőségéről még senki tanulmányt nem irt, magyar tudós sem.

2. A japán "szamurai" szónak a "sumir" szóval való esetleges összefüggését szükséges volna vizsgálat alá venni.

3. Maspero i. m. 208

4. A "gyér kassu nyelvemlékekben" talált néhány "indogermán" szó (ami az "indogermán keveredés" merész hipotézisének egyetlen alapja) természetesen nem "indogermánoktól" került a kassu nyelvbe, hanem fordítva, ezek a szavak, ha nem csupán literális torzítások, a szumirból kerültek az "indogermán" nyelvekbe, de jóval később, Kr. e. 3000 az u. n. ind népvándorlás" előtti idő a "germánok" meg, ekkor még kőkorszaki fokon vegetálnak valahol Jütlandban és Dél-Skandináviában Az "indogermán" szavak, amelyekre Dávid utal, istennevek, pl. "Surias" (Dávid szerint az árja "sarja" szóból) "Sukamuna", "Donias". A "Surias" "Sa-ur-iz", természetesen éppúgy nem árja, hanem szumir szó mint ahogy a "Donias" is "Ten-iz", és "Kar-Donias" sem "Donias isten ligete", hanem "Kar-fen-iz" stb. (Lásd a 3. sz. függeléket

5. Hogy Dávid képtelen volt meglátni, hogy a kassza-dinasztiák bukását a lovas társadalom kiválása (Asszíria létrejötte Bábel katona-tartományból) idézte elő, több, mint elkedvetlenítő.

A lélekben, erényekben és életformában egyre jobban eltávolodó dinasztia által magára hagyott és saját vezetőire bízott hadsereg egyre inkább saját belső életét védi saját zárt, ősi, vérségi keretei között, saját elhatárolt területén. Mindez a generációk cserélődése során szinte automatikusan fejleszti ki a különállás és az öncélúság életérzését a tömegekben és az autonómia becsvágyát a vezetőkben. A folyamat természetes és egyáltalán nem áll egyedül a történelemben. Az erő tudomása és a testületi szellem elkerülhetetlen kibontakozása a császári Rómában másfélezer évvel később majd éppúgy a légiók politikai terrorjához fog vezetni, mint ahogy ahhoz vezet majd háromezer évvel később az Ottomán birodalom kitűnő katonaszervezeténél, a janicsár testületnél is, pedig ezek nem is vérségi kötelékek.

Bábel kasszu uralkodói egyre inkább engedményekkel kénytelenek biztosítani a kezükből kicsúszott hadsereg tényleges vezetőinek lojalitását s ezek az engedmények az autonómia állandó bővüléséhez vezetnek úgy, hogy a hadsereg, területében és tevékenységében egyaránt, hovatovább állammá válik az államon belül és a főparancsnok már-már szuverén, szinte társuralkodó aki tisztában van azzal, hogy királya ki van neki szolgáltatva. Ez a fejlődés gyors. Kétszáz évvel a kasszu katonakirályság megalapítása után az úz lovasság már állam az államban s a lovas társadalom vezetőjének apáról fiúra szálló méltósága már politikai, sőt külpolitikai jelleget ölt. Katonai erejük birtokában ezek a katonai főnökök, akiknek mindenike a nevéhez kapcsolva viseli a valószínűen lovaskatonai minőséget kifejező asszur szót, egyre több gondot okoznak királyaiknak, olyannyira, hogy Kr. e. 1530-ban az akkori király, II. Burnaburiás -a név literálásának helyessége kérdéses már autonóm területnek kénytelen elismerni a katonatartományt és a parancsnok, IV. Puzur-Asszur már afféle fejedelem. Újabb másfél évszázad múlva, 1360-ban a király főhatalma ezen a területen már csak névleges és "Asszíria", mint önálló katonaállam, de facto már megszületett. Az ezidei főparancsnok, Asszur-uballit-ban, már szuverén uralkodók módján köt idegen államokkal önálló szövetséget, ami ellen a törvényes király csak annyira képes, hogy az idegen udvaroknál diplomáciai jegyzékekben tiltakozik.

A rohamosan bontakozó katonaállam névleges urát, a Bábelben székelő királyt és birtokállományát egyelőre még nem bántja, de a Kurteniz katonatartománya mellett elterülő Mitannit hettita szövetségben már megtámadja, legyőzi és a hettitákkal megosztozik a területén.

Katonai bázisának elvesztése után a kasszu királyságnak a napjai meg vannak számlálva s a kasszu uralkodót nemsokára szemita elemek forradalma távolítja el arról babiloni trónról, amelyen elődei több, mint félezer éven át ültek, és helyére szemita dinasztia kerül.

Az új, szemita vezetésű Babilonia szuverénitása azonban csak néhány évtizedig tart. Az "asszírok" megszállják Bábelt, elkergetik a szemita uralkodót s ezzel az egykori hűbérúr 1101-ben a volt vazallusnak, Asszíriának vazallusává süllyed. Ezzel lényegében a régi helyzet áll vissza, különbség csak a két városnak, Bábelnek és Asszurnak egymáshoz való viszonyában áll be, ami a birodalmi apparátus személycseréjét jelenti. A bázis, a politikai és hatalmi alap egy és ugyanaz, az úz lovasság.

Az új centrum fénye, hatalma és gazdagsága mágnesként vonja magához a szemita elemeket, amelyek gyorsan ellepik az új fővárost s ezzel lényegében ugyanaz a folyamat indul el, ami a kasszu korban Bábelben lefolyt. A fényűző udvari életben, a városi elemekkel körülvéve most már az "asszír" királyok vesztik el közvetlen kapcsolatukat a hadsereggel, a különbség csak az, hogy ezt a már teljesen "janicsár-szelleművé" vált haderő általában nem sokáig tőri. A hadsereg lázadása a fényűzően élő, szemitákkal körülvett királyok ellen igen gyakori tünet Asszíria történetében s ezt legtöbb esetben népszerű, politikai ambícióktól is fűtött katonai főparancsnokok irányítják. Az eredmény a király, vagy ha a lovasság főparancsnoka nem rokona a királyi családnak, a dinasztia bukása. Az új király a haderő főparancsnoka lesz. Az ilyen uralmi változás mindig egy asszír hódítási periódust hoz magával, mert a főparancsnokból lett új király rendszerint vitéz és jó hadvezér is. Utódaiban azonban már megkezdődik a korrumpálódás, a városi polgári elemek. befolyása s az előző dinasztia sorsa megismétlődik.

Az asszír nagyhatalom félezer éves története ilyen hódító katonakirályok imperialisztikus szakaszainak, ezt követő fényűző és költséges koroknak, végül lázadásoknak és uralkodó- vagy dinasztiacseréknek ismétlődő folyamata. Az igazi és döntő faktor ebben az asszír történelmi folyamatban mindig az úz lovas haderő.

Az úz lovas szervezet természetesen nemcsak az a mennyiség, amennyi annakidején Babilont "kasszu" néven meghódította s az idők folyamán önállósulva "Assziriává" alakult. Maga az úz nép, a rezervoár ott él az Elám és a Káspi- tenger között s más úz lovas törzsek és nemzetségek is hajtanak végre az idő folyamán a "kasszukra" emlékeztető vállalkozásokat (6). A kasszu birodalommal szomszédos "Mitanni"-nak is van lovassága, Kr. e. a 12. szd.-ban a Van- tótól keletre, az Urami-tó vidékén is alakul egy a forrásokban "Uzzi"-nak, más helyen "Hayasha" nak, ismét más helyen "Kum-uzz"-nak literált úz katonaállam, sőt a hettiták kisázsiai birodalmába is kerül Mitanni bukása után egy ilyen úz lovas-kötelék, de még az "asszír" katonatársadalom különböző kötelékei is leszakadnak és elvándorolnak másüvé olyan uralmi periódusokban, amely ezeknek a kötelékeknek nem tetszik.

Így az eleinte kizárólagos és szinte monopolisztikusan domináló kasszu- asszír lovashatalom mellé fokozatosan más lovas hatalmak nőnek fel, különösen attól kezdve, mikor Mitanni megdöntésével az ottani lovas társadalmi kötelékek szétszóródnak és egy részük Kisázsiába, más részük az Urami-tó vidékére, zömük pedig az eredeti területre, az Elámi hegyvidék mögötti síkra vonul vissza, ahol "mada" (méd) néven egy új hatalom képződik ki, amelynek a bázisa megint csak ugyanaz az úz és a mintájára fokozatosan kialakuló egyéb rokonfajú lovastársadalom.

Mikor Isztuvik mada király perzsa (?) származású veje, Kurás (Cyrus) egy államcsínnyel magához ragadja a hatalmat, "Perzsia" néven megint csak ugyanez a történelmi faktor formálja tovább Elő-Ázsia történetét azokkal különböző egyéb hasonló lovas gócokkal együtt, amelyek otthagyják a pénzsóvár és parazita "Asszurt" akkor, amikor annak hatalmát a káld-uzzi és mada szövetség koncentrált támadása összeroppantotta 612-ben Kr. e.

Ugyanez az erő hagyja cserben, sőt támadja lázadásával hátba a gyorsan korrumpálódott perzsa dinasztiát két évszázaddal később Nagy Sándor macedón király támadása idején, ugyanez fordul szembe Nagy Sándor halála után néhány évtizeddel annak satrapa utódaival s ugyanez fogja a kialakuló avar birodalomnak, a római kútfők Parthiájának katonai erejét jelenteni (7).

Az assza-úz nép úgyszólván mindenfelé szétszóródik Elő-Ázsia területén. Egy törzscsoportjuk Kisázsiába kerül, ezek lesznek az általunk jól ismert "oz-man" néven a későbbi törökök ősei. Ptolomeus egykori térképén a Fekete-tenger déli partvidékén és a Kubán-térben vannak "as" néven feltüntetve. Más maradványaik a Kaukázus régióban élnek a mai napig is "osszet", meg "ghúz" néven. Mikor a rómaiaknak három évszázados konok háborúskodás után a Kr. u. 3. szd.-ban végre sikerül az avar birodalmat tönkretenni, az úzok zöme a Káspi-tenger túlsó oldalára húzódik át. Innen a kök-türk invázió északabbra szorítja őket, a 6. szd.-ban Kr. u. már a Jajk-folyó mögött elterülő térben vannak. Innen egyik részük "kazár" "Khasar", "chossar" néven 670-680 között a Volga- Don-Kaukázus háromszögbe nyomul, ahol az onogur birodalmat veszik birtokukba, másik részük kétszáz évvel később úz és besenyő néven nyomul a Don- Dnyeper térbe; nem kis részben ezek szorítják őseinket előbb Etelközbe, majd a Kárpát-medencébe. Doni birodalmuk másfélszáz évvel később felbomlik, töredékeik egy része ezen a vidéken marad, nyelvét szlávra cserélik az évszázadok, de külsejük, szokásaik, vérmérsékletük, ősi formáik "kozák" néven ugyanazok maradnak, egy másik részük különböző töredékekben a rokon bolgárok, meg a szintén rokon magyarok országában telepedik le.

Az út az "alacsonyrendű kasszu kocsisoktól és lovászoktól" Nyírő József havasi barátjáig, Uz Bencéig négyezer esztendős. S ezen a négyezer éves hosszú-hosszú úton, síron innen és síron túl kíséri őket hőséges barátjuk, az ókortörténet egyik döntő súlyú faktora, a ló.

Az ötödik mezopotámiai hullám tulajdonképpen nem is u. n. "elvándorlás", hanem inkább egyszerűen északi és északkeleti irányú tágulás és terjeszkedés a Kaukázus és az Észak- káspi- régió irányába.

Ez a terjeszkedés nem a szó szoros értelmében vett Mezopotámiából, hanem annak északi térségéből, a Tigris és az Eufrát forrásvidékét, mondáink és krónikáink "Evilath"-ját is magába foglaló Szubartuból, Zabaorteból indul ki, melynek a neve talán a korai szumir kor egyik városállamának, Szippar-nak nevével van valamilyen összefüggésben. E városközpontnak és a hozzá tartozó területnek lakói a Kr. e. 3. évezred folyamán fokozatosan szétömölve elárasztják előbb az egész forrásvidéket, majd a Rus (Araxes) s annak északi testvérfolyója a Kur (Cyrus) által öntözött és a Kaukázus alatt elterülő Nagyalföldet is egészen a Káspi- tengerig kelet felé és a Fekete-tengerig nyugat felé, óriásivá kiterjesztve ezáltal az ősi Szubartu fogalmát.

Jönnek ebbe a térbe mások is, őshunok is és ezek sarkában az Elám mögötti síkról ősúzok, asszák is, a nyelv, a faj és a származás azonban ugyanaz és ezek a csoportok békésen megférnek a zömöt jelentő szubartui eredetű "ősszabirokkal".

A területet és népét az ősi Szubartu néven kívül nevezték az ókorban Szuprinak, Suprinak, Szapardanak, Szparda-nak (az asszírok nevezték egy részét Urartunak is), Szapardiának, Szibárnak, Siphara-nak, Siavaranak, Szabiriának, egy része a mai napig, egy más része Szavartoszk, egy harmadik része Esbér, van itt Zapaortene hegy s a térség tele van "szabir" földrajzi utalásokkal. Minden esetre akárhányféleképpen betűzte le tízféle nép tízféle nyelve ezt a szót 5000 esztendő hosszú útja alatt, mindenféle torzításon konokul és eldisputálhatatlanul keresztülcsillan az egyetlen és azonos fonetikai alap, szabir, amely talán az ősi szumir "szab" bázisnak az -er, -ir, -ar, -ur, írra csoportba tartozó népjelölő végződéssel való összetétele.

A Kaukázusnak és a Káspi-tengernek ebben a nagy, gazdag, termékeny és csendes sarkában nyugodtan vonult el az idevándorolt szumir- fajta népek fölött az első más félezer év a közép-mezopotámiai, földközi- tenger-parti és kisázsiai tér élénk sürgés-forgása mögött. A folyton növekvő népesség fokozatosan szét is tagolódott individuális népegységekre, míg aztán a Kr. e. 12. szd.-ban idegen fajok jelentkezésével itt is meg nem indult a politikai hullámzás.

Mivel ez a dél-kaukázusi tér a magyarság legrégibb őshazája, történetének alakulása ennélfogva bennünket közelebbről érdekel, a tér Krisztus előtti történetének utolsó 12 évszázadára vonatkozó kaotikus, eddig még kellően ki nem értékelt, nem rendezett, sőt nagy részben korrektül még meg sem fejtett adattömegből kibontakozó ködös képet megpróbáljuk egy elnagyolt, de értelmes és logikus egészbe foglalva egy külön fejezetben bemutatni, azzal, hogy ez a kép a maga egészében éppúgy, mint részleteiben és konklúzióiban sok igazolásra, kiegészítésre és kiigazításra vár.

6. Az Egyiptomot megszálló "hikszoszok" valószínűleg szintén ilyen úz katonacsoport voltak Kr. e. a 13. században. Egyiptomnak egyébként később is van úz dinasztiája. Alakulnak azonban más "úz" államok is.

7. Ennek bizonyítására felsorolunk néhány beszédes adatot. Római kútfők számtalanszor emlegetik "Parthia" népei sorában a "pacim", "pacinacita" népet. Ez a nép a "besenyő" (pacina), vagy őstörök többes -t raggal együtt pacinaci-t. Ezt a többes formát a római kútfő-szerzők aztán még egyszerű latin többesre teszik (pacinacitae). Tudjuk hogy a pacim-besenyő nép az úzoknak egyik ága. A római kútfőknek természetesen nem ez az egyetlen névtorzítása. Ezekből a torzításokból sokszor szinte lehetetlen a nevek igazi, eredeti formáját kihámozni, e sorok írója azonban azt hiszi, hogy ez neki néhány esetben sikerült.

Crassus, Julius Caesar triumvirkollégája, minden különösebb ok nélkül, egyszerűen hódítási szándékkal háborút indított "Parthia" ellen Kr. e. 55-ben. A háborút egy 44.000 főből álló római hadsereggel maga vezette. Az egyébként súlyos vereséggel végződött háború 35.000 római katona életébe került, akik a nyilakkal, fokosokkal, pányvákkal harcoló "parthus" könnyű lovasságnak estek áldozatául. Ennek a lovasságnak a parancsnoka a római kútfák szerint "Surenas" volt. Mivel tudjuk hogy az úzok egyik törzsének neve "Szörény" volt (ezeknek egy részét telepítették le királyaink a 11. században Kr. u. Magyarország déli határvidékére, v. ö. "szörényi bánság", Krassó Szörény vm "Szerémség"), a Surenas név valódi alakja szinte kézenfekvő.

Ennek a vereségnek a megbosszulására 19 évvel később újabb hadjárat indul "Parthia" ellen. A hadsereg vezére ezúttal a második triumvirátus tagja, a Kleopatra- botrányból világhírűvé vált Antonius, a "parthus" lovasság parancsnoka eddig "Pacenus", aki nem vált világhírűvé annak ellenére, hogy ez meg a második római hadsereget semmisítette meg amely mesteri visszavonulással" 24.000 embert vesztett. A "besenyő - "pacina" fonetikai analógiája szerint ennek a "Pacenus" nevű "parthus" vezérnek igazi neve "Becse", vagy "Besse" lehetett, ez a név ugyanis többször megtalálható árpádkori forrásokban, helységneveinkben és családneveinkben is. A név besenyő név. "Orodes" "parthus" király neve alighanem Orda volt (s ilyen nevű "parthus" király volt kettő is), hanem hogy milyen valóságos nevek rejtőznek az olyan torzítások mögött, mint "Mithridates (II. Orodes öccse), Artabanus, Phraates Vonones, Cabades, Cotarzes, Vologeses stb. (ezek mind "parthus" királynevek), azon törje a fejét az olvasó, ha akarja. Mindenesetre az -us, -es latin végződéseket minden további nélkül le lehet vágni róluk, mert azok toldalékok csupán, a megmaradt tövek fonetikai értéke meg egészen bizonyosan más, mint ahogy ezt a római fülek hallották és római kezek lejegyezték.


X. SZUBARTU

Amikor a "felülről jövő megváltás" szumir filozófiában megszületett gondolatának megtestesülése előtt 1925 évvel Csirpurla (Larsza) elaggott uralkodóját megtámadta, megölte és "Ur és Csirpurla kincseit Bábelbe vitte" egy hűtlen vazallus, Hamurápi, és ezzel Elő- Ázsia első szemita vezetésű állama (1) megszületett, senki sem gondolta az emberiség legelső civilizációjának klasszikus földjén, hogy egy merőben új korszak vette kezdetét.

Ennek a korszaknak, amely az előző évezredek nyugodtabb ritmusával szemben drámai dinamizmussal van tele, két jellemző vonása van. Az egyik, idegen fajok megjelenése ezen az addig alapjában véve egyfajú és egynyelvű kultúrterületen, (hiszen az előző évezred második felében beszivárogni kezdő primitív szemita juhászelemek nem politikai képzeteket jelentettek), a másik pedig, a vízparti sávok között elterülő belső tereknek hirtelen felébredése a ló és lovaglás bevonulásával az emberiség életébe.

Az elsőt éppúgy jellemzi a "szemita" Babilon létrejötte, mint annak 200 évvel későbbi megdöntése az "árja" (?) hatti "tatárjárás" részéről, a második meg drámai erővel mutatkozik meg nemcsak abban, hogy a világtörténelem legelső lovas hadereje tapossa szét a pattiak ellenállhatatlan áradatát valahol Dél-Mezopotámiától keletre, hanem abban tán még inkább, hogy ennek az új fegyvernemnek urai veszik át és tartják számba vehető ellenállás minden jele nélkül hatszáz éven keresztül a birtokukban az egész Elő-Ázsiát ellenőrző Babilont, majd újabb hatszáz éven át Asszúrt, sőt egy további évezreden keresztül mindig azé lesz az Elő-Ázsia feletti szupremácia, akit az úzok legyőzhetetlen lovas-potenciája támogat.

A Babilont ellenőrző kasszu lovas társadalom politikai önállósulása után a hatalmi súlypont Asszúrba tevődik át és ez azonnal megmutatkozik abban, hogy a kasszu birodalommal a jelek szerint baráti és fajrokoni viszonyban levő szomszéd nagyhatalom (2), "Mitanni" Kr. e. 1360-ban már áldozatul esik az éppen csak hogy önállósult és központjának, Asszurnak neve után az utókor által "asszírnak" nevezett katonaállam hódításvágyának. "Mitanni" területben nagyon megcsonkítva kerül ki a koncentrált asszír-hettita támadásból, amennyiben nemcsak birtokállományának legnagyobb része és "nagyhatalmi" állása veszett oda, hanem a megmaradt csonk is a hettita birodalom vazallusa lett. Lovas hadereje, - amely a kasszukéhoz lehetett hasonló - felbomlott, s talán ez is vezetett megsemmisítő vereségéhez, legalábbis erre mutat az az egykorú adat, hogy Mitanniból "negyven lovas nemzetség" költözött át a hettita birodalom területére, ahol, a kútfők szerint igen megbecsült helyet, egy külön katonai kasztot alkottak "manda" néven.

A sok kisebb városállamból összetevődő hettita "birodalom" azonban nem nagyon sokáig örvendezhetett területnyereségeinek és megnövekedett hatalmának. A Földközi-tenger medencéjéből - még nem tudjuk mi okból Elő- Ázsiába törő - vagy talán oda visszatérő - népek, az u. n. "Tengeri népek" inváziója 1200 körül megsemmisíti ezt a birodalmat. Ebben az időben a Manda "negyven nemzetsége", vagy annak jelentékeny része elhagyja ezt a területet és Szubartu szívében a nagy tavak vidékén, Uzzuban telepedik le nemzetségfőinek a "káloknak" vezetése alatt.

Körülbelül ugyanerre az időre esik az utolsó kasszu uralkodót eltávolító szemita forradalom Bábelben (1171), ami a város üldözött kasszu lakosságának elköltözését vonja maga után. A menekülő "kasszu" lakosság sok valószínűség szerint a Van- tó környékére költözik s ennek a hipotézisnek komoly alapja van. Mintegy nyolcvan évvel korábban ugyanis I. Tukulti-Ninurta asszír király, miután megostromolta és elfoglalta Bábelt, elszállította Marduk isten szobrát Asszúrba. Ezzel a bábeli kultikus központ megszűnt s annak kiterjedt papi szervezete testületileg elhagyta Bábelt és a Van-tó mellé költözött, ahol egy új kultikus központ alakult ki. Igen valószínű, hogy a szemita uralomváltozás után a bábeli kasszu lakosság egy jó része is papjai után vándorolt.

Az itt kialakult theokratikus kultúrális és politikai képződmény archeológiai maradványai mindenesetre a bábeli Marduk- kultuszra emlékeztetnek és ezt az egyébként igen magasfokú civilizációt és kultúrát nevezi a tudomány káld, vagy chaldeus civilizációnak. A Kisázsiából érkező manda nemzetségek ennek a civilizációnak a keretében, de a másik, a Van-tótól keletre fekvő Urami-tó környékén helyezkedtek el.

Két emberöltővel később újabb hullám gyarapítja a tér egyre növekvő lakosságát. Mikor I. Tukulti-apal asszur király 1101-ben Asszíriához csatolta Bábelt és ugyanekkor a Van-tó déli szomszédságában fekvő Maradék-Mitannira is sor került, annak lakossága hanyatt-homlok menekült az elviselhetetlen asszír uralom elől. A menekülők egy része, az egykori katonai kaszt maradványa - talán az innen egykor a hettita birodalomba települt s onnan három emberöltővel előbb a nagy tavak vidékére vándorolt manda rokonai hívására - szintén erre a vidékre költözik, ahol a "negyven nemzetséghez" csatlakozva egy különös, nemzetségi "tanácsköztársaságot" formálnak Kr. e. 1070-ben. Ez az alakulás - amelyet talán a két évezreddel későbbi európai lovagrendek által alapított "rendtartományokhoz" lehetne hasonlítani - talán káld birodalmi keretben létesült.

Ebben a keretben azonban nem sokáig marad, mert öt ember öltővel később, a Kr. e. 9. század végefelé már önálló királysággá alakul. Ezt a királyságot nevezik el az asszírok "Urartunak".

Hogy a különböző kasszu "mita" és manda csoportok éppen ezt a területet választották ki letelepedésre, aligha véletlen, mert ezt a területet jóval a "káld" kultúra itteni kezdete előtt, Kr. e. 14. szd.-ból való kútfők egyike "Uzzu", másika "Hayasha" néven említi, ez a terület tehát assza-chus-úz terület, vagyis a bábeli kasszu mágusok éppúgy, mint a manda és a mitanniak közvetlen rokonok által lakott területre jöttek.

Az első "manda" király neve Urami (s valószínűleg tőle nyerte a tó is a nevét) , az utódjáé Lutibir (3). Urartutól északkeletre a Káspi-tengerig nyúló nagy alföldön, fel a Kaukázusig, ebben a korban azok a hunok élnek, akiket majd félezer évvel később Herodotos, a történetírás atyja "szkitháknak", meg "massagétáknak" fog nevezni. A hun területtől nyugati irányban a Tigris és Eufrát forrásvidéke és a Fekete-tenger délkeleti sarka közötti vonalig nyúló térben élnek a szabirok és különböző individuális neveket viselő rokonaik. Ezen a vonalon túl, a Fekete-tenger déli és a Földközi-tenger északi partvidéke között Kisázsia terül el, amelynek legnyugatibb partjai ezekben az időkben a tanúi a nemrég Peloponnezoszba érkezett achájok elhelyezkedésének. Ezt a Káspi partoktól az Archipelagos szigetvilágáig nyúló több, mint két és félezer km hosszú, széles földterületet délen. a Földközi tenger északi partvidékétől a nagy tavakig nyúló Taurus hegység hosszú lánca választja el Mezopotámia világától, amelyre immár a 2. évezred vége óta az "asszír" nagyhatalom fenyegető és kegyetlen árnyéka nehezedik.

A hettita birodalom széthullása óta (1200) Asszíria vetélytárs nélkül maradt Előázsia déli felének világában, s mióta I. Tukulti-apai-asszur 1101-ben birodalmához csatolta Babilont, az asszír szupremácia Elamtól a Földközi -tengerig, a Perzsa-öböltől fel a Taurusig kétségbevonhatatlan. Az Asszúrba koncentrálódó erő, hatalom, gazdagság, kereskedelem és a városba tóduló idegen népelemek növekvő befolyása -a második helyre leszorult Bábel lakosságának egy jelentékeny része ide költözött át - az eredetileg egész strukturájában rurális és "turáni" katonaállamot gyorsan formálja át urbánus, szemita központú kereskedő állammá, amelyben az államot megteremtő és fenntartó katonatársadalom csakhamar közönséges pénzszerző, zsákmányoló intézménnyé válik, márpedig a gyorsan növekvő fényűzés sok pénzt és sok rabszolgát kíván.

A folyamat pontosan ugyanaz, ami a kasszu Babilonban volt. Az alárendelt tartományok kizsákmányolása, általában az asszír külpolitikai és uralmi stílus egyre brutálisabbá válik. A hadsereg egyszerűen zsákmányoló, embervadász és hóhér intézménnyé süllyed a mohó és pénzsóvár főváros kezén, amelynek kormányzata éppúgy, mint lakossága megdöbbentően embertelen a foglyokkal szemben.(4) Mivel pedig a telhetetlen főváros és a hasonlóan telhetetlen udvar által követelt zsákmányon felül a katonák maguk is profitálni akarnak, elképzelhető a fosztogatásnak, az elrabolt ingóságoknak, az elhajtott állatoknak és embereknek a tömege.

A legyőzhetetlen hadsereg birtokában Asszíria nyomasztó és félelmetes árnyék Előázsia felett és ez az árnyék Szubartura is ránehezedik. A manda királyság, ámbár I. Ruzsa (733-714) idejéig megtartja függetlenségét, örökös készenlétben és aggodalomban él, hisz az asszírok déli szomszédaik, márpedig ez örökös remegést jelent még akkor is, ha egy hegylánc a határ.

A kollektív félelem fokozatosan sötét gyűlöletté akkumulálódik a kor Előázsiájának agyongyötört és porig alázott népeiben az asszír nemzetközi terror évszázadai során és ez hol itt, hol ott kétségbeesett felkelésekben, fegyveres kísérletekben nyilatkozik meg, amelyeket az asszír katonai szuperioritás minden esetben lever és a kormányzat borzalmasan megtorol ugyan, de a gyűlölet és elkeseredés évszázadról-évszázadra nő, alapjában véve még magában Asszíriában is, rendszerint éppen a hadseregben. Ebből az általános asszír-gyűlöletből indul el Urartu tragédiája is, ami a körülötte elhelyezkedő többi úz eredetű kisebb "országok" pusztulását is maga után vonja.

Az előzmények megértéséhez néhány szóval vázolnunk kell Asszíria akkori belső eseményeit.

III. TukuIti-Apai-Asszur (akinek a nevét a 19. szd. történettudományától "Tiglat-pileszár" néven örököltük), Asszíriának talán legnagyobb uralkodója, aki nemcsak kiváló katonának mutatkozik az adatok tükrében, hanem intelligens politikusnak is, a Kr. e. nyolcszázas és hétszázas évek fordulóján, megkísérli új alapokra fektetni Asszur és Bábel viszonyát. Teszi ezt az ókorban ritka politikai tapintattal azért, hogy Babilónia annektálása óta (1101) úgyszólván szüntelenül tartó és meg-megújuló elszakadási kísérletekben megnyilvánuló asszír-babiloni súrlódásokat megszüntesse. Az egykori nagyhatalom és hőbérúr népe ugyanis igen nehezen viseli egykori vazallusának uralmát. Bábel, az előázsiai világnak csaknem egy évezreden át "fővárosa", a legfőbb és a legnagyobb kultikus központ, az előázsiai "Róma", valóban, vazallus státusba süllyedve is képvisel egy bizonyos nemzetközi tekintélyt és előkelőséget a parvenü Asszurral szemben és ezt az asszír királyok is érzik. Az a helyzet tehát, hogy a birodalmi főváros és király székhely Asszur s mellette Bábel csak az "alkirálynak", a "kisebbik királynak", a kormányzói szerepet betöltő "harku"-nak a székhelye csupán, valahogy valóban perverz. III. Tukulti-apai-asszur ezen úgy próbált segíteni, hogy Bábelnek formálisan Asszurral egyenlő státust adott és bábeli szertartások szerint is Babilonia királyának deklarálta magát, sőt királyi rezidenciát állított fel Bábelben is. A kettős-főváros megoldás erősen emlékeztet a mi u. n. "kiegyezésünkre", ami az "Osztrák-Magyar Monarchiát" létrehozta, azzal a különbséggel, hogy a szép és elegáns Bábel vonzása sokkal nagyobb volt Tukulti-apal-asszurra is, és az utódára is, mint a mi Budapestünk a Habsburgokra. TukuIti-apai-asszur, aki egyre gyakrabban és egyre hosszabb perindusokban rezideált Bábelben (nem úgy, mint a Habsburgok Budapesten), sőt, mint Babilonia királya külön néven (Pulu), a babiloni jogfolytonosság szerint szerepelt (v. ö. pl. Károlyjal aki mint magyar király IV., mint német-római császár VII. volt), nagyon népszerű lett Bábelben. Ez a változás odáig fejlődött, hogy elsőszülött fia és utóda már Bábelben székelt és Asszur lett a harku székhelye. A két város szerepe tehát felcserélődött, az asszír birodalom fővárosa - Bábel lett, ami viszont Asszurt és a haderőt háborította fel. Az előállt helyzetet még fenyegetőbbé tette, hogy a harku (5), Tukulti-apai-asszur kisebbik fia, Sarru-kin (Sargon) egy brilliáns hadvezér, akit az egész úz lovas-hadszervezet imádott, ezt a helyzetet saját politikai ambíciói érdekében használta ki, amennyiben a növekvő elégületlenség élére állott bátyját öt évi uralkodás után letaszította a trónról és a trónt Asszurba vissza helyezve, maga ült bele 721-ben Kr. előtt.

Sarru-kin uralkodását háborúval kezdi, amit különböző palesztinai kisállamok, köztük Izrael ellen vezet és ez a hadjárat az események egész láncolatát indítja el.

Az általános asszír-gyűlölet atmoszférájában ugyanis, a lezajlott belső forradalmat, az újra ledegradált Bábel reakcióját és az asszír haderő palesztinai lekötöttségét felhasználva, egyik káld tartomány "királya" (Marduk-apal-iddin), az ezidőben már rohamosan növekvő és erősödő mada birodalom urával, Humbanikkal szövetkezve, rajtaütésszerű támadással felszabadítja" az imént megalázott Bábelt. Ennek a vállalkozásnak, amely meglehetősen vakmerő volt, van egy másik említésre méltó eleme is, ez pedig az, hogy az asszír lovas-haderő szervezetében ebben az időben már mutatkoznak bizonyos bomlás jelei. Néhány évtizeddel korábban, III. Tukulti-apai-asszur elődjének uralkodása idején pl. az úz lovas-szervezet egy tekintélyes része Ménua manda királyhoz csatlakozott s az Urami-tó környékén telepedett le úz rokonainak területén. Marduk- apal-iddin "káld" hadseregének voltak tehát olyan kötelékei, amelyeknek előző generációja még az "asszír" haderőhöz tartozott. Asszíria győzhetetlen lovas-hadszervezetének monopolisztikus helyzete tehát már eltűnőben volt.

Bábel "felszabadításának" hírére Sarru-kin sietve visszatért Palesztinából, a felszabadító Marduk-apai-iddin és Humbanik egyesült haderejével szemben azonban, amelyeket Babilónia lakossága is támogat, nem bír megbirkózni. A helyzetet kihasználva most meg Szíria lázad fel az asszír uralom ellen és Sarru-kínnak, Babilont ellenfelei kezén hagyva, most meg már oda kell sietnie. Ezt az alkalmat meg viszont néhány kisebb északi vazallus-ország használja fel, amelyek gyorsan szövetkeznek az asszír iga lerázására. Az akciót a "manni"-k országa (?) kezdi, ahol az asszír udvar által kinevezett "puppet"-uralkodót elkergetve egy Bagdatu nevű felkelő veszi át a hatalmat s ezt a példát egymásután több kisebb ország követi. Sarru-kin erre Szíriából északra siet s a fellázadt kis országokban egymásután vérbe fojtva a felkelést, a manni-k országa ellen fordul, amelynek hadseregét leveri, Bagdatut kézre keríti és elevenen megnyúzatja. Mikor aztán a helyébe kinevezett új vazallus egy évvel később szintén ellene fordul Kr. e. 717-ben és ezt a felkelést I. Ruzsa urartui király támogatja, előbb azt bünteti meg a manni néppel együtt kegyetlenül, majd Urartu ellen fordul és egy három esztendeig tartó makacs háborúban felszámolja Urartu függetlenségét is. A manda királyságot borzalmasan végigpusztítja s a hegyekbe beszorított- Ruzsa megmaradt maroknyi seregével együtt öngyilkos lesz 714-ben. A manda nemzetségek egy része északnak a Kaukázus-régióba vándorol, egy másik része a mada birodalomba menekül, az ottmaradt lakosság pedig az asszírok vazallusává lesz. Így Szubartu nyugati "szabir" területe után annak középső "úz" jellegű területe is asszír uralom alá került s a lakosságnak az a része, amely az asszír szolgaságot nem akarta vállalni, fokozatosan észak felé a Kur és a Rus által öntözött Alföldre, meg az e földön húzódó kaukázusi dombvidékre hátrált.

Sarru-kin tizenhatéves uralkodásából tizenkettő a recsegő-ropogó asszír állam-monstrum üggyel-bajjal való együtt-tartásával telt el s bár Urartu elfoglalása az asszír imperializmusnak újabb területnyeresége volt, ez volt az utolsó területnyereség Asszíria történetében. Innentől kezdve Asszíria hadtörténete defenzív jellegű a három emberöltővel később bekövetkező végleges bukásig.

A beállt fordulatot beszédesen mutatja, hogy Sarru-kin fia és utóda, Szin-ahé-rib (Szennacherib) már szövetségesek után kénytelen nézni s az asszírokat egyetemesen elutasító nemzetközi gyűlölet világában azt "észak barbárjaiban" találja meg.

Az egykorú előázsiai forrásokban "észak barbárjainak" nevezett népről sok adat van, csak éppen a nevük nincs ezekben a kútfőkben megemlítve. Háromszáz évvel később Herodotos ezt a népet "skutas"-rak, szkithának nevezi el. Az előázsiai források elmondják róluk, hogy lovasok, csúcsos süveget, bőrnadrágot és zubbonyt viselnek, fegyverzetük hosszú lándzsa, kard, nyíl, fokos és pányva. Zárt hadiszervezetben csapatjelvényekkel, kürtjelekre "mint egy ember" támadnak. Hazájuk "észak", a Kur-vidéki alföld Káspi-tenger felé eső része fel a Káspi- Kaukázusi kapuig, meg még azon túl is.

Szín-ahé-rib Ispakai (Üzbégi) nevű királyuk utódával, Bartatu-val lép szövetségre, akihez a szövetség megpecsételéséül feleségül adja egyik leányunokáját, a későbbi asszír királynak, Asszur-ahé-iddinnek leányát, Kr. e. 677 körül.

Ez a szövetség tartósnak bizonyul s az asszír haderő fogyadozó potenciáját most már Bartatu lovassága egészíti ki. A szövetség a második generációban is folytatódik. Bartatu fia, akinek nevét Herodotos Madyes-nek (Hist. I. CIII), Strabo pedig Madys-nak (I. III. 21.) írja, egy ideig szövetségben van Asszur-ahé-iddin fiával és utódával, Aszszur-Bán-Apli-val (Sardanapal), sikerrel harcol a mada birodalom ellen, de aztán szövetségese ellen fordul és végigpusztítja Asszíriát.

Madyest a médek tőrbe csalják, ebédre hívják és kíséretével együtt agyonverik. Özvegye borzalmas vérengzéssel áll a madákon bosszút, amely után ez a nép, 28 évi szereplés után, szinte máról-holnapra elvonul eddigi területéről, Kr. e. 640 körül. Elgondolkodtató, hogy az orosz archeológiai kiértékelések szerint az Altáj-Bajkál- Aral vidéki hun kultúra egy emberöltővel később kezdődik, és "erősen dél-kaukázusi szkitha jellegű".

1. Az általános történelmi felfogással szemben az akkádnak nevezett nép szumir nyelvének sémi elemei ellenére sem szemita. Az Elám- vidéki "kad", vagy "kud" nép ez, amely a szumir térbe betörve talán az ott található szemita elemekkel egyesülve ellensúlyozza a szumir ellenállást s a sémi nyelvelemet; megjelenésének magyarázata az ősi nyelvben talán ez.

2. A fennmaradt diplomáciai levelezésből tudjuk, hogy Mitanni királya "testvérnek" szólította az egyiptomi fáraót, ami csak egyenrangúnak volt megengedve.

3. Mivel a magyar olvasót valószínűleg érdeklik ezek az uralkodók, ideiktatjuk listájukat: Lutibir utóda I. Sardur (Kr. e. 844-828), II Sardur, Iszperrik, Ménua, I. Urgisztik, III. Sardur I. Ruzsa, II. Urgisztik és II. Ruzsa. Az utolsó királyok idején az asszírok megszállják, majd elpusztítják, Urartut. A nevek literálásának helyessége kérdéses.

4. Egy-egy asszír győzelem után a menekülni képtelen lakosságból százával követnek el öngyilkosságot, hogy az asszír fogság borzalmait elkerüljék. Emberek elevenen való megnyúzása közönséges halálbüntetés, amelynek számos ábrázolása kerül elő az ásatások nyomán.

5. Az asszír "hark" és a magyar "horka" méltóság eredetének, természetének, jogállásának azonosságát, valamint a "harku" szó ékírásból való átírásával és értelmezésével elkövetett hibát e sorok írója "Hor-aha, Harku, Horka, Notes to the Menes-question" c. angolnyelvű tanulmányában részletesen kifejtette.

Asszíria 612- ben bekövetkező végleges összeomlása újabb korszakot nyit Szubartu és a kaukázusi tér történetének alakulásában. Az új elő-ázsiai nagyhatalom, a mada (méd) birodalom, közeli és még tudatos rokonságban van Szubartu úz-káld lakosságával és ez ennek a területnek egyelőre nyugalmat és biztonságot hoz, amelyet csak új fajok - gomer (kimmer) és örmény hullámok - érkezése zavar. Ezek szabir csoportokat löknek ki helyükről, amelyek keletnek hátrálva a húnok által kiürített, Káspi-tenger felé eső területeket kezdik megszállni s közéjük és a nyugatibb szabir területek közé ezek az újonnan érkező, főleg örmény rajok telepednek le a gyorsan újraszervezkedő egykori manda királyság északi és északnyugati szomszédságában. A szabir etnikum tehát kettészakad.

I. Ruzsa kiráIy heroizmusának 100 évvel előbbi emléke azonban úgy látszik még nem fakult el. Bár Asszíria összeomlása után, amikor Babilon függetlensége a "káld" Nabu-apai-asszur uralomra lépésével újra helyreáll, a Van vidéki káld papi kaszt, vagy annak tekintélyes része sietve visszatér Marduk isten szent városába (6), az Urami-vidéki manda centrum gyorsan magához térő maradványaiból kiindulva a szabirság gyorsan birodalommá szerveződik újra s ezt a folyamatot a manda birodalomba elvándorolt emigráció egy részének visszaszivárgása is elősegíti.

A restauráció lendületének a sors azonban csak mintegy nyolcvan esztendős esélyt ad. A barátságos és rokonfajú mada birodalom (7) az ötszázas évek derekán az egyébként obskurus eredetű Kurással perzsa vezetés alá kerül és ezzel egy új imperializmus véres és pusztító kora indul el Elő-Ázsiában, amely "perzsa", "macedón", örmény, római, újperzsa és bizánci szakaszaival egy újabb évezredet tölt ki, és amely a tér szumir örököseinek, avaroknak, úzoknak, hunoknak, szabiroknak számára újabb ezer évi küzdelmet jelent.

A perzsa imperializmus elindulásával kezdődő új korszaknak - az u. n. Ókor utolsó ezer esztendeje ez - indulása az éppen csakhogy talpra állt szabir birodalom számára nem szerencsés; mert az első perzsa lökés döntő időpontjában a birodalom vezetője - Kurás kortársa - éppen, történetesen - nő. A legendás Tamár királynő helyett, bármilyen rajongással emlékszik is vissza alakjára a déI-kaukázusi tér lakossága mind a mai napig, éppen az induló ez időben, férfira lett volna szükség. Az éppen csakhogy összeállított és nagykiterjedésű és vegyes (szabir, úz, kimmeri, örmény) birodalom belső kohéziója nem közelítette meg a lökés erejét s ezt, ha egyáltalán, csak egy kiváló katona-ember energiája tudta volna némileg ellensúlyozni, meg talán a 100 évvel előbb innen elvándorolt hunok lovassága

A mada birodalomnak "perzsa" cégérrel való ellátásával elinduló új imperializmus időpontja nemcsak a történelem számára és szempontjából jelenti új korszak elindulását, hanem új és az addigitól merőben különböző korszak kezdetét jelenti történettudományi, módszertani szempontból is. Mindazt, amit eddig az időpontig az ókor történetéből tudunk, csak közvetve, bizonytalan értékű írásmegfejtések alapján készült bizonytalan értékű fordítások, még bizonytalanabb értékű interpretációiból és csak mindössze a 19. szd. eleje óta gyülemlő adatokból tudjuk, amelyeknek ellenőrzése és tudományos igazolása rendkívül nehéz.

A "perzsa" korszak elindulásának idejétől, a Kr. e. 5. szd.-tól kezdve. a történetkutatás szempontjából mindez egyszerűre megváltozik. Az addig csupán rejtélyes, ősi írásokkal merőben ismeretlen nyelven feljegyzett szumir, akkád, egyiptomi, babiloni, mitanni, asszír, káld, hettita, hurri (8) kútfőknek hiányosan és tökéletlenül, sőt erőszakoltan, bizonyos elméletekhez adaptált s ezek érdekében torzított értesítései mellé, megjelennek a perzsa és görög, majd latin kútfők is, amelyeket, ha adataik nem is mindig pontosak, és elnevezéseik erősen torzítottak is, mégis pontosan és kifogástalanul tudunk olvasni. Kr. e. 550-től már olyan kortársak figyelik és jegyzik fel Elő-Ázsia eseményeit, akiknek értesítései nem kerülnek évezredekre a föld alá. A "történetírás atyja"-ként tisztelt Herodotos Kurás nemzedékének unokáit jelentő generáció tagja s bár "Cyrusnak" nevezi el Korást, "Kambysesnek" a fiát. Kambudziát, "szkítának" a Káspin-túli és "massagétának" a Káspin-inneni népeket, és általában, a görög-latin szerzők szokása szerint, mindennek és mindenkinek görög neveket osztogat, mégis, ha kissé naivan, szubjektíven is, de már "történelmet" ad.

Ő közli elsőnek, hogy a perzsák Lydia és Babilónia meghódítása után hosszú és elkeseredett háborúban elfoglalják a szabirok birodalmát is, amely fölött ez időben a le gendás Tamár (Herodotosnál Tomyris) királynő uralkodott, akinek fia is "Spargapises" (9) perzsa fogságába esett.

A Kr. e. 535 körül befejezett háborúról Herodotos többek között ezeket írja (latin fordítás) : "Cyro post hanc gentem ab eo subactam incessit cupido Massagetas (10) in suam potestatem redigendi. .. eratt autem Massagetarum regina Tomyris nomine... Hoc reddito responso Hystaspe (Halys folyó, ma Kizirhmak, Törökország főfolyója) atque Araxe (Rus, vagy Ruzsa, a Kur testvérfolyója) traiecto progressus unius diei iter, quae Croesus admonuerat exequitur, relictisque illic imbeli parte copiarum, mox cum expedita manu ad Araxem revertitur. Hos ita relictos ex Cyri exercitu, aggrediens tertia Massagetani exercitus pars sese defendantes interemit. Eadem conspecto epularum apparatu, post adversariorum caedem ad epulandum discumbit, refertaque cibo ac vino soporatur. Persae supertvenientes horum multos occidunt, multoque plures vivos capiunt, cum alios tum vero ducem eorum reginae Tomiridis filium, cui nomen Spargapises" (11).

Hogy ennek a három különböző író által három különsző fiktív névvel jelölt népnek mi a valóságos neve, arról direkt értesítés nincs. Teljes bizonyossággal csak azt állapíthatjuk meg, hogy ezt a népet sem massagétának, sem sakának, sem skithának nem hívták, mert ezek a nevek a görög kútfők felbukkanása előtt teljesen ismeretlenek. Sem a 100 évvel korábbi asszír és káld-hurri, sem az ugyanebben az időben meginduló perzsa, sem a néhány száz évvel később induló örmény források ilyen nevű népekről nem tudnak (vagy ha igen, a görögöktől veszik át a neveket), pedig ezek elő-ázsiai szomszédnépek.

Ha azonban nincs is direkt értesítés Tamár királyasszony népének nevéről, indirekt értesítés van annál több. Azonfelül, hogy a szóbanforgó királynő fiának a neve -"Spargapises" - maga is "szabir"-ral kezdődő név, a bizonyítékok felsorakozása mindjárt magával Herodotossal indul el, aki idézett munkájának egy más helyén, Elő- Ázsia népeiről szólván ezt írja: "Super hos (t. i. Persas) ad ventum Aquilonem habitant Medi, super Medos, Sapires, Super Sapires Cotchi..." (12). Délről északnak haladva, a perzsák fölött valóban a médek s a médek fölött szabirok laktak. A szóbanforgó mű egyébként részletezi is az északi népeket : '" ... decima septima portio haec; Matsiensis et Saspiribus ... "(13).

Körülbelül ugyanebben az időben - Herodotost néhány évtizeddel megelőzve, Kr. e. 510 körül - óperzsa kútfőben is felbukkan e név, Dárius perzsa király persepoliszi feliratául és innentől kezdve 12 évszázadon át állandóan és ugyanolyan gyakorisággal szerepel a nyugati forrásokban, mint előzőleg hétszáz éven át a keletiekben.

Az egykori szumir Szippár városnév gyakori emlegetését figyelmen kívül hagyva, a szó mint nép és ország-név már a.Kr. e. 12. szd. óta szerepel asszír forrásokban "Supri", "Szupri" formában, I. Tukulti-apai-asszur évkönyveiben. A név a 7. században már "Szaparda" néven jelenik meg egy asszír imádságban (lásd. 11.sz. imádságot a Knudtzon-féle gyüjteményben) és arról is van értesülésünk, hogy fővárosát a 7. szd.- ban Kr. e. "Ubbumi"-nak hívták (már amennyiben a szó literációja helyes). A perzsa forrásokban ugyanez az ország "Szparda" néven szerepel s meghódítása után ugyanezen a néven válik a perzsa birodalom egyik szatrapájává, amely valóban ott terül el, ahol Herodotos írja, a délnyugat- káspi-térben fekvő mada terület és a délkelet-fekete-tengeri, általa "Colchis"-nak nevezett Chaldea között, vagyis a nagy tavak és a Tigris és Eufrát forrásvidékén és ettől északra. Mivel sem örmény, sem perzsa forrásokban, vagy tartománynevekben nincs szó sem "szkithákróI", sem "massagétákról", Tamár királyasszony birodalma egyedül és kizárólag csak Szabiria (Szaparda, Szibár) lehetett.

Ennek a Szabiriának szabin etnikuma a 6. és 5. szd-i eseményadatok, valamint a néhány száz évvel későbbi Ptolomeus térkép szerint ebben az időben már egy közbe ékelődött örmény mennyiség által földrajzilag ketté - egy keleti, Káspi-vidéki és egy nyugati tömbre - volt vágva és a keletre, az egykori hun területekre húzódott tömb valószínűleg hun és úz maradványokat is vett fel magába. A nagy alföldnek ez a Káspi-tenger és Kaukázus közé eső sarka nem került perzsa uralom alá s így az előzetesen már etnikailag és területileg kettészakadt szabirság évszázadokra politikailag is kettészakadt. A nyugati szabirság, a tulajdonképpeni Szabiria népe perzsa uralom alá került, a keletre szorult szabirság azonban a perzsa uralmon kívül maradt és függetlenségét számos későbbi perzsa kísérlet ellenére is megtartotta. A kettészakadást aztán betetézi, hogy a nyugati szabirság, az eredeti Szabiria a kialakuló örmény birodalomnak Szibár néven részévé válik, a keleti szabirság azonban az örmény világ keleti határán kívül, független marad.

Szabiria, vagy ahogy az örmény kútfők nevezik, Szibár, az örmény birodalom sorsában osztozik és ez a sors, rövid kivételek leszámításával, örökös háborút jelent. A gyorsan hanyatló ó-perzsa birodalomnak Nagy Sándor adja meg a kegyelemdöfést és ezzel Arménia - és vele együtt Szibár - fél évszázadra macedón uralom alá kerül. Mikor aztán a macedónokat Arszák avarjai és úzai elkergetik (275-250 Kr. e.) és, mint Perzsia, Arménia is a "Parthiának" nevezett avar birodalomnak részévé válik, és avar uralkodóházat kap az "Arszakida"-dinasztiában, Szibár rokonfajú népe egészen jó helyzetbe jut az örmény birodalom népei sorában. A békés, vagy legalábbis aránylag békességes korszak azonban a római imperializmus jelentkezésével két évszázad múltán eltűnik. A római-parthus háborúk több évszázados zaklatást jelentenek s Arménia végülis római provinciává lesz.

A nyugodt római birtoklás azonban rövid ideig tart. Az a mohó konokság, amellyel Róma egy több évszázados háborúban tönkretette az avar birodalmat, magában hordta az automatikus büntetést. Az évszázados harcban kimerült avar birodalom alól felszabadult Perzsia hirtelen újraéled és az újperzsa imperializmus most pontosan ugyanazt csinálja a rómaiakkal, amit azok csináltak az avarokkal. A Kr. u. a 4. szd.-ban meginduló perzsa-római háborúk évszázadokig tartanak. Közben a nyugatrómai birodalom összeomlik, szerepét a keletrómai birodalom veszi át, majd Konstantinápoly szinte észrevétlenül alakul át "nyugati-latin" képletből "keleti-ortodox" Bizánccá.

Az előázsiai római impérium felgöngyölítése az újperzsa birodalom legtehetségesebb uralkodójával, I. Kosruval indul meg az 5. szd. derekán, Jusztiniánusz idejében, aki az egykori teljes Római Birodalom visszaállításáról álmodozik s ennek az ábrándjának lesz a következménye Előázsia elvesztése.

Mindez Szibár számára állandó veszélyt, dúlást, pusztulást jelent. A több évszázadon át tartó háborúzás folyamán számtalanszor cserél gazdát, kerül a hadiszerencse forgása során hol perzsa, hol római, illetőleg bizánci kézre, míg végül is a két hadakozó fél között egy harmadiké lesz, a 7. században jelentkező új nagyhatalomé, az araboké.

A szabirság történetével lehetetlen foglalkozni anélkül, hogy annak egy feltűnő komplexumát tárgyalás alá ne vegye az ember, és ez a komplexum a modern formában "magyar" névnek feltűnő és évezredeken át állandó előfordulása a szabir földdel és szabir néppel kapcsolatban.

Ezzel a komplexummal annyival inkább is foglalkoznunk kell, mert a Világost követő osztrák önkényuralom óta az u. n. "finnugor" elméletre átépített "hivatalos" magyar történettudomány a magyarság délkaukázusi eredetét mereven és türelmetlenül, szinte már gúnyos lenézéssel tagadja és a modern magyar történettudomány álláspontját summázó Hóman- Szekfü- féle Magyar Történet egyetlen hanggal sem tesz róla említést, még csak kritikai boncolgatás és elutasítás formájában sem.

A délkaukázusi eredet bizonyító anyagára e mű ötödik és hatodik fejezeteiben már utaltunk. Ugyanott elemzés alá vettük a "magyar" szó ókori és koraközépkori forrásokban előforduló különböző variánsait, elváltozásait és torzításait, rámutatva, hogy a szó különböző nyelvekben és különböző írásrendszerűekkel leírva 2900 éven keresztül fonetikai karakterisztikumában ugyanaz, kizárólag csak a szóban levő különleges magyar "gy" hang visszaadásának kísérlete, ennek az idegen nyelvekben nem létező lágy hangnak a rögzítésére irányuló igyekezet különböző. Rámutattunk azonban arra is, hogy ennek az "idegen" hangnak valaminő "saját" hanggal való megközelítő pótlása, mint fonetikai tendencia, a mi lágy "gy" hangunkra mutat. Ezt a "gy" hangot a különböző nyelvek - babiloni, asszír, perzsa, görög, örmény, latin, bizánci, arab és ószláv - és különböző írásrendszerűek - ékírás, föníciai, hurri-káld, perzsa, arab, görög, latin -a következő hangrögzítési módokon próbálják visszaadni: -d, -dz, -dj, -dzs, -z, -t, -tz, -ts, -g, -gi, -gh, ghi, ch, k és végül az ókori görögben sokkal lágyabban hangzó -x. Egy alapos fonetikai áttekintés és ezeknek a hangoknak összevetése egy a mi "GY" hangunkra emlékeztető bázisra mutat. Rá kell még arra is mutatnunk, hogy a szóbanforgó ókori és arab írásjelek latin betűkre való áttétele feltétlenül egy további fonetikai torzulást von maga után.

Jellemző példa erre egy a mai Pejbárt-tól (Bajburt) mintegy 15 km.-re húzódó hegyvonulatban, a Pejbárt-Askhaleh-Erzerumi országút mentén fekvő Macur nevű falu fölött egykor létezett, már a Kr. u. 6. szd.-ban is dilapidált állapotban levő, de akkor helyreállított erődre való utalás. Ilyen utalás e sorok írójának tudomása szerint egykorú és nem sokkal későbbi kútfőkben négy van, két arab (Bal'ami és Ibn-al-Athir) és két bizánci (Theophylactus Simocatta és Procopius.) Az erődre vonatkozó nevet mindkét arab kútfőből "Madar", és mindkét bizánci kútfőből "Mazar" formában literálják. A bizánci feljegyzések Kr. u. 625-re, az arab feljegyzések egy Kr. u. 739-bon történt eseményre vonatkoznak, amelyről egyébként később még lesz szó.

Hogy a dolog még érdekesebb legyen, Xenophon, aki a Kr. e.-i 4. szd. elején, tehát a fenti feljegyzésekben említett időpontok előtt ezer évvel a perzsa hadjáratból visszatérő görög zsoldoshadsereggel ezen a területen haladt keresztül Trapezunt felé, Anabasisában (Lib. IV. cap. 8.) pontosan ezen a területen "Makarok" ("Macrones") és "Szkíták" (Scytheni) tartományairól (15) beszél, a szóban forgó ponton ma egy "Macur" nevű falu van, amely a Fekete-tenger déli partvidékétől mintegy 130 km.-re, a Kubán torkolattól mintegy 450 km- re és a Don-Azovi "Meotisztól", Kézai "Dentu-Magyariá"-jától mintegy 700 km-nyire van, ami alig több, mint a távolság Kőszegtől Predeálig. Nyelvünk állítólagos finnugor eredetén kívül, ami a priori "kizárja" egy délkaukázusi eredet lehetőségét, a "hivatalos" magyar történettudománynak a délkaukázusi eredttel, mint "képtelenséggel" szemben lényegében csak egyetlen érve volt eddig, az, hogy a délkaukázusi kútfőkben talált nevek, szók és földrajzi névmaradványok nem azonosak a "magyar" szó mai formájával, a "hasonlóságot" pedig egy félresöprő gesztussal részben erőszakoltnak, részben egyszerűen véletlennek, vagy "kölcsönvételnek" állították és ábrándos, naiv, kellően meg nem alapozott, "kutyabőrkereső" egyeztetéseknek nyilvánították. Az, hogy az állítólag ugor "man-s-i" népnévnek a "magyar" népnévvel való "egyezésénél" alaptalanabb és erőszakoltabb egyeztetés kevés van a nyelvtudományokban, történettudományunk szemében nyilván nem "véletlenség" és nyilván nem "erőszakolt", mert ezt az egyeztetést viszont történettudományunk akceptálta.

Ily körülmények között nem marad más hátra, mint a szakirodalmi vélemények figyelmen kívül hagyásával közvetlenül a kútfőanyaghoz fordulni és az egyetlen, és egyetlen egy helyen felfedezett szegény "finnugor" "mans-i"-val, mint a "magyar" népnévnek az egész Volga-Ural- Altáj-világban található egyetlen nyomával szemben felsorakoztatni a "magyar" népnév nyomainak és egyéb bizonyítékoknak imponáló mennyiségét a Dél-kaukázusi térben 3000 esztendő időspáciumában, azzal a fenntartással, hogy a mostoha körülmények között és technikai és anyagi lehetőségek híján igen hiányosan lefolytatott anyaggyűjtés és anyagvizsgálat következtében az itt következő anyag csak egy hányada annak, ami még felfedezésre és kiértékelésre vár. Magar-iz és vele egy csoportban említve Szupri városok a Tigris és Eufrát forrásvidékén, Asszur-nazir-apli tábláin (a II. hasáb, 86-123 sorok), valamint a Khurki Monolithon (II. hasáb 42-54. sorok) Kr. e. 877-ből.

Pontosan ugyanezen a vidéke, más városok társaságában, Mazara és Sziavara városok felsorolva PtolomeusCosmographia c. művében (liber V.) hatszáz évvel később.

Ettől a tértől mintegy 200 km: re keletebbre Madara, Urumi fővárosa Urartuban, négyszeres fallal körülvéve. Asszur-nazir-apli királyi kormányzót helyez ide (Táblák, II. oszlop, 98-101, sorok) . Ugyanez a város, négyszeres falával együtt megemlítve, III. Tukulti-apai-asszur tábláin (2. oszlop, 12-13, sorok). Ugyanebben a térben Magarda folyó (ma is).

Herodotos értesítése szerint (Kr. e. 5. szd.) ezen a vidéken "matsienek" és "sapirok" élnek (Hist., liber VII). Ugyancsak Herodotos szerint a Rion folyótól délre és a Fekete-tenger délkeleti sarkát körülvevő terület neve Magiga, amely az Armenia satrapiába tartozik Dárius korában, Mellette Saparda egy külön satrapia, amelyhez Urartu egy része is tartozik.

Száz évvel később Xenophon ugyanebben a térben "makarokat" és "szkithákat" talál. Kurás (Cyrus) perzsa királynak van egy mada tábornoka, akit "Mazar"-nak hívnak, ezt nevezi ki Sardes kormányzójául. Az Eufrates folyó északi ágát jelentő mellékfolyó neve Karasó és ugyanebben a térben van Oltu nevű folyó és Madur-Dagh nevű hegy is.

Örmény írások több helyen (Indsidsian, Orbeli, Mezopei művei) említik. PI. "Libarit fia Darzaidsch a calakői kolostornak egy szőlőt ajándékozott a Madscharok völgyében" (Orbeli), vagy "A Madscharok falujában csupán egy házból tíz embert hurcoltak fogságba" (Mezopei) (16). A Pejbárt melletti Madar, vagy Mazar nevű erődről már volt és még lesz szó.

A honfoglaláskori magyarság asszír eredetű méltóságneveiről, magának a "Lebedia" szónak asszír eredetéről s a magyar nyelvben található asszír- szumir szavakról e mű hatodik fejezetében már megemlékeztünk.

A Megyer-törzs, amely a Fekete-tenger déli régiójából annak északi régiójába vándorolva a Kr. u. 8. szd.-ban. Meotiszban megjelenik, szabir és nem onogur törzs volt. Ezt Konstantinos Porphyrogenitos közismert munkájában szintén megerősíti a 10. szd.-ban. Végül pedig a magyar nyelv egész szerkezete és ősi szókincsének egész széles alapja délkaukázusi szumir.

6. Az eredetileg szumirból akkáddá" alakult, Hamurápi Bábelében erős szemita beütést kapott, majd a kasszú katonakirályok korában bizonyos fokig újra , "visszaszumirosodó" és úz nemzeti jelleget öltő egykori vallás és filozófia s annak sajátos "semito-akkad" nyelve és irodalma számára ez a fordulat egy reneszánsz-kort jelent, amely azonban rövid ideig tart. Két emberöltővel később Bábel, az előzőleg Nabu-kudur-asszur által ide deportált zsidók segítségével, Kurás kezére kerül és a "káld" papi kaszt kénytelen újra vándorbotot venni a kezébe. Emigrációjuk a rokon madák között talál új otthonra.

7. A mada törzseket Dajakku egyesíti erős birodalommá. Fia akit a görögök "Phraortesnek" a 19. század tudománya Fravartisnak ír, de akinek a neve talán Bar-avar-tu, már imperialista politikába kezd. Unokája foglalja el, vagy talán inkább vissza az asszíroktól Mitanni egykori fővárosát, Ninivét (Kr. i előtt 612).

8. A "hurii" (minden valószínűség szerint a szumir "kur" szóból, amelynek jelentése "hegy", ország" "határ") nyelv létezését aránylag nem régen fedezték fel és hovatartozása felől hosszú vita folyt. Mint úgyszólván minden ókori kultúrnyelvet, ezt is megpróbálták előszór az "árja" nyelvek közé besorolni, míg aztán kétséget kizáróan ki nem derült, hogy ez sem árja nyelv, és nem is szemita, hanem szumir, származású "turáni" nyelv, amely éppúgy mint a "mitanní" is, amint hosszú viták után végre elfogadták, a szubartuiak által beszélt nyelv egyik nyelvjárása.

9. A nagyon elgörögösített névből csak annyit lehet kihámozni, hogy az eleje "Szatír-. .. ".

10. Ne zavarja meg az olvasót, hogy Herodotos massagétákat ír. A nevek alkalmazása bizonytalan. Strabo pl. ugyanezt, ugyanígy írja le Dé Situ orbis c. művének XI. liberjében, de ő nem "massagétákat", hanem "szakákat" említ: "Ac de Sacis quidem nonnulli sic tradierunt,nonnulli vero quod Cyrus ducto adversum eos exercitu proelio superatus affugit stb.." Leírja ugyanezt Justinus is (Historiarum, Lib. I), aki viszont szkitáknak nevezi ugyanezeket (Historiarum, Lib. I. ): "Cyrus subacta Asia et universe Oriente in potestatem redacto, Scythis bellum infert. Erat eo tempore Scytharum regina Tomyris nomine... etc."

11. Herodotos Historiarum, Lib. I.

12. u. o. Lib. IV.

13. u. o. Lib. VII.

14 A felirat vonatkozó része latin fordításban így hangzik: "Darius Hystaspes rex populorum bonorum posui.. Hi adorationem igni. mihi tributa attulere: Choana, Media, Babylon, Arbelia, Assyria, Grutrata, Armenia, Cappadocia, Sapardi a, H una a e", A "Sapardia" kétségtelenül Herodotos "Siphara"-jávai azonos. Sokat mond a "hunok" megjelölés is 900 évvel Attila előtt

15. Mivel az olvasót az "Anabasis"-nak ez a része bizonyára érdekli, de azonkívül itt egy bennünket érintő intermezzo is le van írva, hevenyészett, de megbízható fordításban itt adom a szóban forgó részt:

"Ekkor a görögök három napi meneteléssel harminc parasangot tettek meg a Makarok földjén. Az első nap ahhoz a folyóhoz érkeztek amely a makarok és a szkíták tartományai között a határt jelenti. Jobbra tőlük egy ügyetlen látványt nyújtó védőmű feküdt, balra pedig egy másik folyó, amelybe az a határfolyó torkollott, amelyen át akartak kelni. A folyópartot nem magas, de igen sűrűn nőtt fák borították. A görögök, akik igyekeztek volna minél hamarább átkelni és továbbjutni, fákat kezdtek kivágni. A makarok, akik pajzsokkal és kopjákkal voltak felfegyverezve és szőrrel borított bőrkabátokat viseltek, csatarendbe fejlődve álltak az átkelő hellyel szemben és egymásnak kiabálva köveket dobáltak amelyek azonban nem érték el az innenső partot. Ekkor a peltastok (könnyű fegyverzetű görög gyalogos) egyike Xenofonhoz lépett és azt mondta, hogy ő fogolyként került Athénbe és hogy ő érti a túlsó partiak nyelvét. "Valóban - folytatta - azt hiszem ez volt az én egykori hazám. Ha szabadna. én szeretnék velük beszélni.". "Semmi kifogás ellene - mondta Xenophon beszélj velük és tudd meg, hogy kicsodák".

A katona megkérdezte őket és azt felelték, hogy ők makarok. ,,Most kérdezd meg őket - mondta Xenophon - hogy miért vonultak fel ellenünk és miért akarnak ellenségeink lenni". Erre ez volt a feleletük: "Mert ti be akartok törni a területünkre". A parancsnokok erre utasították a katonát, hogy mondja a következőt: "Mi nem jövünk ellenséges szándékkal. Mi hadban álltunk a királlyal, most már hazafelé tartunk Görögországba és a tengerhez akarunk jutni".

A makarok erre azt kérdezték, hogy hajlandók-e a görögök biztosítékot adni arra, hogy tényleg azt akarják, amit állítanak, mire ezek azt felelték, hogy hajlandók, de cserébe ők is kérnek biztosítékot. A makarok ekkor egy kopját adtak a görögöknek, a görögök meg egy lándzsát adtak viszonzásul a szokás szerint és mindkét fél az isteneket hívta az egyesség tanújául. A biztosítékok kicserélése után a makarok azonnal segíteni kezdtek a fák kivágásában és az átkelő építésében és szabadon vegyültek össze a görögökkel...". (A szerző fordítása).

Amennyiben ezek a "makarok" azonosak a magyarokkal, az Anabasis 10.000 görögje közül egy magyar volt.

16. A fenti idézetek Lukácsy Kristóf: A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei c. Kolozsvárt 1870-ben megjelent művéből valók (175-176 lapok).

Hozzászólások
Oszd meg a hírt másokkal is!

Hozzászóló neve* (name)

E-mail címe* (E-mail adress)
Hozzászólás* (message)
Biztonsági kód* (safety code)

A hozzászólás nem tartalmazhat HTML kódot. E-mail címe NEM lesz nyilvános!
A hozzászólásokat a támadások kivédése okán a megjelenés előtt moderáljuk. Ezért - a terheléstől függően - némi időbe telhet, amig hozzászólása megjelenik. Köszönjük türelmét!


Köszönjük 1%-os felajánlását és céltámogatásait!
Karahun Örökségvédelmi Alapítvány © 2005-2013
Számlaszám: 72100237-11053411 Külföldről: SWIFT kód: TAKB HU HB
IBAN: hu57721002371105341100000000