Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Címkék:
Könyvek, Ősmagyarok, Őstörténeti szakirodalom
Gondba voltam ezzel a mérhetetlenül fontos szakirodalommal.
  A gondot, sőt: erkölcsi dilemmát az a tény okozta, hogy megtaláltam a Világhálón Padányi Viktor alapművét, a Dentu Magyariát. Valaki(k) felrakták, mégpedig nem magyar oldalra. Ha azért, mert tudják, nincs az az ország, melynek kulturpolitikájában e mű számolható támogatásra találna,  jól tették. Válalva tehát a jogsértés vádját, - és egyben ki is védve, hiszen a mű nyilvános forrásból származik - méltó környezetbe mentettük át a könyv digitális változatát. Ígérem, amint tankönyv lesz a történelem órákon, azonnal levesszük a lapunkról. De az nem holnap lesz... még mindig nem.

Gondba voltam ezzel a mérhetetlenül fontos szakirodalommal.

A gondot, sőt: erkölcsi dilemmát az a tény okozta, hogy megtaláltam a Világhálón Padányi Viktor alapművét, a "Dentu Magyariát". Valaki(k) felrakták, mégpedig nem magyar oldalra. Ha azért, mert tudják, nincs az az ország, melynek kulturpolitikájában e mű számolható támogatásra találna,  jól tették. Válalva tehát a jogsértés vádját, - és egyben ki is védve, hiszen a mű nyilvános forrásból származik - méltó környezetbe mentettük át a könyv digitális változatát. Ígérem, amint tankönyv lesz a történelem órákon, azonnal levesszük a lapunkról. De az nem holnap lesz... még mindig nem.

 

dr. Padányi Viktor: Dentu-Magyaria

"Egy nép történelme erkölcsi vagyon, amit minden hű fia gyarapítani törekszik."
dr. Padányi Viktor

A szerző előszava
A magyar történettudományi szakirodalom ide s tova már 200 éves és kétszáz esztendő után ez a könyv az első, amely népünk honfoglalás-előtti történetét összefüggően tárgyalja. Ennek okát, részletesen és kímélet nélkül kielemezve, meg fogja találni az olvasó e mű lapjain. Ez a könyv, bármilyen hosszadalmas előkészülettel s szinte legyőzhetetlen nehézségek árán készült is, hiányos és sok sok kívánni valót hagy hátra. A szakember előtt szolgáljon azonban mentségül két nehéz körülmény. Az egyik az, hogy a szakmunka és a művelt közönséget is érdeklő szintézis két merőben különböző és összeegyeztethetetlen műfaj, s mivel az emigrációban u.n. szakmunkát kiadni lehetetlen, egy népszerűsítő összefoglalás pedig szak-alátámasztás nélkül nem érdemel hitelt, ezt a munkát kétféle szempont szerint kellett megírni s a kétféle szempont széttépte a feladatot. A másik az, hogy ezt a könyvet a szerző nem egy egyetem magyar történelmi intézetének kellőképpen felszerelt tanári szobájában s szakképzett fiatal kutatók segédletével írta, hanem egy merőben más természetű kenyérkereseti munkája mellett a pihenéséből elrabolt idejében, elmondhatatlanul nehéz, teljesen magánosan végzett és igen szűkre szabott lehetőségű kutatómunka alapján. Hogy ily körülmények között egyáltalán szabad volt-e ezt a munkát megírni, arra annak a kétszáz meddő esztendőnek a szemrehányása felel, mely alatt ezt a könyvet a magyar történettudomány elmulasztotta létrehozni.

A könyv anyaga, anyagkezelése, felfogása és konklúziói egyaránt merészek és forradalmiak, a tökéletlen emberi ész minden jószándékú alkotásának kijáró elnézés határain belül azonban, a szerző harminc ötéves történészi múltjával vállalja a felelősséget értük. A könyv anyagának kiegészítése, a tévedések kiigazítása egy a múlt nagy tévedését bátran felszámoló s a jelen kísérlettel tört új ösvényen bátran elinduló új magyar történész-nemzedék feladata lesz, akik remélhetőleg kedvezőbb körülmények között fogják folytatni azt, amit az itt következő mű szerzője olyan kedvezőtlen körülmények között indított el. E sorok írója hittel hiszi, hogy a nemzetünket ért szörnyű katasztrófa után a nagy és közömbös világ száz egyetemén készülődő új magyar történész-nemzedék egy a múltban otthon - sajnos - meg nem értett, egyszerű, két tömör mondatban kifejezhető hivatási metafizika alapjáról fog elindulni: Egy egyetemes történettudomány, amelynek a puszta igazságkeresésen kívül más célja is van, abszurdum. De egy nemzeti történettudomány, amelynek a puszta igazságkeresésen kívül más célja nincs, szintén az. Idegenben, a hontalanság tizenkilencedik esztendejében
dr. Padányi Viktor.

". . .Itt van a régi tompa nóta, Mely süket ködben lapult Vitéz, bús nagyapóink óta"

TÖRTÉNETSZEMLÉLETÜNK KRTIKÁJA.


I. "BARBÁROK" ÉS "CIVILIZÁLTAK"

Mikor az európai társadalomtudomány a 19. században felállított egy történelmi értékelméletet, amely az ókori és a középkori népeket életformájuk alapján emberi értékükben; faji minőségükben osztályozta "letelepedett", tehát felsőrendű, és "nomád", tehát alacsonyrendű kategóriákká, nem vette észre azt az egyébként hangosan kiabáló tényt, hogy a kontinenseknek nemcsak parti régiója, hanem belseje is van, és az ókor kezdetén a nagy vizetlen térségek közlekedés - és ennélfogva társadalmak - híján vagy teljesen lakatlanok voltak, vagy legfeljebb kisebb folyók, patakok vidékén apró fejlődésre képtelen diaszpórák vegetáltak rajtuk.

Az emberiségnek hosszú évezredek fejlődésén kellett átesnie, míg képessé vált egy olyan civilizációs forma kimunkálására, amelynek segítségével a társadalomképződés belső kontinentális térségeken is lehetővé vált. Ennek a civilizációs formának kimunkálása forradalmat jelentett az ókori emberiség életében, hiszen a vízhez kötöttség bilincséből szabadította ki az embert.

Az a korszakalkotó társadalomtörténeti esemény, amely a társadalomformálódást a kontinentális belső terekben is lehetővé tette s ezzel négyzetkilométerek tízmillióin indította el a történelmi értelemben vett életet, a lovaglás és a lóvontatás feltalálása volt, amely egy csapásra megszázszorozta a föld "lakható" felületét.

A helyhez kötött "parti" civilizáció-forma mellett a lovas civilizációs forma létrehozása az emberi intelligenciának egyik legnagyobb történelmi teljesítménye, hiszen az első csupán emberen kívül fekvő a priori tényekhez való alkalmazkodás volt, a második azonban teljes egészében emberi alkotás, és hogy miért vall "felsőbbrendűségre" az első és miért jelent "alsóbbrendűséget" a második, azt csak a 19. század európai tudósa tudná megmondani.

Ez a forma, amit az a körülmény hívott életre, hogy természetes útrendszerek, kiterjedt folyóvidékek, mediterráneumok kevés helyen adódnak, a Kr. e. 3. évezredben jött létre. Ennek a formának, mely két évezreden át élettel, történelemmel, társadalmakkal töltötte fel a "parti" jellegű sávok mögött ásítozó belső kontinentális térségeket és kiterjedt politikai kötelékek létrejöttét tette lehetővé, ugyanannak a géniusznak csodálatos intelligenciája volt a kimunkálója, amely az írást és a tornyot kitalálta. A vizek háta helyett lovak hátára ültetett társadalom eszméje éppolyan korszakalkotó volt egy primitív és földhözragadt emberiség idején, mint a mozdonyé négyezer évvel később, és aki ebben primitívséget, "barbárságot" lát, aligha érdemli meg a "történettudós" nevet. A lovas-társadalom és lovas civilizáció létrejötte a Káspi-mediterráneumban indult és és ugyanannak az író, nyiratkozó, borotválkozó, fehérneműt viselő, rendszeresen fürdő turáni fajnak volt a teljesítménye, amely már 7-8000 évvel ezelőtt toronymagasan emelkedett ki a földlakók makogó és torzonborz világából.

Ez a forma, egy különleges civilizációs típusnak formája, amelyben nem az a gondolat fejlődik rendszerré, hogy szükségleteket kielégítő anyagi; vagy szellemi javakat mozgatnak a tér láthatatlan akadályán keresztül a helyhez kötött emberhez - mert erre úthálózat hiányában nincs lehetőség - hanem az ember és háztartása mozog, tehát saját személyében küzdi le a távolságot maga és a helyhez kötött anyag között, amire szüksége van. Pontosan ugyanez a gondolat, ugyanilyen kényszerből ölt testet Európában háromezer évvel később az egyetemben. Mivel a könyvnyomtatást nyugaton még nem ismerik a középkorban, a szellemi szükségletek kielégítésére a javak tehát ritka helyen találhatók, helyhez kötöttek és nem szállíthatók, a fogyasztók saját személyüket mozgatva, lelőhelyeiken kénytelenek felkeresni őket. Így alakulnak ki a szellemi lerakatok, egy-egy könyvtár és az azzal foglalatoskodó néhány tudós körül az egyetemek a 12. században, melyeket aztán a tanulni vágyók mindenfelől felkeresnek. A gondolat és megoldás egyaránt "turáni" és "nomád".

Egész társadalmak mozgatásához természetesen óriási tömegű lóra van szükség s ezeknek tenyésztése, táplálása, tartása, és használata nemcsak a társadalmi és politikai tevékenység középpontja s az életforma meghatározója, hanem a civilizáció és a kultúra. kiformálója is. A roppant távolságokat jelentő eurázsiai térség nagyszámú és nagytömegű társadalmainak civilizációs és kulturális formáját ez szabja ki és mintázza meg.

Tipikusan "nyugateurópai" és tipikusan 19. századi történetszemléletünk rosszul értesült s mintha igazságtalan és helytelen lenne az ókori és középkori lovas-civilizációkkal szemben s ennek következtében az európai ókorszemlélet valótlan, felemás és egyoldalú. Az "ókor" a nyugati történetszemlélet számára Mezopotámia, Egyiptom. Hellas és Róma, meg esetleg egy kicsit Kína és India is hozzá; és ez olyasféle szuggesztiót olt belénk, mintha ezeken kívül ókor nem is létezett volna, vagy legalábbis az ezeken kívül fekvő "ókor" a történelmen és az emberiségen kívüli mennyiséget jelentene csupán. Az európai értékelés a lovas-formában mindenkor civilizációs fokot (mégpedig alacsony fokot), nem pedig civilizációs formát tekintett, a "lovas-nomádságot" tehát nem önálló civilizációs és életforma kategóriának, hanem csupán "a" civilizáció és "a" kultúra egy kezdetleges lépcsőfokának értékelte s bizonyos lenézéssel kezelte. Ez az attitűd, lényegében két türelmetlenül és felületesen szerzett benyomáson alapszik.

Az egyik az, hogy a nagy ó- és középkori lovas kultúráknak és civilizációknak alig maradtak fenn monumentális emlékei, pontosabban, monumentális maradványokat kis területre koncentrálva és feltűnő mennyiségben az archeológia eddig nem talált, nem kis részben azért, mert nem is keresett, arról nem is beszélve, hogy a sokat használt kapubejáratból kipusztul a fű is, a keveset frekventált udvarsarokban viszont minden odadobált szemét megmarad.

A mélybetaposott emlékek hiánya hozza aztán létre azt a negatív benyomást és elhamarkodott ítéletet, hogy a lovas-civilizációk és kultúrák nem voltak civilizációk és kultúrák, mert nincsenek monumentális emlékeik.

Ha azonban egy kissé átgondoljuk, hogy amennyire természetes, sőt szükséges az, hogy a helyhez kötött társadalmak építkeznek, városokat, piramisokat, templomokat, fórumokat, falakat, amphiteátrumokat, cirkuszokat létesítenek, egyszóval urbanizálódnak, és súlyos, szállításra teljességgel alkalmatlan nagyplasztikai műveket alkotnak, annyira szükséges az is, hogy a lovas társadalom nem létesít, vagy sokkal kisebb mértékben létesít ilyeneket, éspedig nem azért, mintha "alacsonyrendű" volna, és hordozójában nem volna meg az ilyesmihez a képesség, hanem egyszerűen azért, mert a lovas-civilizációk lényegét nem az "urbs" fejezi ki.

A lovas-életforma lényegét és alapját három követelmény adja: a földrajzilag mozgékony társadalom, a helyhez kötött szükségleti cikkeknek nem szállítása és szétosztása, hanem felkeresése és a helyszínen való felhasználása s végül a legfontosabb biológiai bázis olyan kiválasztása, hogy az helyváltoztatásra éppúgy képes legyen, mint maga a társadalom, amely belőle él, tehát a távolságokkal szemben ne legyen olyan érzékeny, mint a holt anyag. Ez a bázis az állat. Így a lovas-életforma karaktere rurális.

Természetesen ahogy az "urbánus" karakterű társadalmaknak is van rurális, sőt "nomád" tartozéka, ugyanúgy van "urbánus" tartozéka a rurális karakterű lovas-társadalmaknak, vagy, ha úgy tetszik "nomád" társadalmaknak is. Ez azonban a lényegnek csak tartozéka.

A kettő közti különbséget a távolsággal szembeni reakció formája jelenti. Az urbánus társadalom úgy reagál a távolságok tényére, hogy kis területekre, gócokba bújik össze, míg a rurális társadalom nagy térben szétszórva - lóra ül. Az első a zsúfoltság tényéhez fegyelmezi magát, a másik a kötetlenséget értékeli. Az első díszíti a környezetet, ha megunja, a másik kicseréli. Az első a monumentalitást tiszteli, a másik a gyorsaságot. Az elsőnek az erénye az alkalmazkodás a másiknak ideálja a függetlenség. Az elsőnek életélménye a véglegesség, a másiké a mozgalmasság. Mindez éppúgy determinálja a kulturális és civilizációs produkciók anyagát, formáit, területét és fejlődési irányát az egyiknél, mint a másiknál. A "lovas" életforma és a "vízi" életforma két merőben különböző és szinte összehasonlíthatatlan világ az ókorban és a koraközépkorban, amelyek semmi esetre sem állnak az "alacsony" és a "magas" viszonyában egymással szemben.

A lovas-társadalomnak olyan civilizációs és kulturális készítményekkel kellett kielégítenie egzisztenciális és esztétikai igényeit, amiket állandóan és könnyen magával hordhatott. Az "európainál" sokkal magasabb fokon álló öltözködési kultúra, fegyver, ékszerű és utazási kultúra, a mozgékony életforma szükségleteihez kimunkált csodálatos lakáskultúra, a helyváltoztatáshoz szabott szórakozások és szellemi táplálékok a művészeti területek, és a mozgó-formának megfelelően a művészeti produktum anyaga könnyű és kis térfogatú - bőr, fa, csont, nemesfém, textil - mérete, súlya kicsi, egyszóval könnyű, szállítható, mint az ékszer, szőnyeg, ötvösmunka, (1) vagy a rovásírás könnyű, három, vagy négylapú fa rudacskái, avagy a. tánc, hangszer és az ének. A magyar táncok összehasonlíthatatlan gazdagsága és a magyar népdalok ezre i, amekkora mennyiségre az európai népeknél nincs precedens, képet adnak ennek a két művészeti ágnak ókori és középkori fejlettségéről ezeknél a "nomád" és "barbár" népeknél.

Úgy hisszük, hogy a mozgó formának megfelelő fafaragás, ötvösség, kerámia, kisplasztika, szőnyegszövés, bőrdíszművesség, fegyverművesség, női kézimunka, zene, tánc, ének, hősköltemény, mese, monda szintén kultúra.

Hogy a könnyen szállítható ruházati, kisplasztikai, kerámiai és ötvös produktumok, valamint a szellemi kultúrát rögzítő könnyű anyagok veszendő voltuk és gyakori mozgatásuk, valamint a harcoló életmód és gyakori rablások következtében nem tudták úgy legyőzni az évezredek enyészetét, mint a kő és a márvány, valamint az egyhelyben lakó életformának a föld felszínén, vagy a föld alatt megmaradt különböző maradványai és nyomai, és ennélfogva emlékekben eddig keveset talált meg belőlük az archeoIógia, még nem bizonyítja, hogy a lovas-kultúrák alacsonyrendűek voltak. A civilizált világ ma mindenesetre nem az ókori parti népek, hosszú ingeinek, tógáinak, tunikáinak, dalmatikáinak, vagy a germánok elől-hátul lelógó és kétoldalt hónaljig szíjjal összefőzött ujjatlan ruhadarabjának modernizált utódait hordja, hanem a turáni lovas-népek nadrágjainak, csizmáinak, öveinek, sapkáinak, csatjainak, kesztyűinek, fehérneműinek, elől, középen végiggombolt, bevarrt ujjakkal ellátott "kabátjainak" (3) szabásdivatban módosuló, de alapformájában évezredek óta ugyanazon lényegét. A civilizált világ a régi római és germán lovaglás helyett, amely a kengyelt sem ismerte, ma kengyelt, nyerget, sarkantyút használ, amelyeket a turáni lovas-kultúrából hún, avar, magyar közvetítéssel kapott, és nem rögzített tengelyű kétkerekű római és germán talyigákra ül, hanem fordítható tengelyű, négykerekű, "nomád" civilizációban kifejlesztett magyar kocsikra, amelyeknek még a nevét is átvette. A "könnyű lovasságot", a "keleti" ( !) szőnyeget, a kovácsolt fegyveracélt, a művészetté fejlesztett kardvívást, lovaglást, a "Blitzkrieget" éppúgy a turáni lovaskultúrától kapták a "parti" társadalmak, mint az ötvösséget, a lótenyésztést, a "szkíta" nyilat, a pányvát és még számtalan más egyebet, amiknek "turáni" eredetével nincs a világ tisztában, s ha valaki kimutatná, hogy mennyi alapeszköz és alapismeret "nem-árja" eredetű, az ellenlistán alig maradna valami. Bizony, a turáni lovas civilizáció emlékeit nemcsak a föld nyelte el, hanem az árják is.

A lovas-civilizációról kiformált lesújtó ítélethez vezetett azonban egy másik felületes benyomás is. Ez a benyomás onnan származott, hogy az ókori és középkori - és ezekben a korokban adekvát színvonalú lovas-civilizációk és kultúrák megújult formában, magasabb, modernebb fokozatban nem fejlődtek tovább, úgy, ahogyan ez a "parti" civilizációk és kultúrák esetében történt

A lovas-civilizációt a barbársággal és kezdetlegességgel azonosító retrospektív újkori európai benyomás ítélete azonban két dologgal elfelejtett számolni a 19. században. Az egyik az volt, hogy míg a vízi közlekedésre épült civilizációnak vannak történelmi fokozatai - folyami, mediterrán, óceáni, amely a hajók óriási kapacitásnövekedésében jut kifejezésre a primitív folyami bárkától a 4-5000 tonnás óceánjáró vitorlásig az évezredek folyamán - addig a lovas-civilizációnak ilyen "ókori- középkori-újkori" fokozatai nem lehettek. A másik dolog pedig, amiről a "faji" konklúziókat levonó európai történettudomány elfeledkezett az volt, hogy a koraközépkori lovas-társadalmak civilizációja és kultúrája mellé elmulasztotta melléállítani saját "európai" koraközépkori civilizációját és kultúráját, illetőleg az, amit melléállított, nem koraközépkori és főleg nem - európai volt. Az első nem kíván bővebb fejtegetést.

A lovaglást lehet akrobatikus fokig fejleszteni, a fogatolást lehet kombinálni, módosítani, lehet 2-3-4-5-6-8 lovat befogni, nyerget, kocsit, lószerszámot lehet célszerűsíteni, díszíteni, kipárnázni, rugózni, aranyozni, vagy akár drágakövekkel kirakni, de a ló, a lóvontatású közlekedés és szállítás gyorsaságát, távolsági és rakodási kapacitását lényegesen nem lehet. Az Kr. e. 1000-ben csaknem pontosan ugyanolyan volt, mint Kr. u. 1800-bar. A lovas-társadalmak kultúrája és civilizációja e miatt rekedt meg valahol Kr. u. 100 körül, a középkor derekán. Mindez más szavakkal annyit jelent, hogy az eurázsiai kontinensen a belső terek társadalmai sem álltak mélyebben a középkor első századaiban, Csak kivédhetetlenül le kellett maradniok a tér bénító ellenállása következtében az emberiség szaporodásának azon pontján, amely nagyjából a középkor derekának felel meg, mert a szakadatlanul növekvő létszámú társadalmakkal adekvát állatállomány eltartása a társadalom földrajzi széthullása nélkül tovább nem volt lehetséges. A lovas-életforma társadalma nem koncentrálódhatik, s mivel nagy területre van szüksége, amit együtt tartani és megvédeni nem képes, szét kell hullania.

A nagy ókori és koraközépkori lovas-civilizációk szétesésének nem a turáni faj "alacsonyrendűsége" volt az oka, hanem az emberiség dimenziójának növekedése.

Amikor a 19. század Európájának túlságosan magabiztos embere az emberi társadalmakat "nomádokra" és "letelepedettekre" osztotta be és kimondta, hogy az előbbi "alacsonyrendű", az utóbbi felsőbbrendű civilizációs fok (5), szemmel láthatóan fogalma sem volt a távolságok tragikus civilizációs problémájának roppant történetformáló és társadalombénító súlyáról, de elkerülte a figyelmét az is, hogy a Kongó-vidéki néger-falvak, vagy a balkáni hegyilakók primitívnek maradt társadalmai éppúgy "letelepedett" társadalmak, mint pl. a koraközépkori avarok "nomád" birodalmának déli, nyugati és északi peremére letelepített szláv "puffernépek" politikailag és társadalmilag egyaránt amorf, civilizálatlan, verem- lakás színvonalú, nyomorúságos mennyisége is, szemben az avarok "nomád", de birodalmakat fenntartó társadalmával. Miután pedig ugyanez a kor azt is kimondta, hogy az "ázsiai" lovas-társadalmak "nomád" társadalmak voltak, az utolsó ókori évezred és a koraközépkor turáni lovas-társadalmainak barbár voltáról és "alacsonyrendűségéről" meghozott tudományos ítélet úgyszólván automatikus volt.

A 19. század részéről a turáni fajról kimondott és éppen annyira lesújtó, mint amennyire felületes ítélet "tudományos" megállapításon alapult. A 19. század európai tudománya egy meglehetősen önkényesen túlértékelt "európai" vonás hiányát kérte a turáni lovas-civilizációk emberétől számon. Ezt a vonást a német tudomány úgy nevezte el "Sesshaftigkeit" és ennek a Sesshaftigkeitnek szemmel láthatóan igen magas "civilizációs" értéket tulajdonít. (6).

A "nomádnak" klasszifikált "turáni" népek történelmi kérdésével egyébként kissé behatóbban kell e helyen foglalkoznunk. A "nomád" és a "nomád nép" kifejezés, mint tudományos terminus technicus, magán viseli a 19. század "tudományos" stílusának minden jellemvonását.

1. Ezt a kis térfogatú művészetet tanulják el a "nomád" lovas népektől meotiszi tartózkodásuk alatt (kr. u. 180-370) a "sesshaftig" gótok és viszik vissza, mint "gót" művészetet Nyugat- Európába.

2. Hogy ez mennyire így van, arra példa keresztény középkorunk első negyedévezredének szellemi kultúrprodukciója. A kor 1000-tól 1241-ig feltétlenül a sokszorosát hozta létre annak a gyér és szegényes mennyiségnek, ami ebből a korszakból túlélte a tatárjárás elképzelhetetlen pusztítását. Hogy egy monumentális templomokat, várakat, palotákat létrehozó, Horvátországot, Szlavóniát, Dalmáciát, Rámát, Észak-Szerbiát s Halicsot Magyarországhoz kapcsoló, tehát egy félmillió négyzetkilométeres területű nagyhatalmat kiépítő negyedévezred többmilliós magyarsága irodalomban csak annyit hozott volna létre amit a Halotti Beszéd, az István-legenda, az Intelmek, a Gellért-legenda, Anonymus Gestája és néhány irodalmi töredék nyomorúságos mennyisége jelent, egyszerűen lehetetlen. Amikor Szent Istvánnak, Szent Lászlónak, III. Bélának már volt udvari történetírója, elképzelhetetlen, hogy az európai középkor talán legműveltebb uralkodójának, a teljes teológiai műveltségű, eredetileg papnak szánt "Könyves" Kálmánnak, vagy a fényűző, nemzetközi udvart tartó, előkelő külföldi rokonságú és hiú II. Endrének ne lett volna. A kor magyar királya évi 22 millió ezüstdénár jövedelmével Európa legnagyobb jövedelmei egyikének volt élvezője, az Anonymus név mögött rejtőző Péter budai prépost a Sorbonne-ot végezte és nem ő volt egyedül. Szláv fordítás alapján tudunk pl. Kálmán király korabeli magyar nyelvű regényes történetről, amely a trójai háborúról szólt s amelynek magyar eredetije nyomtalanul eltűnt. A királyi udvar, 10 püspökség és számos kolostor mellett az 1000 és 1241 közötti hosszú idő szellemi alkotásainak mennyisége legalább a százszorosát teszi ki annak, ami megmaradt. Hogy a tatárjáráskor mi minden vált a lángok martalékává, elképzelhetetlen, Középkori kultúránkat "bizonyítékok hiányában" marasztalják el, s pogánykori kultúránkkal pontosan ugyanez az eset.

3. A ruhadarab neve magyarul "kabát", szumirul is, akkádul is "kabat". Ez a görögök, rómaiak, kelták, germánok által nem ismert ruhadarab ma a fehér civilizáció összes férfiai által viselt minden felső ruhadarabnak őse, a frakkot is beleértve.

4. A magyar ötvösipar a 9., 10., 11. századokban éppolyan ismert volt mint pl. a bolgár bőr, a "bagaria", vagy a damaszkuszi penge. A magyarok "lovait és ezüstjét" (értsd feldolgozott ezüst) igen sok 9., 10., 11. szd-i kútfő említi, mint keresett kereskedelmi árut. Árpádkori sírleletekben egész ötvös-felszerelések vannak halottakkal eltemetve.

5. A 19. szd. tele van "tudományos" megállapításokkal, amelyek egymásután dőlnek meg, különösen a történettudomány és a társadalomtudomány területén, amely területeken a 19. század értesülései nagyon-nagyon hiányosak voltak. Az a vigyázatlan, elhamarkodott és felületes rendszerező munka, amit a 19. század végzett, szinte minden pontjában revízióra szorul, és ez a revízió állandóan folyik is. Csodálatos, hogy viszont ennek az azóta helytelennek bizonyult s lebontás alatt álló rendszerező tevékenységnek alapján létrejött hibás megállapítások viszont - megmaradtak. Vagyis a 20. század tudománya a 19. század premisszáiról egymás után mutatja ki, hogy helytelenek voltak viszont az ezeken a helytelen premisszákon épült konklúziókat még mindig használja, különösen olyan területeken, ahol kényelmetlen egy becsületes revízióval szembenézi. Az "árja" és a "turáni" faj értékviszonya úgy látszik ilyen terület.

6. A 19. század német történelmi irodalma "megállapította" s a megállapítást átvette az egész nemzetközi történettudomány - hogy a nomád magyarságot az augsburgi (lech-mezei) "magyar-mészárlás" (Ungarnschlacht) szorította Sesshaftigkeitre. A megállapítás nélkülöz minden alapot, mert:

1. az, hogy egy nép katonai expedíciókat küld ki idegen területekre, melyek operációi végrehajtása után visszatérnek bázisukra, nem nomádság; a 10. század magyar katonai akcióit kizárólag katonák, csak férfiak, nem pedig családostól, germánok módjára barangoló nomád háztartások hajtották végre (ha a belföldről kiküldött és oda visszatérő katonai alakulatok operációi "nomádságot" jelentenének, akkor a két világháború Németországa is "nomád" állam lenne);

2. a külföldi katonai akciók 955-el nem szűntek meg, hanem a balkáni térben 970-ig változatlanul továbbfolytak.

3. ezeket az akciókat nem a "nomád" magyarság egyeteme, hanem annak határbiztosító katonai szervezetei végezték, a déli határ balkáni előterében a déli határőr-törzs, a Jenő (Parancsnoka ez időben Botond), a nyugati határ déli szakaszán a Nyék (parancsnoka ez időben Vérbulcsu), északi szakaszán a Kéri (parancsnoka ez időben Lehel). A 10. század két nagy magyar hadjáratát kivéve (937, 954) minden megfélemlítő és zsákmányoló, vagy megtorló fegyveres akciót nyugaton éppúgy, mint a Balkánon kizárólag ennek a három határbiztosító törzsnek kisebb-nagyobb egységei hajtanak végre. A magyarság állattenyésztő, földművelő halászó-vadászó iparűző zöme e mögött a vonal mögött él. A. nyugati határ előterében folyó katonai akciók nem valaminő "Sesshaftigkeit" miatt maradtak 955 után abba (hisz a magyarság a honfoglalás perce óta éppúgy "sesshaftig" volt, mint előbbi hazájában évszázadokon át), hanem egyszerűen azért, mert a két nyugati határvédő törzs offenzív erejét, ca. 5000-5000 embert a lechmezei fegyverletétel után az utolsó emberig lemészárolták a németek (hét embert, orrukat. fülüket levágva. megcsonkítva küldtek haza) s mivel a magyar anyák a 10. században is csak egyszerű szültek egy esztendőben a kiürült támadó keretek feltöltéséhez mintegy 18 év volt szükséges, hisz a fiatal korosztályoknak rendre fel kellett nőniök. Mire pedig ez bekövetkezett, a 970-ben trónra lépő Géza fejedelemmel bekövetkezett a magyar külpolitikában a nagy váltás, a "megfélemlítés" politikájáról a "beilleszkedés" politikájára való áttérés (térítés megindulása, quedlinburgi követjárás, Judit bajor anyahercegnőnek (Vérbulcsu unokanővérének) békítő akciója). Ez szüntette meg a gyepű-hadjáratokat a Balkánon is, (ahol pedig nem volt "Augsburg") és nem 955-ben szüntette meg, hanem 990-ben, és nem valaminő "Sesshaftigkeit" bekövetkezése szüntette meg hiszen a magyar törzsek 896-ban történt elhelyezkedése, jelentéktelen módosulásokkal a mai napig ugyanaz.

A 19. századi német történettudomány "Ungarnschlacht- Sesshaftigkeit" komplexumának egyéb aspektusai nem tartoznak jelen tanulmányhoz, ezeknek summázását e sorok írója egyébként 1955-ben Buenos Airesben megjelent "Vérbulcsú" című kis tanulmányában már elvégezte. Itt csupán mellesleg említi meg, hogy lefegyverzett katonák lemészárlása nemcsak a 20. században és nemcsak Katynban felháborító, hanem az a 10. században a Lech-mezőn is az, katonai parancsnokok felakasztása azért, mert jól harcoltak, nemcsak Nürnbergben 1946-ban megdöbbentő, hanem Regensburgban 955-ben is az, és akkor, amikor pontosan ezer esztendővel a lech-mezei "magyar-mészárlás" előtt , Kr. előtt 55-ben, Julius Caesar lefegyverezte és utána egy lábig felkoncoltatta az usipesek és tencterusok germán törzseinek harcosait, a római szenátusban legalább akadt egy Cato, aki a lefegyverzett foglyokat már 2000 évvel ezelőtt is védő nemzetközi becsületérzés nevében felháborodott és követelte, hogy ezt az embertelenséget elkövető Caesart tartoztassák le és a germánoknak szolgáltassák ki, a 19. század német történettudósainak népes soraiban egyetlen egy sem akadt, aki a Lech-mezei mészárlással kapcsolatban egyetlen elítélő megjegyzést tett volna. A magyar hadjáratokról azonban, amelyeknek pusztításai meg sem közelítik a vikingekét, van megjegyzés.

A "nomád" szó alkalmazása még a szakirodalomban sem szabatos és egyértelmű, az általános szóhasználat meg éppen visszaél vele. Amennyiben a "nomád életforma`` kifejezés állandó és esetlegességektől függő barangolást, "roaming to and from", jelent, az a tudós, aki először használta a "nomád népek" kifejezését, nem tudta mit beszél. A kifejezés tudományos képtelenségének kimutatásához előbb körvonalaznunk kell a "nép" szó tartalmát.

A társadalomtudomány, mint legalacsonyabb, legkezdetlegesebb, legkisebb ősi társadalmakról, az egy konkrét őstől egyenes ágon leszármazott vérségi kötelékekről, a "hordákról" (gens, clan, had, nagycsalád, nemzetség) beszél, amelynek létszáma az ókorban s a koraközépkorban néhány száz, esetleg egy-két ezer lélek. A következő, ennél már nagyobb, több hordát, nemzetséget magába záró, rokon hordák egyesüléséből létrejött, magasabb fokú társadalom a törzs (tribun) és több törzs politikai és katonai egyesülése a nép, amely rendszerint úgy jön létre, hogy egy- egy erős törzs tehetséges és erőszakos feje a saját törzséhez kényszerit más, gyengébb, rokonfajú és nyelvű törzseket.

Az ősidők óta katonailag szervezkedett turáni katonanépek esetében a "törzs" létszáma már az ókor vége felé is meglehetősen egységes, körülbelül 50-60.000 fő. A turáni népeknél a "törzs" kritériuma katonai kritérium. Törzs az, amely már Kr. e. 270 óta tízes számrendszerű szerint felépített véderő szervezetekhez egy "tuman"-nal (magyarban "tömény", 10.000 fegyveres, mai kifejezéssel hadosztály) járul hozzá, márpedig 10.000 fegyveres (20 %) körülbelül 50.000 lelket jelent. Ha egy törzs továbbszaporodik, kettéhasad, ha valami katasztrófa következtében létszáma nagyarányú csökkenést szenved, más törzsbe olvad bele, de a törzs minimális létszáma mindig ugyanaz. (7) Amikor tehát mi "törzsről" beszélünk, mindig egy ca. 50.000 lelket kitevő szervezett embermennyiségre gondolunk. Mivel pedig egy-egy "nép", egy-egy turáni törzsszövetség, legalább három törzs kell, hogy legyen három törzsnél kisebb törzsszövetségről nem tudunk egy nép - turáni fogalmak szerint - feltétlenül több, mint 104.000 lélek. A honfoglalást végrehajtó magyar nép létszáma mintegy 400.000 lélek. (8).

Ha mármost kvantitatív meghatározási alapként elfogadjuk, hogy egy "nép" a koraközépkorban egy százezren felüli mennyiség, egyszerre kiderül, hogy a "nomád nép" kifejezés, a jelenlegi általános szóhasználat értelmében képtelenség. Százezer főtt étellel táplálkozó embernek évi sószükséglete a legnagyobb takarékossággal is 2500 mázsára rúg, amiről gondoskodni kell, mint a vízről és levegőről, márpedig barangoló életmóddal, itt-ott, úton-útfélen felszedni, összelopkodni, vagy összerabolni ennyit nem lehet. só szállításnak rendszeresnek kell lennie és ez, egy 100.000-es embertömeg esetében expressis verbis vagy bányászatot, vagy kereskedelmet involvál, s egy 400.000-es társadalom esetében még inkább. Egy 100.000-es, vagy éppen 400.000-es, tömegű társadalom háziiparilag elő nem állítható felszerelése (vas, fegyver, jármű) akkora mennyiségű állandó szükséglet, amit barangolás közben előállítani nem lehet, hisz pl. 10.000 harcos évi nyílhegy-szükséglete még béke idején is kitesz másfélmillió nyílhegyet (évente és személyenkint 20 nyílhegy elvesz, amit nem lehet megtalálni) és ez 500 mázsa színvas és 500.000 munkaóra, ami 250 nyílkovácsműhely állandó üzemben tartását jelenti. Egy százezres mennyiség állandó, vagy évente többszöri helyváltoztatása olyan feladat amely tervszerűséget, felderítést, biztosítást, úti célt és központilag és állandóan működő irányítást és fegyelmezést követek hisz ha ilyen nincs, a 100.000 ember bandákba tömörülve - különösen baj, veszély, vagy éhség esetén egymásnak esik, rabol, mészárol és széthullik. Barangolni csak kisebb hordák - mint pl. az 5. századi germán képletek - tudnak.

Egy százezres társadalom minden tagjának hihetetlenül szervezettnek, átlagon felül műveltnek, csodálatosan, katonailag fegyelmezettnek kellene lennie, hogy "nomád" lehessen. Néhány száz, vagy egy-két ezer főből álló képlet nomadizálhat, de százezres nép nem. Ez fizikai és biológiai lehetetlenség. Százezer ember 13-14.000 fogamzóképes házaspár, ami mindennap 20 szülés, s ha a vonuló nép meg nem áll, 20 család minden nap lemarad, vagy húsz anya és húsz csecsemő meghal. Rázós ökrösszekereken, porban, millió léggyel, szúnyoggal napokig vérző asszonyokat cipelni nem lehet.

Ha viszont a "nomád" szó mégsem állandó és esetlegesen alakuló barangolást, hanem pl. a legeltetési követelmények szerinti, évente kétszeri, tavaszi és őszi, inga szerű legelő-bejárást jelent egy és ugyanazon a nagyobb területen, "országon" belül, ahol a 100.000-es, vagy 400.000-es társadalom százezres, vagy milliós állat-tömege számára a legelő, más, ugyancsak legeltetni akaró társadalmakkal szemben, fegyverek erejével biztosítva van, vagyis intézményes "honvédelem" van többé-kevésbé konkrét határvonalakon, a "nomád" kifejezés még üresebb és még tartalmatlanabb. Egy ilyen értelemben "nomád" százezres nép ugyanis, a maga társadalmi egészében nem "legeltet" s nem "nomadizál". Egy ekkora népi szervezetnek van irányítása, mert irányítás nélkül nem élhet, ennélfogva van központja, sőt kiterjedt földrajzi képletről lévén szó, alközpontjai, van kiépített önvédelme, fegyveres ereje, határőrvidéke és határbiztosítása, mert állatállományát és legelőit védeni kell, vannak gazdagjai és szegényei, vannak vezetői, előkelői és átlagtömegei. Egy ekkora társadalomnak van tekintélyes és állandó ipari szükséglete, vannak szabályai és törvényei, tehát van igazságszolgáltatása, van valamilyen vallása, tehát hitélete, van az állattenyésztést kiegészítő, a táplálkozást kiszélesítő földművelése,, vannak halászai és a folyókon át vannak révei, vannak fegyverkovácsai, nyílkovácsai, íjjártói, szíjjártói, kerékgyártói, nyergesmesterei, takácsai, leállói, csapói, ötvösei, fazekasai és mivel minden család mindent előállítani nem tud; vannak kereskedői, sőt ha bányái és bányászai nincsenek, "külkereskedelme" is van, mert a sót és vasat be kell valahonnan szerezni.

Mindazok, akik a felsorolt funkciókat végzik, nem legeltetnek és sem a határvédő, sem a kovács, sem az ötvös, sem a halász, sem a révész, sem a fazekas, sem a kerékgyártó nem nomád és nem lehet nomád. Százezres, vagy négyszázezres tömegű "nomád" társadalom nincs és soha nem volt. Ekkora tömegnek, ha legfőbb bázisát az állattenyésztés jelenti is, csak egy része, harmada, vagy fele, vagy kétharmada "nomád", már természetesen, ha az ingaszerű oda-vissza mozgás valóban "nomádság", mint ahogyan nem az (9) Az állatállományra épült lovas életforma civilizációs forma, nem pedig civilizációs fok.

Azt a hatalmas arányú s világtörténeti következményeket maga után vonó háromszáz éves küzdelmet, amit Kr. előtt 50-től Kr. u. 250-ig a Káspi- Mediterráneum akkor már 2000 éves "szkitha" világa folytat Kína és Róma keletről-nyugatról egy időben fellépő nyomásával szemben, a maga globális egészében, és nem külső, hanem belső "turáni" szemléletben és előadásban még nem írta meg senki. Erről a világról, amelyet egy 2000 esztendős történet végén egy tíz emberöltőn át folyó makacs küzdelemben kelet felől Kína, nyugat felől Róma morzsol fel, nincs egységesen és centrálisan felépített kép, amely kidomborítaná, hogy a macedóniai Nagy Sándor kérészéletű ázsiai "világbirodalmának" széthullása és a macedoniai satrapák elkergetése után Kr. e. 250-ben újraszervezkedő Káspi-mediterrán világ, a tenger keleti régiójában ez időben újraszervezkedő hun királyság, a tenger déli-délnyugati régiójában ugyancsak ebben az időben újraszervezkedő avar-úz királyság ("Parthia"), és a tenger nyugati régiójában, a Délkaukázus-Kur-Araxes vidékén újraszervezkedő szabir királyság (az u. n. "Scythia") ugyanazon fajhoz tartozó és azonos eredetű rokonnépek világa volt.

A 19. században szinte kizárólag csak európaiakból álló ókortudomány, mely a római feljegyzésekből tucatjával ásta elő obskurus kis germán és kelta törzsek sem azelőtt, sem azután nem hallott neveit, nem sokat bíbelődött Elő-Ázsia ókorának utolsó ezer esztendejéből rendelkezésre álló roppant tömegű kútfőanyag rendezésével, egybevetésével és kiértékelésével s amit e téren mégis megállapított, abban nincs sok köszönet.

A Káspi- rezervoárból az ókor utolsó évezrede folyamán és a középkor első felében egymásután kirajzó lovas népegységekről megállapította, hogy "ázsiai nomád hordák" amelyek az alacsonyrendű "turáni" fajhoz tartoznak és ez a primitív tömeg a felsőrendű európai árja-civilizációhoz viszonyítva történelmileg jelentéktelen anyag.

Ezt az európai történetszemléletet két feltűnő, sőt meglepő vonás jellemzi.

Az egyik az, hogy a nem-indogermán, nem- "nordikus", nem "európai" Mediterránum határozottan elő-ázsiai származású tehát nem európai kultúrnépeit és azok mezopotámiai eredetű, tartalmú és karakterű kultúráját és civilizációját "Európa ókorának és a "homo Europaeus" teljesítményének szemléli, a másik pedig az, hogy az "európai" tér Közép-Európától keletre eső és nagyobbik felének a nyugatinál összehasonlíthatatlanul magasabb rendű ókori és koraközépkori történetét egészen feltűnően agyonhallgatja.

A dolgot még különösebbé teszi az a körülmény, hogy - ha "Európát" illetően egyáltalán lehet önálló ókori civilizációról beszélni - ezt csak a földrész keleti felében a Káspi-Kaukázus-Fekete-tenger - Al-Duna régiójában kereshetné a saját földrésze számára önálló ókori civilizációt és történetet verbuváló európai igyekezet, hisz az idegen hódítókként "Európába" érkező idegen nyelvű, idegen- fajú és idegen civilizációjú és kultúrájú mediterrán kolonizátorok létesítményein kívül sem nyugaton, sem északon, sem délen, egyetlen város, egyetlen épület, egyetlen sor írás, egyetlen tudományos, vagy technikai, vagy művészi alkotás, egyetlen államalkotó nép, vagy politikai tett az u. n. "középkor" elindulásáig nincsen, sőt még a középkor első három évszázadában is csak egyetlen történelmi tárgyalásra érdemes európai és "nordikus" tett van :a mediterrán kolonizáció eredményeinek elpusztítása. Európa nyugati, északi és középső térségében a középkor kezdetéig teljes a történelemelőtti félhomály, amelynek csak déli peremsávjába világít bele itt-ott a délről érkező mediterrán napsugár. "Nyugat-Európának" "ókora" nincs. Ókora csak Kelet-Európának van.

Nem mediterrán eredetű civilizációs maradványok, szélesebb, törzsnél magasabb politikai szervezetek, hadseregek, adózás, építés, egyszóval történelmi-kor az ókor idejéből és a középkor első századaiból, csak a földrész keleti felében vannak. A nyugati részt egy központilag irányított és globálisan vezetett háborúban a keleti rész hunjai fogják meghódítani és nem megfordítva. A keleti rész mintaszerűen megszervezett közigazgatási, diplomáciai és hadi gépezetéhez összehasonlítható nem-mediterrán politikai gépezet nyugaton nincs. A nyugati részen csak törzsfőnökök vannak.

Mindennek a 19. századi európai történettudományos irodalomban szinte alig, a népszerűsítő történettudományi irodalomban meg egyáltalán nincs nyoma. Ellenkezőleg, a történettudomány a mai Dél-Oroszország területén élt késő-ókori és kora-középkori népekről érezhető szubjektivitással következetesen mint alacsonyrendű, "nomád", "barbár", "turáni", népekről emlékezik meg, akiket "Ázsiából érkező hordáknak" tekint és jelöl meg és az "ázsiai" megjelölésen barbarizmust és alacsonyrendűséget ért, az "európai" megjelölésen viszont, a 19. századi világkép szuggesztiói alapján, felsőbbrendűséget és civilizációt, noha ez mind az ókorban, mind a koraközépkor folyamán éppen fordítva volt. Mezopotámia, minden idők emberi civilizációjának és kultúrájának alapvetője, megteremtője és kiindulása, amely az évezredek megszámlálhatatlan sorával előzte meg Európát, éppúgy "Ázsia" mint teremtményei, a Káspi-Mediterráneum, a Kaukázus-régió, Kisázsia és a hozzá tartozó Archipelagus, vagy India, Kína, Japán, Mandzsúria és az egykor "Szibériának" nevezett Nyugat-Ázsia amelyek a civilizálódásban éppúgy messze megelőzték Európa lakóit, mint az u. n. népvándorlás "turáni" népei, akár nomádok voltak azok, akár nem.

Ha már most a lovas-civilizációkról és az "ázsiai"-ról, mint ókort és koraközépkort kvalifikáló jelzőről a fentiekben eszközölt összefoglalás végén feltesszük a kérdést, hogy min alapszik az európai társadalomtudománynak, etnológiának, történetírásnak és általában az "indogermán embernek szilárd és minden vonatkozó műben egyöntetűen hangoztatott lesújtó ítélete a "turáni" népek, és közelebbről a hunok, avarok, kazárok és magyarok civilizációs színvonaláról, az egyetlen lehetséges válasz csak az lehet, hogy saját primitív európai és "indogermán" ókorát a koraközépkorát civilizációs és általában minőségi szempontból magasabb fokúnak tartja, mint ugyanezen korok "turáni" civilizációit.

Szükséges tehát "Európának" és emberének ókori és kora középkori civilizációs és kulturális színvonalát egy összefoglalásban bemutatni egész a Kr. u 9. század végéig, vagyis addig míg ebbe a felsőrendű civilizációs színvonalú világba az alacsonyrendű magyarság megérkezett.


II. A "LE MIRACLE GREC" ÉS A "KONSOLIDIERTE BARBAREI"

A 19. század európai tudományát saját "nordikus" előítéletén, "indogermán" önérzetén s az "Ázsia"-fogalomhoz kapcsolódó, nem túlságosan mély historizmust eláruló szuggesztióin kívül egy csodálatosan magasfokú ókori civilizáció és kultúra dél-balkáni és Apennin-félszigeti maradványai is befolyásolták, amelyet - főleg a földrajzi tény alapján - "európainak" hitt, gondolt és tekintett, noha az nem volt sem "nordikus", sem "indogermán", sem "európai" .(1) Ez a kultúra és civilizáció ázsiai eredetű volt, mezopotámiai kisugárzás volt, ennek hőse nem a "home du Nord" volt, nem az "indogermán" faj volt, amely "átvette" és "továbbfejlesztette" a szumirból kibontakozott kisázsiai-kréta-mykenei kultúrát (amelynek mellesleg félezer évre - 1200-700 Kr. e. - volt szüksége ahhoz, hogy a dór vandalizmust kiheverje és a dórokat "hellénekké" asszimilálja), hanem az a faj, amelyben felszívódott és eltűnt az a maroknyi "európai" mennyiség, amely vándorlása során a Mediterráneumba tévedt, és ott egy csomó kárt csinált, abba végül is beleolvadt, mint a gót az olaszba, vagy a bolgár a szlávba.

A mediterrán évezredek meg a mediterrán ember-tízezrek földközi tengerébe itt-ott belecsurranó északról érkezett patakok iszapos vizét nem saját "európai", "nordikus" és "indogermán" géniusza, hanem a Mediterráneum egy- egy hullámtaraja dobta fel a magasba (2) és ez a néhány vízcsepp az idegen víztömegben szétoldódva még akkor is elveszített volna minden "európai" jelleget és "faji" kultúrhajlamot, ha ilyen lett volna neki. Ezek a mediterrán kultúrtérbe s mediterrán kultúrtársadalmak világába tévedt torzonborz bronzkorszak-színvonalú emberek azonban oda magukkal aligha vittek bármi néven nevezendő "európai" és "nordikus" kultúrhozományt, hiszen valaminő "prehellénre" valló kultúrális, vagy civilizációs elemnek sehol a legkisebb nyoma sem fedezhető fel északon. A görög-latin "indogermán" nyelvi vonatkozások éppúgy kerülhettek délről északra, mint északról délre s az előbbi sokkal valószínűbb, hisz ez az "indogermán" összefüggés nagyobbrészt - szumir. A keltának, a germánnak és a szlávnak, a mindháromba délről behatoló szumir kölcsönszavak azonos gyökerének "azonosságán" kívül, semmi köze egymáshoz.

7. A turáni törzsszövetségek, vagyis "népek" a törzsek átcsoportosulásai szerint különböző nagyságúak (onogur - "tíztörzs", besgur - "öt-törzs", tukurgur - "kilenc-törzs" uturgur - "harminc-törzs", ücsogur - "három-törzs", altiogur - "hattörzs" stb., stb., ami katonai szervezetben tíz, vagy öt, vagy kilenc, vagy harminc, vagy három, vagy hat stb. töményt, hadosztályt jelent), de az egyes törzsek "újoncozási" alapon meghatározott hagyományos létszáma hozzávetőlegesen mindig ugyanaz. Az egyes törzsek töményeinek fele, 5000 fő, defenzív (home guard), másik fele. offenzív erő. A tízes számrendszerű szerinti hadiszervezet Kr. e. a 2. században a hunoknál, Kr. u. az 5. ben az onoguroknál, a 7. ben a kazároknál (pl. a lebediai onogur határőrvidék 4 törzsének 20.000, az északi, barszil határőrvidék 2 törzsének 10.000 embert kellett a kazár hadseregbe küldeni), Kr. u. a 9. században a magyaroknál, sőt a 13. században Dzsingisz-kán tatárjainál is ugyanaz. A "tömény" (parancsnoka a kán) tíz, egyenkint ezer főből álló dandárra, a "dandár" (parancsnoka a kál) tíz, egyenkint száz főből álló "kad"-ra, vagy "had"-ra, a "had" (parancsnoka a kad-ur (kádár) tíz, egyenkint tíz főből álló, valószínűen "őrs"-nek, vagy "őrös"-nek nevezett egységre tagolódik. Az egész haderő feje a kagán, vagy később a magyaroknál "horka", helyettese és "vezérkari főnöke" (ez a kifejezés pontosan fedi a fogalmat) a kusán. A "műszaki" csapatok legfőbb parancsnoka a "tarchán".

8. A 19. századi német történettudomány germánokról beszélve meglepő könnyedséggel használja a "nép" és a "törzs" kifejezéseket. A későókorral és koraközépkorral foglalkozó német történelmi művekben több, mint harminc különböző germán "nép" van felsorolva. Ezek a művek beszélnek teuton, cimber, bastarn, skir german, wisi-gót, ostro-gót, usipes, tenctar, rugi, ubi, aleman, markorran, langobard gepida, svéb, herul, vandal, batav, trever, fríz, warn, sáli-frank, ripuari-frank, burgund, jüt, svéd, angol, dán, normann népek törzseiről, a "törzs" szó többes számával indikálva, hogy valóban "népekről" van szó. Mivel ezek a könyvek tárgyalásaik során ugyanígy emlegetnek turáni, és szarmata "törzseket" is, azt a benyomást keltik az olvasóban, hogy ezek a germán "népek" és "törzseik" ugyanakkora egységek és mennyiségek, mint a turáni "népek" és törzsek. Ha viszont ez így van, vagyis a német történettudomány ezt így érti, akkor a harmincegynehány germán "nép" legalább 100-120 "törzset", tehát mintegy 6-7 millió lelket jelentene a Kr. u. első 3-4 évszázad során, amely mennyiség a középkori átlag szaporodási ütem mellett, (hat generációnként, tehát két évszázadonként véve a megkétszereződést Európában) ma a háborúk és járványok hatását is alapul véve mintegy 1800 millió lelket adna ki. Ezzel szemben a germán leszármazottságú etnikai mennyiség semmi esetre sincs több 300 milliónál s ebben a számban beleolvadt másfajúak tekintélyes mennyisége is benne van, hiszen pl. sem a bajorok, sem a poroszok nem "germán" eredetűek. Ha ezek a "népek" mégsem "népek", hanem csak "törzsek" lennének - egy-két esetben, mint a frankoknál, vagy a gótoknál tekintélyesebb, esetleg iker-törzsek -a létszám akkor is kitenne közel két milliót és ez esetben is 400 millió körüli germán-fajú leszármazottat jelentene ma 1600 évvel később. A német történettudomány által "nép"-nek nevezett egységek tehát inkább "törzsek" s ezeknek "törzsei" pedig "nemzetségek". Mindenesetre a hunok tucatjával hajtották ezeket a "népeket" uralmuk alá s ha ezek Attila Európájában valóban 6-7 millióan voltak, az ember nem tudja mit gondoljon róluk. A langobárdok néhány évtizedes "birodalma" pl. a Dunántúl egy részén terült el, a gepidáké ugyanakkor Erdélyben, a gótok 190 évig tartó "birodalma" Meotiszban, az avar nép birodalma viszont a volt osztrák-magyar monarchia területét foglalta magába, s nem volt sokkal kisebb a középkori magyar birodalom sem. E sorok írójának az a határozott benyomása, hogy a germán hordákat és nemzetségeket "törzsekké", a törzseket "népekké" előléptető történettudományi nomenklatúra ugyanaz a tünet, amely a bizánci, meg ravennai udvarok zsoldjába szegődött kisebb-nagyobb vazallus germán törzsfőnököket "királyokként" mutatja be az utókornak, Balambér, Uldin, Árpád azonban csak "fejedelmek".

9. A 19. század történettudománya ezt a formát nevezte el "nomádnak", a "nomád" szón viszont - csavargót ért.

10. A 19. század folyamán a franciáktól kiindulva, egy elmélet alakult ki a nordikus faj, a "homme du Nord", minden egyéb emberfajtát túlszárnyaló felsőbbrendűségéről, ami aztán a németeknél a "fajelmélet" megdöbbentő túlzásait érte el. Ennek történelmi gyökere nem kis mértékben abban a grandiózus tévedésben rejlik, amely Hellas és Róma ázsiai, déli mezopotámiai eredetű tartalmú és jellegű, és semmi esetre sem "indogermán" kultúrteljesítményét "európainak" és az "európai ember", "homo Europaeus" teljesítményének, ennélfogva minőségi bizonyítékának tekintette. Azt, hogy az u. n. "hellén" és az etruszk kultúrájával együtt Ázsiából és nem északról vándorolt be a Balkán déli csücskébe és az Appenin félszigetre, hevesen, konokul és a szaporodó bizonyítékok ellenére is - tagadják

1. Az arab múlt, kultúra és civilizáció megkapó maradványai, az Alhambra és az Alkazár szintén Európában vannak, mégsem "európai" egyik sem, pedig gót napszámosok is dolgoztak építésüknél. A faj, a géniusz, a kultúra és a folyamat, amely hozta őket, arab. Ugyanez a helyzet Hellasz, vagy Róma eseteiben is. A Mediterráneumot, mint ókori földrajzi, faji és rációs egységet létrehozó és feltöltő középtermetű, hosszúfejű, sötétszemű, sötéthajú, nagy részben göndör faj akkoriban már a százezret megközelítő mennyiségébe és akkor már éve tartó kultúrfolyamatába belesodródott és abban feloldódott néhány ezer "dór", meg az ion és etruszk harapófogóba szorult néhány Appenin- félszigeti "árja" törzs természetesen nem teszi ezt a pár excellence mediterrán ókort "európaivá" és még kevésbé "indogermánná".

2. A 19. század európai tudományos irodalma a Kr. e. 12. századba helyezett "dór vándorlás" önmagában nagyon jelentéktelen tényének mohó agyonírásával a méreteket, az arányokét és a jelentőséget egyaránt eltúlozta, azért, mert ez az egyetlen vékony történelmi cérnaszál, amely "Európát" a mediterrán Hellaszhoz köti. A terület, amit Hellasznak hívunk, a maga dél-balkáni egészében a kisázsiai partvidékkel és az Archipelagoszt jelentő összes szigetekkel együtt is alig nagyobb, mint a ,Dunántúl s ezt a területet a dórok érkezésekor már sűrűn lakták, olyan sűrűn hogy az őslakosságban a dórok a Homérosszal jelölt időre (Kr. e. a 8., 7. szd.), vagyis a félezer év alatt teljesen felszívódnak (kivéve a spártaiakat, akik a hellénfajú őslakossággal nem keveredve egy ideig megőrzik "árja" faji jellegüket). Az Iliászban kétféle eredetnek, hódítók és meghódítottak közti megkülönböztetésnek nyoma sincs már. Homérosz világa -a kisázsiai Trója lakosságát is beleértve - egységesen hellén. Ebből felmérhető, hogy mennyien lehettek eredetileg a "dórok" és mekkora lehet ebben a félezer éves összeolvadás során előállt mediterrán keverékben az "árja" hányad. Ha most az olvasó mindehhez hozzáveszi, hogy a "hellénnek" még a keveredésből létrejött "görög" is csupán egy része volt, hiszen az elő-ázsiai eredetű "ionok", "eolok", "lidek" "károk" még keverék értelemben sem "európaiak" mert ezek nem a "dóroknak", hanem annak a népnek a fajrokonai, amelybe a dórok maguk is beleolvadtak, tiszta képe támad arról, hogy mennyire "európai" faj a hellén.

A Renan által "le miracle grec"-nek, görög csodának, nevezett Hellasz csak akkor lenne "csoda" ha azt csakugyan "európai", "nordikus", "indogermán" hordák teremtették volna meg. Csodák azonban nincsenek. A Parthenon a Balkán déli csücskén, avagy a Forum Romanum az Appenin- félszigeten éppúgy egy Európától merőben idegen világ, Európától idegen géniusz, Európától idegen faj és szellem mesterműve, (3) ahogy az Alhambra, vagy az Alkazar is az a spanyol félszigeten. És akkor, amikor az európai történetfelfogás kizárja, megtagadja és elutasítja az "európaiból" a földrajzi Európa keleti felének késő ókori és kora középkori történetét, mert annak embere nem árja, nem "nordikus", nem "indogermán", hanem turáni, "ázsiai" eredetű, ennélfogva nem "európai" ezzel szemben bonyolult és mosolyt fakasztó elméleteket verejtékezve hoz létre a Mediterráneum ókori és koraközépkori történetének "európai" gleichschaltolására, noha az sem árja, az sem nordikus, az sem indogermán, hanem az is "ázsiai eredetű, ennélfogva az sem európai, végzetes és komikus ellentétbe került önmagával. És ennek az ellentétnek az alapja és lényege az, hogy a "legmagasabbrendű" faj számára ókornak Stonehenge meg Vercingetorix bizony nagyon szegényes és alacsonyrendű ókor.

Európának, a szó szokásos faji, szellemi, történelmi, földrajzi, politikai és vallási, sőt metafizikai értelmében vett Európának, és az európai emberfajtának, ókora nincs. Az u. n. ókor, annak a valaminek a helyén, amit ma "Európának" hívunk, őskor, primitív történelemelőtti idő. Európa a Mediterráneum széthullásakor, Kr. u. az 5. században születik meg. Addig Európa nincs. Ez a tér addig nem más és nem több, mint az óriási ázsiai tömb zord és barbár és ismeretlen nyugati félszigete, amelynek lakosságát kedvezőbb klímájú és termékenyebb vidékekről kergették magasabb rendű és erősebb népek ide valamikor, s amelynek déli szegélyén a Mediterrán kultúrvilág a búcsúzó ókor utolsó évszázadaiban néhány gyarmatot létesített, (4) úgy, hogy a bennszülöttek egy részét lemészárolta, egy részét elkergette, a maradékot pedig dolgoztatta

A Mediterráneum, egy fajilag, szellemileg, történelmileg, földrajzilag, politikailag, vallásilag és metafizikailag merőben különböző szubstancia, nem Európa volt. A Mediterráneum egy egészen külön világ, amelyhez a Európának és a bennszülöttjeinek semmi köze nem volt és utódaiknak is csak annyi van, amennyit ezer évvel később átvettek belőle. Az, amit egy francia tudós "renaissance"nak nevezett el, annyi, hogy az európai barbár 900 év alatt végre rájött arra, hogy mit pusztított el. És ez a 900 év pregnánsan fejezi ki a "homme du Nord" gyors felfogóképességét.

Az "Európától" délre elterülő Mediterráneumot, melynek története Kr. e. 2500 körül az ázsiai partokon és Krétában kezdődik, az újkori "európai" történettudomány egyszerűen elkobozta, mint saját ókori alkotását és saját "ókori" történetét, noha Európa "ókora" barlangok, fütykösök, veremlakás, cölöpépítmények, ormótlan cromlechek, menhirek, teutoburgi kőbálványok, "druidák", varázslók, babonák, vegetatív fők és torzonborz és vérségi kötelékeknél magasabbra nem jutott ősemberek.

A Mediterráneum, amelyhez földrajzilag egyaránt tartozik olyan területrész, amely később "Ázsia", "Afrika", "Európa" lesz, mezopotámiai alkotás, szellemileg s fajilag egyaránt "mezopotámiai" kisugárzás közvetlen értelemben éppúgy, mint közvetve, Egyiptomon át, hisz Egyiptom maga is mezopotámiai kisugárzás.

A Mediterráneum magja és bázisa földrajzilag éppen úgy, mint fajilag és szellemileg Elő- Ázsia. Egyiptom, a "Kréta- Mykenei" kultúrkomplexum, Máltáig és Szicíliáig, Kis- Ázsiából indul ki földrajzilag, történelmileg, szellemileg és fajilag egyaránt. Embere és létrehozója nem árja ember s még kevésbé "európai". Sem a kisázsiai, sem az egyiptomi, sem a kréta- mykenei, sem a szicíliai, sem az "etruszk" nem az. Mind ázsiai, mind szumir származék s mind ahhoz a fajhoz tartozik, amit egyszerű majd az európai tudomány helytelenül és sértő szándékkal "turáninak" fog megjelölni. KulturáIis, civilizációs és nyelvi elemei szintén nem "európai" és nem "árja" elemek. A "dolmenek", "menhirek", "cromlechek", cölöpépítmények, falutelepek színvonalánál összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalú elemek mezopotámiai szumir elemek.

Ez a világ egy sok ezer éves kultúrából sugárzott ide és már önmagában is ezer esztendős múltra emlékezik, várak, paloták, templomok hosszú sorát építette és kerámiában, plasztikában, iparban, kereskedelemben, zenében és irodalomban kifinomultat és szépet teremtett, ez a világ írt, olvasott, ez a világ fürdött, borotválkozott és körmeit manikűrözte, (5) amikor ebben a térben az első "árja", európai '" elem. - Kr. e. 1300 körül illyr-latin törzsek az Appenin félszigeten, s mintegy 100 évvel később az achájok, vagy dórok a Peloponézoszban - dorongjaival, primitív bronzhegyű lándzsáival, a "kultúrával" szemben érzéktelenül, szőrösen és durván, rombolva, pusztítva, égetve és mészárolva megjelent.

A Mediterráneum civilizációja lángok, rombolás és fosztogatás áldozata lesz, népeinek egy részét lemészárolják, egy része a barbár árja szolgaságába kerül, egy része pedig:rémült áradatban menekül vissza oda, ahonnan egy évezreddel előbb idejött, Kis-Ázsiába, ahol az időközben már eIszemitásodott, egykori szumir jellegét már elvesztett világban szorít helyet magának.

A leigázott kultúrvilág azonban hosszú és fáradságos századok során civilizálja a barbár hódítót, vérségileg össze ötvöződik vele és a tér kultúrnépeiből meg a nyers és barbár és árja achájból fokozatosan előáll egy finomultabb, a civilizáció továbbvitelére alkalmasabb faj, a "mediterrán" hellén, az "európai" barbárból mediterrán kultúrlénnyé ötvöződött félvér, amely torzonborz ősein kiviül mindent a mezopotámiai fénytől kap, (6) még szókincsének nagyobbik felét is, hisz a zord és vad északról semmit magával a mediterrán világba nem hozott. Egy évezredes életét a Földközi-tenger keleti felében, a Balkán déli részében, az Archipelagosban, a KisázsiátóI Szicíliáig terjedő térben, vagyis pontosan a régi kultúrtérben éli majd le, északkal, "Európával" szellemi és politikai kapcsolata nincs, "rokonságról" ezekkel a népekkel nem is tud, "germánokról", "keltákról", avagy éppen "szlávokról" még kevésbé. "Európától" és az "európaitól" nemcsak mezopotámiai kultúrájában és mediterrán szellemében idegen, hanem erős vérkeveredése következtében fajilag is sokkal inkább ázsiai, semmint árja. De ettől függetlenül is, a Mediterráneumot, mint történelmi teljesítményt, nem a görögök hozták létre. Ellenkezőleg. Egész kultúrájukkal, civilizációjukkal, szellemükkel, eleganciájukkal a "mediterrán" hozta létre a görögöket. Ha történetesen ők is a mezopotámiai fény sugárkörén kívül, "Európában" maradnak, ugyanazok maradtak volna, mint többi árja fajrokonaik. Hellas fénye nem az árja géniuszé. Hellasz nem "Európában" volt, hanem Ázsiában. De nem volt "Európa" teljesítménye Róma sem.

A Mediterráneum appenin- félszigeti területére előbb az etruszkok,(7) majd hellén rethorok, philosophosok és művészek, végül a császárság korában Kis- Ázsia továbbította a mezopotámiai fényt. A "római" civilizációban annyi az "európai", amennyi abban az etruszk és a hellén mennyiség kivonása után visszamarad. Az Appenin félsziget derekának Etruria s a dél-itáliai görög gyarmatok közé ékelődött illyr- latin árjái előbb "etruszkizálódtak" azután "hellenizálódtak" és így jött létre az európai- árja felsőbbrendűség másik történelmi hivatkozása, a "római", és ez a "római" szellemben és kultúrában annyival darabosabb, ridegebb, egyszerűbb és "gyakorlatibb" a hellénnél, amennyivel térben és időben messzebb van Róma Mezopotámiától, mint Athén és amennyivel több "árja" van a rómaiban, mint a hellénben. A "római" kiformálódásáig egy újabb fél ezredév telik el. (8)

A mezopotámiai fényt az időközben római politikai vezetés alá került Mediterráneumból a keresztény időszámítás táján, tehát mintegy 2000 évvel ezelőtt római légiók kezdik továbbvinni, bele az "európai" félhomályba a Mediterráneum nyugati és északi szomszédságába, olyan időben, amikor Mezopotámiában, Egyiptomban, Elő- Ázsia egyéb részein, Indiában, Kínában, Japánban, Mandzsúriában már hosszú idők óta paloták, iskolák és könyvtárak állnak. Ha CIeopatra, az akkoriban immár hanyatló Egyiptom elegáns királynője, vagy Salome, az ápolt és dekadens zsidólány, vagy Enéh a pompázó szabir fejedelemasszony, vagy valamelyik kínai mandarin tipegő felesége finom selymeikben, manikűrözött körmeikkel véletlen meglátták volna valahol Stonehenge menhirjének ormótlan köveinél, vagy a teutoburgi őserdő idomtalan kőbálványa előtt valamelyik "európai" asszonytársukat, aligha hitték volna el a 19. század európai történészeinek és antropológusainak a homme du Nord turánit, hamitát, szemitát, mongolt leklasszifikáló s az árja felsőbbrendűséget kimondó elméletét.

Az árja "Európa" belépése a történelembe római dárdahegyek ösztökélésére történt és ez az ösztökélés nem európai attitűd volt. Ez az ösztökélés mediterrán ösztökélés volt, s hatása csak addig tartott, ameddig az ösztökélés. A Római Birodalom politikai összeomlásakor ez a kölcsönkapott mezopotámiai fény kialudt Európában újabb évszázadokra, még a mediterrán világ által gyarmatosított területeken is, amelyeket elárasztott és gyorsan "európaivá" züllesztett az északi ember.

A Római Birodalom politikai széthullása után egyre gyorsuló ütemben semmisül meg az egyes töredékek belső organizáltsága és civilizációs berendezése is a lehanyatlott Mediterráneum "európai", különösen nyugat-európai terében.

A városok és egyéb civilizációs berendezések egy részét az össze-vissza kódorgó primitív hordák égetik fel, vagy rombolják szét és ami mégis megmarad, azzal végez a természet, az időjárás és burjánzó növényzet mindenfelé.

Az egyes részekben egy darabig még továbbfolynak, kitépett póklábak reflexei módjára az elpusztult anyaorganizmus vegetatív folyamatai és ezen a vegetáláson marad még egy ideig egy egyre fakuló mezopotámiai jelleg, de a frissen és felszínesen "romanizált" európai barbár képtelen a régi bonyolult társadalmi, politikai és gazdasági szervezet, sőt szervezettség fenntartására. A római pénz fokozatosan eltűnik a kezdődő Európa kaotikus életéből, noha egy-egy, önmagát "rexnek" tituláló zsoldosvezére annak a hanyatló valaminek, ami Római Birodalom volt valaha, megpróbálja utánozni egy darabig, de hiába. Részben ékszereket csinál belőle a cicomázó ösztön, részben kivonja és elviszi a forgalomból az arab, szíriai és zsidó kereskedelmi tevékenység. A tér gyorsan aprózódik egyre kisebb és kisebb territóriumokra, amelyek elszigetelődnek s így az azelőtti római civilizáció előbb darabokra törik, majd lehanyatlik, végül megsemmisül. Az adózás fokozatosan megszűnik és különösen a par excellence mezopotámiai örökség az, ami adekvát emberanyag híján megdöbbentő gyorsasággal öregszik és pusztul.

Amilyen ütemben váltódnak fel a kezdetben még többé-kevésbé görög-római iskolázottságú nemzedékek fél-germán és germán utánpótlással a társadalomirányításban és amily mértékben merül ki a mediterrán feltöltöttség utánpótlás nélkül maradó rezervoárja, olyan mértékben süllyed az átlagszínvonal "európaivá" és mosódnak el a mezopotámiai vonások a táj és a társadalom arcán.

Legelőször a rómaiak pompás közlekedési hálózata pusztul el. Gazdátlanokká válnak, majd rendre leomlanak a közforgalmi gócok épületei, a kitűnő technikával megépített utaknak gondozás híján előbb a burkolata megy tönkre, majd az alapozása is, járhatatlanná válva letér róluk a forgalom, csapásokat, dűlőutakat tör magának, a római utakra pedig észrevehetetlen folytonossággal rákúszik a mérsékelt égöv esőzéseinek füve, bokra, erdeje, míg teljesen el nem tűnnek előbb a terepről, majd aztán az emlékezetből is. A hidak és viaduktok oszlopközei rendre beszakadnak, a folytonossági hiányt itt-ott pótolják még néhány évtizedre egy-egy kivágott és odahevenyészett fenyőszállal, de később, mikor az alapépítmény kövei is lazulni kezdenek s a helyrehozatal már körülményesebb lenne, azzal sem. A gyérülő forgalom kikerüli őket, gázlókat keres a folyókon át s a táj képe megváltozik.

Rendre eltűnnek az iskolák, a tanítók és az írni-olvasni tudó emberek. A római időből maradt hanyatló városokban egész utcasorok omladoznak véglegesnek és állandónak hagyott, mohosodó, füvesedő és bozótos romokban. A régi lakók elpusztultak, vagy elmenekültek, vagy egyszerűen elvándoroltak a funkcionáló közművek nélkül maradó helyekről, amelyeket a pusztuló utak miatt elkerül a forgalom s a széthulló kövekből primitív kunyhókat tákolnak össze igényeiknek megfelelően az új foglalók, vagy éppen - mint pl. a kelet felől érkező gótok- a városokon kívül építik fel kerek, a turáni népek kerek jurtáira emlékeztető faházaikat, amelyeket úgy látszik délkelet-európai tartózkodásuk idején hun uraik kultúrájából vettek át. A szinte akadálytalanul kóborló, helyet kereső germán kötelékek megismétlődő pusztításai és az általános jogbizonytalanság lassankint kedvét szegik mindennemű helyreállítási és kartantartási igyekezetnek néha még a volt birodalmi területeken, Itáliában is. Az egykor jobbhoz szokott romanizált lakosság igénye, színvonala lassan visszasüllyed a nem romanizáltak színvonalára. A kollektív desperáltságot és annak züllesztő következményeit csak növeli, hogy az állandóan akadozó, majd lassan a tengerpartokra s a hajózható folyókra lokalizálódó vérkeringés elszigeteli az egyes gócokat egymástól. Az egykor élénk városok, még ha nem is esnek valami pusztításnak áldozatul, gyorsan zsugorodnak össze, különösen mélyebben bent a kontinensen, arcukon egyre mélyülnek a vénülés lehangoló vonásai, és amilyen tempóban válnak a nagyobb területegységek összefogására hivatott intézmények feleslegessé s amilyen mértékben egyszerűsödik a közösség élete, olyan ütemben csökken az értelmiségi igény és ürül ki az élet.

Civilizációs "folyamat" nincs, csupán elszigetelt civilizációs erőfeszítések indulnak meg évszázados káosz és tespedés után a 7. században, de ezek sem Európa fiatal társadalma részéről. Ezek az erőfeszítések a "társadalmon" kívüli területről jönnek, szerzetesek erőfeszítései. Mivel mindennemű köztevékenység hiányzik, a térítésen, a földműveléshez és iparhoz szoktatáson kívül a kétségbeejtő állapotban levő közegészségügy ellátását éppúgy szerzetesek veszik a kezükbe, mint ahogy pl. alakulnak szerzetesrendek útkarbantartásra, hídépítésre, erdőirtásra is, hiszen ilyesmivel senki sem törődik. A bizánci, vagy a ravennai udvarok által felfogadott és hangzatos címekkel - "rex", "római patrícius" - elbájolt kisebb-nagyobb germán vazallus vezérek ilyesmikkel nem foglalkoznak. Nincs "kormányzat", amely ilyesmit elindítana, de "társadalom" sincs, amely ilyesmit végrehajtana. Az 5. század közepétől a 8. század végéig, három és fél évszázad folyamán nem alapítanak egyetlen várost, nem emelnek egyetlen említésre érdemes épületet és nem építenek egyetlen kilométernyi utat. A mediterrán civilizáció olyan teljesen megsemmisül, hogy a római utakat a 19. században majd álmélkodva fogják felfedezni az archeológusok.

Az alakulóban levő földrész századokon át vérségi kötelékek szerinti diaszpórák rendetlen halmaza, amelynek egy-egy darabja ilyen vagy olyan név alatt egy-egy "ország" (9) s ezeket a laza és határok nélküli "országokat" úgy ahogy és ideig-óráig egy névleges és torz rómaiság tartja össze. Ezt a rómaiságot a 8. század első harmadáig az összeomlott mediterrán birodalom megmaradt keleti fele, a "keletrómai birodalom", Bizánc, tartja össze diplomáciai furfangokkal és névlegesen, mikor azonban az arab imperializmus megfosztja ázsiai birtokaitól, erőben és hatalomban összezsugorodva és legyengülve kiszorul az európai élet irányításából és ezzel az európai széthullottság és káosz teljessé válik. Az általa kreált "rexek" és "római patríciusok" elvesztik Bizánctól kapott fényüket és tekintélyüket s az előállt nemzetközi zűrzavarból két emberöltővel később fog kiemelkedni az új földrész első "európai" rendezője, a hanyatló Meroving- család palotagrófjainak leszármazottja, a nyugaton furcsa és szokatlan és idegen hangzású nevet viselő Karolu Magnus (10).

3. Thales, a hét "görög" bölcs egyike, kisázsiai és nemhogy nem "görög", hanem még csak nem is hellén, hanem "kár" (gur, hurri). A "görög" mestermű, az Iliász ázsiai hősmonda-elemekből van összerakva és kompilátora, Homerosz (akit igazában aligha hívhattak így, mert "homerosz" "összerakót" kompilátort jelent), kisázsiai, valószínűleg szmirnai. Pythagoras kisázsiai, Anakreon, Sappho egy kisázsiai szigetről származnak. Kisázsiai Parmenides is. A "görög" irodalom, zene, filozófia, művészet megteremtői túlnyomóan kisázsiaiak akik a perzsa háborúk idején nagyobb tömegben emigránsokként kerültek a Mediterráneum nyugatibb részeibe. Róma etruszk város. A "Róma" szó maga is etruszk, éppúgy, mint "Romulus" is az. Királyai éppúgy etruszkok voltak mint ahogy a római "patrícius" családok is azok kezdve az etruszk tarchán leszármazottaival a Tarquiniusokkal márpedig az etruszkok szintén szumir származás, ázsiai eredetű nép. Róma az 5. században Kr. e. dél-itáliai ión uralom alá kerül s a dél-itáliai iónok szintén ázsiaiak. Az etruszk nyelv, faj és kultúra az 5. és 4. századok folyamán iónnal olvad össze Rómában s így jön létre a latin". A kialakulás a Kr. e. 3. század derekára fejeződik be, ebből az időből való az első "latin" nyelvű írásos emlék. Az etruszkból és iónból kialakult etnikumba az etruszk és ión területek közé beékelt néhány "illyr-kelta" (?) törzs hódoltatásával és beleolvadásával kerül "európai" eredetű, árja elem, a római kultúrát és civilizációt azonban megint nem ezek teremtették és jelentik, még "faji" értelemben sem, még kevésbé a civilizációs és kultúrelemek természete, származása és formái szerint. Az előállt és meghatározhatatlan, de minden. lényeges összetevőjében "ázsiai" népkeveréknek nincs is, és a múltban sem volt valaminő népneve. A "római" Róma városától vett jelző, a "latin" pedig később keletkezett nyelvmegjelölés, nem pedig népnév.

4. A "középkor" kifejezés Európára vonatkoztatva, hamis, és nem egyéb, mint a Mediterrán-kort "európaivá" bekebelező igyekezet.

5. Az árja inváziót évszázadokkal megelőző "késő-minoszi" korból, Kr. e. 1500 körülről fürdőszobás, központi fűtéses, 6-8-10-15 szobás, lépcsőházas, tehát emeletes lakások romjait ásta ki az archeologia. Ez a mediterrán civilizáció egy primitív ősi nép életének nyomai és a "hellénnek" nevezett civilizáció közötti rétegben helyezkedett el és ebből nőtt ki, ennek elemeit vette át a "görög" kultúra.

6. Amilyen ütemben válik ismertté a szumir kultúra és civilizáció, olyan ütemben derül ki, hogy az ókori görög civilizáció és kultúra mindent onnan kapott. A "klasszikus" görög építkezés frízei, metopái, timpanonja a mezopotámiai ősi építkezés tetőszerkezetének utánzata. A "görög oszlop" a maga köteget utánzó vertikális vájataival és fejmegoldásaival a szumir fatörzsoszlop későbbi utóda, amelyet a szumir építkezés vertikálisan ráragasztott óriásnáddal stukkószerűen burkolt s a görögök a lényeg megértése nélkül ezt utánozzák. A "chiton" az egész Elő- Ázsiát és a Mediterráneumot elárasztó szumir export cikk, a "kit" volt finom fehér vászon és ebből készített, alsótestet takaró lenge ruhadarab, v. ö. "kötő" és "gatya" szavainkkal), a "görög lámpának" nevezett tipikus formájú olajlámpa az archeológiai bizonyítékok szerint szumir lámpa volt, a kétágú "pán-síp" szumir zeneszerszám, a pentatonikus "görög" skálák, amelyekhez semmi közük az európai zenének, de annál több a turáni, többek között a magyar zenének is, szintén szumir skálák. A "görög" íráson éppúgy rajta van a márka "Made in Sumer", amint a görög nyelv összes kultúrszava is szumir szó. A kisázsiai "görögök", a "jónok", az "eolok" nem is "görögök", csak a görögök görög nevet adtak mindennek és ezzel félrevezették az utókort. A görög chariot, szumir harckocsi, az "eol" hárfa egy gyönyörű példányát Ur város romjai alól ásták ki.

7. Az etruszk nép származása és faji hovatartozása eddig még nincs "eldöntve", talán azért, mert az állandóan szaporodó jelek szerint nem volt árja s ezt úgy látszik nehéz megállapítani. Írása rovásírás ugyanazokkal a betűjelekkel, mint az ősi szumir, vagy a magyar rovásírás. Nyelvük ugyanolyan ragozó nyelv, mint a szumir, vagy a magyar, vagy a turáni nyelvek. Nyelvi maradványaik száma igen kevés, mindössze 7-800 szó, amelyeknek eddig csak egy töredékét sikerült megfejteni és ezekből a szófejtésekből is sok csak hozzávetőleges. A megfejtett szavak között azonban feltűnően sok szumir és magyar rokonságú szó van. A latinba etruszk szavak százai kerültek bele, természetesen "latinizálva". Mindaz, amit az etruszk nyelvről és kultúráról tudunk, "turáni" szumir és magyar vonatkozásban egy külön tanulmányt kívánna. A szumirokkal kapcsolatban egyre szaporodó ismereteink tükrében az etruszkok hovatartozása egyre tisztábban látható. Az Appenin- félsziget kelta-fajú kategóriái számára ugyanaz volt az etruszk, ami a görögségnek a "kréta-mykenei".

8. A szumir agu-.ból évezredek során etruszk ecu lett, ebből újabb 500 év alatt latin "egu". Mióta a szumir irodalmi anyagból tudjuk, hogy volt egy alacsonyabbrendű félisten jellegű mitológiai lényük, a mámor és a férfi-erotika istene, az animizmus korából megmaradt "Bakus" ami betű szerint bak-őst jelent (egy kecskebakszerű lény, aki nőnemű emberi lényekkel szeretkezik; a rómaiak így is ábrázolták, szarvakkal és kecskelábakkal), tudjuk, hogy honnan jön a Bacchus és honnan van az erdők, ligetek mitológiai lénye, a Pán és a faun (akárhogy megbotránkoznak is a "finn- ugor" nyelvészek, az erdők, ligetek általában "fa" nevű növényekből tevődnek össze). A szumir "sza" (száj) és "bul" (fuj) szavak ismeretében már tudjuk, hogy honnan ered az etruszk "supul" szó, amelyből a latin "subul" lett és ami sípost, sípolót, fuvolást jelent (v. ö. a magyar száj, fúj, síp, sípos szavakkal). A szumír eredetű etruszk "zeri" szóból, amely ünnepélyes aktust, szertartást jelent és amely egy tőről fakad a mi ősi "szerű" szavunkkal, lett a latin "ceremónia" és így tovább a szavak százain és százain keresztül.

9. Ezeket az "országokat" nem egyszerű "birodalmaknak" nevezi az európai történettudomány gavallériája, sót a magyar történettudomány is, amely pedig a magyar történettel szemben kifejezéseivel és meghatározásaival ugyancsak szűkkeblű. Váczi Péter pl. ismert munkájában "a gótok pannóniai birodalma" kifejezést használja, viszont ha egy-egy magyar a középkorból "magyar birodalomról" beszél, amelyet a maga hatalmas több, mint félmillió négyzet km-es területével össze sem lehet hasonlítani a Dunántúllal, "nagyzolást" emlegetnek.

Karulu erőfeszítése azonban rövidéletű felszikrázás csupán, amely csak haláláig tart. műve halála után szinte azonnal szétesik (814), a "verduni osztozkodás" (843) már formailag is likvidálja a "frank-római birodalmat", amely az évszázad végére még papíron is megszűnik, s a halálával újrakezdődő káosz teljessé válik megint. "Európa" és az a faj amely létrehozza, ennyire jut félezer év alatt. A "művelt" és felsőrendű európai lakosság mediterrán területekre eső részének 80, északibb "germán" területekre eső részének 99 százaléka egészségtelen vityillókban, veremlakásokban lakik, ollót, borotvát csak esetleg hallomásból ismer, fürdeni csak alkalomszerűen fürdik s a fehérneművel még a legfelsőbb réteg is majd csak a keresztes háborúk idején, keleten ismerkedik meg, az alsóbb osztályok meg majd csak az "újkor" elején, a 16., 17. századokban. műutak építését római módra majd csak a mediterrán civilizáció pusztulása után 1400 évvel, a 19. században kezdi el megint Angliában egy MacAdam nevű skót mérnök.

Ha az "európai" civilizáció képe ez, a középkor első 500 éve folyamán, nem sokkal szívderítőbb a kulturális kép sem.

A kezdődő Európa mediterrán felében nem. az indulás, hanem elmúlás hangulata lebeg. A kollektív korhangulat a haldoklás és a vég. "Mundus senescit", "öregszik a világ" írja az 5. század írója s a mediterrániból európaivá süllyedő társadalomnak a középkor első felében ez marad az életérzése. Az ezredik évre várják a világ végét.

Mivel a világ úgy sem sokáig tart már s a földi élet amúgy is csupán "siralomvölgy", rövid átmenet az örökkévalóságba, itt alaposabb beruházásokat csinálni amúgy sem érdemes, az egyetlen civilizációs tevékenység, az Egyházé, csupán foltozás, amelyhez a mediterrán törmelékeket használják fel. A kulturális tevékenységhez azonban ez használhatatlan, hiszen ez a tevékenység "keresztény", a mediterrán anyag meg "pogány" s nemhogy alkalmatlan, hanem életigenlésével egyenesen veszélyes is. Az első két "európai" évszázad ennek megfelelően szellemi negatívum, a réginek módszeres pusztítása anélkül, hogy helyébe bármi újról, "keresztényről", "Európát", a "mediterránnal" szembenállót kifejezőről gondoskodott volna.

A "mediterránit" pusztító negatívum mellett az első már "európainak" nevezhető pozitívum a 6. század derekán jelentkezik az első, mediterrán származású, de már programatikusan, pozitívan és céltudatosan "keresztény-nyugati" szellemben, Cassiodorusban, aki a mediterrán kultúranyag kiirtása után visszamaradó szellemi vákuumba akar is helyezni valamit, ami "nem-mediterrán". A ritka és drága pergamenteket ő és az ő szellemi utódai már nem pusztítják el, hanem levakarják a rajtuk levő klasszikus szövegeket s "keresztény" szöveget iratnak az így nyert lapokra. Persze ezek a szövegek értékben meg sem közelítik a Cicerók, Galenusok, Vergiliusok, Pliniusok írásait, a lépés tehát, ha pozitív is, süllyedést jelent a mediterránból az európaiba. Ez a süllyedés zuhanássá fokozódik Nagy Szent Gergely pápával, az európai szellemet megfogalmazó, s annak félezer évre irányt adó első igazán "európaival", aki a latinnak még klasszikus szépségét és tisztaságát is száműzi, mert az "mediterrán" és bevezeti az európai szellemi életbe a vulgáris "konyha"- latint, a klasszikus latinhoz képest zuhanást jelentő középkori latint. Ő száműzi a retorikát, ő építi át a mediterrán szellemi elegancia csiszoló műhelyeit a retorikai iskolákat európai "schola cantorumokká", amelyekben a régiből csak egy kis elemi grammatika marad. A szellem lesüllyesztése szándékos, nem negatív, hanem pozitív "európai" tevékenység, az új "európai" szellemi ideál a "bölcs tudatlanság", a "docta ignorantia", és hiába küzd az életéért a "mediterrán" egy-egy Isidorban, vagy Scotus Eruigenában, vagy a germán inváziótól mentes kelta Írország szellemének más, kontinensre jött követében, Karulu Magnus kérészéletű "reneszánsza" csak kurta intermezzo. A kereszténység mezopotámiai tisztasága feltöltődik "európai" babonákkal, varázslatokkal, ördögökkel és boszorkányokkal Európa első 500 éve alatt, s Cluny mindennek majd a véglegesítését jelenti. A mezopotámiai fény meleg mediterrán csillogása 500 év alatt megdöbbentően elsötétedik a történet színpadára lépett új faj, a Homo Europaeus világában, amely ördögűzésekben, a többi fajok kuIturáiban ismeretlen boszorkányégetésekben, "eretnekek" égbekiáltó és szadisztikus kínzásaiban és tömeges lemészárlásában fogja saját európai képére és hasonlatosságára átretusálni a mezopotámiai Ember Fiának, a fehér ruhában járó, derűs Jézusnak embert és életet szerető, megértő és megbocsátó tanítását.

A művészet terén ugyanez a helyzet. A mediterrán momumentalitás három és fél évszázadon keresztül tökéletesen, sőt, szinte már érthetetlenül hiányzik, nemcsak abban, hogy az új, az "árja" semmit nem épít, sőt, néhány ritka kivételt kiszámítva, továbbhasználás helyett elpusztítja a régit, hanem, és főleg, abban, hogy a történelembe lépő új faj életformájában, életérzésében és "színvonalában" nem "nomád", hanem "sesshaftig", a nem mozdítható művészetek, az építészet, a szobrászat, a "monumentalitás tisztelete" tehát lényegadó tartozéka kellene, hogy legyen. Művészete mégis, csodálatosképpen, tipikusan a lovas társadalmak művészete, "kisművészet"` és ezt is főként a kelet-európai turáni népek lovas-világából érkező gótok képviselik. Faragásaik, szalagdíszítésük, ötvösségük, kisplasztikájuk egyaránt "mozgó", "nomád", Iovas életformára vall, mintha csak onnan tanulták volna el két évszázados meotiszi tartózkodásuk alatt, és ebből az alacsonyrendű nomád és turáni kultúrelemből nő ki az első "európai" művészet, a tipikusan, határozottan és döntően nem monumentális ösztönzöttségű miniatúr művészet a kódexek lapjain. A "monumentális", ha majd a 10. században jelentkezni fog, a "mediterránból" fog jönni megint, a bizánci "román"-ban. Az igazán "európai" "gót" megszületéséhez hétszázötven esztendőre lesz szükség (12-ik szd.).

Mindebben, a letelepedés ösztönében kifejezésre jutó "felsőbbrendűségből" nem sok van. A mediterrán monumentalitást, az urbanitást és épületeit Európa csak annyira becsülte, hogy elpusztította, őket. Európa, életének első 500 éve alatt falutelepülés.

Ha egy objektív európai történettudomány vette volna a 9. század Közép-Európába érkező magyarjait szemügyre, a szemlét a kilencedik század Európájából kiindulva kellett volna eszközölnie, márpedig ez az Európa egyáltalán nem "urbánus" Európa. Ebben az Európában sem a táj sem annak embere nem "civilizált". Ebben az Európában a lakosság háromnegyed része falusi, vidéki "paganus" parasztlakosság, amely fölött néhány durva, rakoncátlan és analfabéta "gróf" basáskodik. Ebben az Európában a lakosság túlnyomó része kezdetleges lakótelepeken, szegényes sárkunyhókban él. A délibb részeken megmaradt néhány tucatnyi elnyűtt római város nem karakterizálja a földrészt s ha egyáltalán karakterizál valamit, ez a valami nem "Európa". Ez még mindig a Mediterráneum. A földrajzi és etnikai "Európa"- fogalom keletkezésétől a magyarok érkezéséig eltelt négy évszázad alatt az egész Európában egyetlen egy említésre érdemes épület jön létre, a KaruIu Magnus által az avaroktól összerabolt "30 szekeret megtöltő arany és drágaság" egy részéből Aachenben emelt dóm 807 és 814 között, s ez bizony "civilizációnak" még az angolok első királyának, Alfrédnak a magyar honfoglalást megelőző évtizedekben írt "Domesday Book"-jóval együtt is kevés ahhoz, hogy az érkezőket ez az Európa "barbároknak" tekinthesse.

A Karulu Magnus halálával abba is maradt aacheni építkezés után 150 esztendőn át megint nincs semmi "kultúrára" és "civilizációra" valló és művelődéstörténetileg értékelhető építkezés. Európa a 9. század végéig nem tud felmutatni egyetlen szobrot, egyetlen festményt, egyetlen önállóan létesített várost és egyetlen eredeti irodalmi alkotást.(11) Népdalai, meséi, hősmondái viszont az "alacsonyrendű ázsiai barbároknak" is vannak.

Az "európai" irodalom - leszámítva a népmondákat, (12) melyeket majd évszázadokkal később fognak írásban rögzíteni - majd csak három évszázaddal a magyarok érkezése után a troubadurok, trovatorek, minnesängerek költészetével indul el. Az első feljegyzésre méltó európai költő név viselője, a vogeIweidei Walter lovag a magyar honfoglalás után 275 évvel, az assisibeli szent költő, Franciscus 287 évvel születik és amikor apró kis források módjára bugyogni kezdenek a nehézkesen bontakozó európai szellem igazán "európai" hangjai 800 csaknem teljesen meddő európai esztendő után a 13. században, a Kárpátok ölén élő "ázsiai" és "barbár" jövevény daloló ajkán már meglepően könnyed és csiszolt lírában alliterál magyarul az istenszeretet:
"Világ világa,
Virágnak virága,
Keserűen kínzatol,
Vasszegekkel veretel ..." (13)

A székesegyházak és aquinoi Szent Tamások" a lovagvárak és trubadúrok, a Cid-románcok és a fehér alsóneműek 13-ik századáig azonban hosszú utat kell még végigbukdácsolnia a 9. század Európájának. Egyelőre még nincs pénzgazdaság és pénzforgalom. A "civilizált" Európában százezrek élnek és halnak meg anélkül, hogy életükben egyetlen pénzdarabot láttak volna. A mediterrán vidék kevéske kisiparát leszámítva csak háziipar van, önellátás, cserekereskedelem. Nincs adózás, ami pedig minden civilizációs tevékenység alfája, nincsenek közintézmények, nincsenek utak, nincsenek hidak, nincsenek csatornák, nincsenek kórházak és nincsenek iskolák. Karulu Magnus, az első valóban európai császár nem tud sem írni, sem olvasni.

Ennek az Európának és ennek a Home Europaeusnak életszínvonalát és életfolyamatát találóan nevezte el Rotteck "konsolidierte Barbarei"-nak.

Rövid, de részleteiben és arányaiban egyaránt megbízható vázlatban az volt az az európai "civilizáció" és "kultúra", amelybe a magyarság a 9. század végén, mintegy 400 évvel a germán népek honfoglalása után megérkezett. Árpád népének már nem jutott a hajdani városokból, gyönyörű épületekből, pompás utakból, hidakból, vízvezetékekből, fürdőkből, fórumokból, retorikai iskolákból semmi, csak mohosodó romok. Ez a nép nem civilizált mediterrán társadalmakra telepedett rá, mint a germánok. Ennek törzsfőit nem nevezték el bizánci, vagy ravennai császárok "rexeknek" s ennek viselt dolgait nem jegyezték fel retorikai iskolázottságú mediterrán kultúremberek az utókor számára, mert akkoriban ez a típus sehol sem volt már található a germánok "Európává" süllyedt világában és Ravenna és az egykori Konstantinápoly ekkor már eltűnt Európa politikai irányításából. De meg ez a nép nem is szegődött idegen urak zsoldjába.

Ezek az emberek nem voltak keresztények, de nem voltak bálványimádók sem. Tisztelték az ősök szellemeit, imádták a fényt, a világosságot, szerették a tisztaságot, az életet és a szabadságot és megbecsülték asszonyaikat. Ezek az emberek a Nap Fiai voltak. Turániak. "Barbárok".


III. AZ ÁTÉRTÉKELÉS SZÜKSÉGE

A 19. század Európájának anyagkezeléséről az eddigiekben tett szemrehányó megjegyzések természetesen nemcsak a magyarság és általában a turáni faj irányában megnyilatkozó európai attitűdnek szólnak s még kevésbé jelentik a tisztább áttekintésű 20. század emberének lenéző gesztusát a száz év előtti tudomány színvonalával szemben.

A szemrehányás elsősorban annak a körülménynek szól, hagy a modern történettudomány kibontakozása és alapvetése pont arra a századra esik, amelynek romantikus életérzése és az árvizeket idéző nacionalizmusa éppen a történettudományos alapok lerakására volt talán a legkevésbé alkalmas, hisz a 19. századnak éppen ez a két jellemvonása teszi ezt az egyébként igen termékeny évszázadot egy új történettudományos, sőt történetbölcseleti forma kifejlesztésére alkalmatlanná.

Az évszázad minden vonatkozásban s a maga három emberöltős teljességében ,,romantikus". Romantikus a politikája, romantikus az irodalma, bölcselete, képzőművészete, zenéje, s természetesen romantikus lesz a történettudománya is.

Európa történetének talán legromantikusabb alakjai, egy Napoleon, egy Garibaldi, egy Kossuth éppúgy, mint az "anarchista", vagy a "barikád- hős", ugyanúgy ennek a századnak a teremtményei a politikában, mint ahogy ennek a századnak a termékei Byron, Petőfi, Tennyson, Dumas, Victor Hugo, Jókai, Thorwaldsen, Delacroix, Munkácsi, Corot, Miller, Liszt, Chopin, Verdi, Wagner egyéniségükben, alkotásaikban, életükben is.

S ugyanez vonatkozik a történettudományra is, amely talán legmohóbban a "letűnt" korok iránt érdeklődik, ahol sok a homály s ahol tág tere nyílik a fantáziának, és amely tán abban legromantikusabb, hogy mindenáron tudományos akar lenni.

Ebbe az atmoszférába ront bele a Napoleon által porig alázott Európa elemi erejű lelki reakciója, amely az évszázad másik uralkodó jellemvonása lesz, a -nacionalizmus.(1) Napoleon még hatalma tetőpontján állott 1808-ban és a megszállott Berlin havas utcáit ellenőrző francia járőrök dobpergése lépten-nyomon felzaklatta az auditóriumok halk nyugalmát az új egyetem zárt ablakai mögött, mikor egy Johann Gottlieb Fichte nevű negyvenöt éves professzor "Reden an die deutsche Nation" cím alatt megkezdte azt az előadássorozatot, amivel az évszázad egész arculatát kikovácsoló nacionalizmus elindult.

A fichtei programm és szellem egy évtized alatt meghódítja Németország lelkét s egy másik évtized alatt elönti, a közben elbukott és megalázott napoleoni Franciaországot is beleértve, az egész Európát. Fichtet Hegel követi, kiformálódik a "Junge Deutschland", az "Italia Irredenta", Párizs elkergeti a Bourbonokat, a lengyelek elbuknak Osztrolenkánál, egy kvittált huszárkapitány kiad Pesten "Hitel" címen egy könyvet, amelyet éppolyan izgalommal tanulmányoznak a pesti, pozsonyi, kolozsvári jurátusok, mint Fichte, Hegel, vagy Görres munkáit a német egyetemek "Burschenschaft"-jai, vagy az olasz egyesülés pamfletjeit a piemonti "carbonarik".

A nagy politikai pezsgés átcsap az irodalom és a művészet területére is. Mindenfelé a "dicső múlt" felé fordul a figyelem (ott is, ahol ilyen nem is volt) s fényes "hőskorokat" álmodnak oda is, ahol obskurus és fakó szolgaságnál nem volt egyéb. A népek "családfáikat" kutatják, eredetüket akarják minél messzibb múltba helyezni és minél magasabb, régibb, "ősi" kultúrával díszíteni. Walter Scott "Ivanhoet" ír, a franciák a Cid-románcokat veszik elő, egy Macpherson nevű skót tanító skót őskölteményeket fedez fel, amelyeket egy állítólag Ossián nevű skót "Homeros" írt, Európa bámul, Arany János verset ír róla, míg aztán ki nem derül, hogy az "ossiáni" dalokat bizony maga Macpherson írta. Néhány mondából és töredékből megkonstruálják a "Niebelungen Liedet" és az ősgermánság egyszerű paraszt-mitológiája, melyben a túlvilág egy nagy falu, az isteni székhely egy Bauernhof, tehenekkel, gazdálkodással s az isten egy felméretezett parasztgazda, fokozatosan megmásul, Wotán gazdából mennydörgő "jupiteri" Hadúr lesz, a Bauernhof tivornyázó harcosok árnyaival benépesített Walhallává nagyszerűsödik és a tipikusan paraszt múltú és tipikusan gyalogló nép Meotiszban átretusált őskorának ködéből lóháton (2) vágtató Walkürök bontakoznak ki Wagner Richárd harsonáinak és tubáinak romantikus zenéje mellett.

Sőt ennél is több történik. Obskurus kis sehonnai népek más népek múltjából lopkodják össze "múlttá" múlttalanságukat (s ezt egy-egy esetben nem- obskurus népek is megteszik) , vagy egyszerűen hamisítanak "múltat" a maguk számára, mint ez a cseheknél megtörtént. (3)

Az évszázad kollektív lelkiállapota ez, egy árja "pszichoneurózis" és ebből bontakozik ki a modern európai történettudomány, amely képtelen észrevenni, hogy a "középkor" első virtuális európai birodalma az avar birodalom és Baján kagán két és fél százados stabilitású alkotása sokkal imponálóbb történelmi teljesítmény, mint Karulu Magnus egy emberöltőn belül széthulló erőfeszítése, amelynek két további emberöltő után még üresen maradt mogyoróhéja is eltűnik az idő kereke alatt. E lelkiállapot ugyanakkor , amikor alig talál méltó szavakat a csodálat, a bámulat és magasztalás, meg a "történelmi méltánylás" kifejezésére a macedóniai Alexander katonai expedíciójából megszületett és összesen 13 esztendeig létező s utána kártyavárként önmagától összedűlő "világbirodalmi" teljesítményével kapcsolatban, a delúzió konokságával megy el a sokkal nagyobb, összehasonlíthatatlanul stabilabb, nem évekig, hanem évszázadokig álló hun világbirodalom "nem-árja" ténye mellett. Mindenesetre az erőszakos, hebehurgya, az alkoholt meg nem vető, betegesen hiú (4) és professzionista rabló (5) Alexandernek erősen Fernando Cortez-re emlékeztető figuráját osztatlanul Nagy melléknévvel övezi ez a történettudomány ugyanakkor, amikor a valóban "világhódító" hun király komoly, mértékletes, nagylelkű és művelt (6) monumentalitását egyetlen európai történetírónak - sőt a magyar történettudománynak sem jutott eddig eszébe "Nagy Attilának" nevezni, noha történelmi jelentőségében éppúgy, mint emberi nagyságában egyaránt összehasonlíthatatlanul nagyobb "Nagy" Sándornál.

10. Karulu pogány neve miatt kapta a keresztségben második névként a középkorban divatos "Magnus" nevet, amely nem jelző, hanem keresztnév A mi I. Géza (pontosabb fonetikával: Gyécsa) királyunk, I. Béla fia és a megvakított Vászoly unokája pogány neve miatt második névként szintén a Magnus nevet kapta. A Karulu név egyébként furcsa és idegen jelenség nyugaton. Először a frank császár nagyapja neveként bukkant fel Európában. Martelt Karulu házasságon kívüli fia volt apjának, Pipinnek, aki ismeretlen anyja környezetében nőtt fel. Hogy ez az anya ki lehetett, nem tudjuk, a Karulu név azonban tipikus "turáni" név, annyit jelent mint "fekete ölyv" (kar fekete, ulu ölyv).. A Karoling családi totem s későbben címer egy fekete ragadozó madár. Ez maga is feltűnő, mert a germán népeknél a totemállat általában négylábú, főleg ökör, bika, farkas, vagyis a nyers erő és a vadság szimbólumai. A ragadozó madarak, a gyorsaság és a hirtelen támadás szimbólumai a "turáni" népek szokásos totemállatai. Az ógermánság ökörszarvakat, farkas fejeket alkalmaz harci sisakjain, szemben az őstörök népekkel, ahol a sisakdísz madárszárny. A Karolingok fekete ragadozó madara, mint totem és címer, különös dolog tehát. A normann arisztokrácia egyik sokat szereplő, a koraközépkor századaiban Franciaországban, Angliában egyképp előforduló családja a Front de Beuf neve éppúgy "ökörfej"-et, "ökörhomlokot" jelent, mint pl. a svéd arisztokráciában a sokat emlegetett "Oxenstierna" család neve. A "Boewulf" két tipikusan germán totemállat összetétele. A Karolingok fekete ragadozó madarát több ambiciózus európai család utánozza (Hohenzollerek, Romanovok, a Habsburgok meg éppen két fejjel is). Ez a totemállat a hun uralkodócsalád ősi madara, ezt a totemállatot használják a bolgár kagánok, meg az erdélyi, s a "gyula-házból" származó gyulák is. . "Martelt" Karulu, akit minden valószínűség szerint tipikusan "turáni" fegyvere alapján, a buzogány alapján neveztek "martelt"-nek ami kalapácsot jelent, alacsony, zömök sötéthajú ember volt éppúgy, mint fia, "Kis" Pipin is, furcsa tünet a szálas frankok világában. Karulu Magnus, (akinek nevét a német tudomány tévesen fordítja "Nagy Károlynak) középtermetű volt ugyan és vöröshajú de gyermekei már szintén alacsony, zömök, sötéthajú emberek voltak, ahogy ma mondanánk nem voltak "nordikusok". Erősen valószínű, hogy Martelt Karolu ismeretlen anyja hun, vagy avar asszony volt. Nagy Károly mindenesetre egy precendens és folytatás nélküli, eddigelé történelmileg meg nem magyarázott európai - csoda.

11. Ami Európa első fél ezredévéből van, az az egykori mediterrán irodalom silány utánzata gyatra latinsággal, s ez is főleg mediterrán vidékről való és főleg egyházi anyag. Az "egyházatyák" közül egy sem európai", sőt, az "itáliai" Nagy Szt. Gergelyen kívül, még földrajzilag is afrikaiak és ázsiaiak. Nagy Szt. Gergely után (6. szd.) 600 éven át nincs egyetlen kiemelkedő teológus. Az első nagy európai teológus, Szt. Tamás a 13. században jelentkezik az irodalomban. Az európai "irodalom" egyáltalán a 13. században indul meg, még a vallási irodalom is. Ami addig van, gyenge kompiláció, latin nyelven és minden "európai" jelleg nélkül, és ezt is Európa lakosságának csupán 0.001 százaléka olvassa és ismeri. Az átlag-európai a 9. században még a borotvát sem ismeri, nemhogy a betűt.

12. A Lancelot- mondakör, a Cid-románcok a 8., 9. és 10. század eseményeiből nőnek népmondákká nyugaton, de írott irodalmi alakot a 13. században nyernek.

13. Ó-magyar Mária-siralom a 13. századból (Löweni kódex). A költemény, amely egy ügyetlen és darabos latin nyelvű szöveg összehasonlíthatatlanul szebb, könnyedebb, líraibb feldolgozása, csengő alliterációval, csiszolt technikával s egész konstrukciójával arra mutat, hogy a 13. századi magyar irodalomnak nem első, sem egyetlen alkotása, hanem egy már kialakult lírai stílus egyik terméke.

1. Mivel a "nacionalizmus" nem hajlam, vagy tulajdonság, hanem politikai lelkiállapot, nem nehéz megjósolni, hogy a 20. század utolsó harmadára egy új, minden eddiginél nagyobb erejű nacionalizmus van közeledőben, melynek kibontakozása máris szemmel látható az angol imperializmus "gyarmati" reakcióiban, vagy a hitleri megalázás nyomán szinte égig csapó héber nacionalizmus egyre nehezebben elviselhető harciasságában, és ez elemi erővel fog feltörni annak az állandó nyomásnak és megalázásnak következtében, amit Oroszország hencegő diktatúrája olyan kíméletlenül érvényesít nemcsak a vasfüggöny mögött, hanem a vasfüggöny innenső oldalán is.

2. A kengyelt a középkorban kezdik használni a germán világban első alkalmazásáról és az első lovas alakulatról az arabok elleni küzdelem idejéből, 712 körül van adat. A lovas harcászatot Martelt Karulu vezeti be a frankoknál. Addig a lovat csak szállításra s ha rá is ülnek, kengyel nélkül és nagyon ügyetlenül használják. A germán őskorban a lónak semmi szerepe nincs, északon, ahol a mitológia később alakul ki nem is ismer Wotant és Walkürjeit a gótok hozzák - Meotiszból.

3. A prágai múzeum egyik tisztviselője kódexekből kiszedett pergamen lapokra középkori írást utánozva egy "naiv" eposzt hamisított, amit egy cseh plébános segítségével egy falusi templom tornyába (Königinhof) dugtak el, majd utána "felfedezték". A "felfedezés" a múlt század húszas éveinek nagy európai szenzációja volt. Az "ősi" eposzról hatvan évvel később Masaryk Tamás (a későbbi elnök) mutatta ki, hogy hamisítvány.

4. Nagy Sándor egész történelmi megjelenésében és karrierjében tipikusan egy szerencsés kalandor. Szerencsés hadjárata tele van szeszélyes, merész, de szerencsés kalandokkal és benne határozottan önmagát ünnepelte a "minőséget" a "sikerrel" következetesen felcserélő 19. század. Legyőzött ellenfeleinek végeláthatatlan sorát kíméletlenül kivégezteti, de az indiai Porusnak egy impresszív megjegyzéséért, amely megtetszik neki, szeszélyesen megkegyelmez. Részegen felgyújtatja a perzsák századokon át épített fővárosát, Persepolist, mikor aztán másnap kijózanodva látja a leírhatatlan kétségbeesés jeleneteit s a mérhetetlen és buta kárt, amit okozott, el akarja oltatni, de természetesen már késő, a barbarizmust jóvátenni nem lehet. Önmagát Achilles egyenes vérszerinti leszármazottjának állítja s az általa "alapított" tucatnyi város mindegyikét saját nevéről nevezi el és istenként ünnepelteti magát.

5. Azokon a mérhetetlen összegeken kívül, amiket hiúságára és szeszélyeire 13 éven át Ázsiában elpazarol és azokon a legendás vagyonokon kívül, amit katonái és tábornokai (a satrapák) összeharácsolnak Elő- Ázsia, Baktria és India gazdag és magas kultúrájú országainak teljes kifosztásával, a pénzt, amit Görögországba hazaküld, a különböző becsléseket egybevetve 50.000-180.000 talentumra (egy talentum mai értékben ca. 6500 dollár) lehet tenni s ez a hallatlan, az akkori időben és az akkori viszonyok között elképesztően nagy összeg a szegény és terméketlen Görögország életszínvonalát s belső társadalmi struktúráját teljesen átalakítja, de átalakítja Itáliáét is, amely ebben a korban - Rómát is beleértve - görög uralom alatt áll. Hogy ez a hallatlan aranymennyiség mit jelent annak jellemzésére felemlítjük hogy Nagy Sándor apjának, Fülöp macedón királynak egyetlen arany tárgya egy arany csésze volt, amit annyira nagyra értékelt, hogy minden éjjel a párnája alá dugta el, hogy el ne lopják. A Kr. e. harmadik század folyamán kialakuló egész római pénzgazdaság a Nagy Sándor rabló hadjárata. révén nyugatra kerülő aranyon épül fel, hisz addig Görögországban - Homeros költői fantáziáján kívül - sehol sincs arany s Itáliában még kevésbé a nyomorúságos életszínvonalú barbár és ismeretlen Kr. előtti "Európáról" nem is beszélve.

6. AttiIa egy 700 esztendeje uralkodó dinasztia tagja, Rómában nevelkedett, latinul, görögül is beszél, akiről az elfogultsággal egyáltalán nem vádolható bizánci követ, Priscos részletes leírásából tudjuk a fenti jellemvonásokat, s az a mód is, ahogyan I. Leó pápát és Rómáját kezelte, közismert, de közismert az az adat is, hogy a "catalaunumi" ütközet egy válságos időpontjában kész volt inkább meghalni, mint gyerekkori eszményképének, Aetiusnak fogságába jutni.

A 19. század inkább anyaggyűjtő első fele után ebben a stílusban és pszichózisban bontakozik ki a század derekán a század második felének feldolgozó tevékenysége.

Az a magyar, aki rászán életéből tíz esztendőt a 19. század folyamán létrejött európai történettudományos irodalomnak nyolcvan százalékát jelentő német, angol és francia anyag tanulmányozására, meghökkentő konklúzióra kénytelen jutni.

Ebben a konklúzióban még csak nem is az a meghökkentő, ahogyan ez az irodalom a hun, avar és magyar anyagot kezeli. Ez a meghökkenés a német, angol, francia történettudományos irodalom saját anyagának kezelésével kapcsolatos, de abban az összehasonlításban, ahogy a magyar történettudomány a magyar anyagot kezeli és interpretálja.

Ennek a konklúziónak talán leglesújtóbb része az, hogy a tanulmányozó magyar kénytelen levett kalappal, vigyázzba merevedve állni az előtt az ádáz, sőt szinte már már megható elszántság előtt, amivel a 19. századi német, angol és francia történész minden kicsi, halvány és kétes forrásadatot, minden a képtelenség határán még belül levő lehetőséget a saját nemzetére legkedvezőbb és legelőnyösebb megoldásban interpretál. Ha valahol, Európa két-három különböző pontján véletlenül találnak egy-egy ókori törött cserépedényt, vagy kezdetleges bronzeszközt, amelyről megállapítható, hogy az egykor valószínűleg "germánok" által lakott területről és két-három évszázadnyi bizonytalansággal megállapítható időből származik, akkor a 19. század német tudósa annak eredetét a vélhető időspácium legrégibb még lehetséges pontjára teszi, az eredet helyét kinevezi "ősgermán kultúrgócnak", ezt a pontot a térképen összeköti a két-három lelőhellyel, az így kapott vonalakat elnevezi "ősgermán kereskedelmi útvonalaknak", a pontok által bezárt területet meg "ősgermán kultúrkisugárzási területnek", ami magyarul annyit jelent, hogy az ősgermánoknak voltak "kereskedelmi" útvonalaik és volt "kisugározni való" kultúrájuk és a cserepek, avagy a bronzbalták lelethelyeinek pontjai és az "ősgermán kultúrgóc" között elterülő térségen lakó őseurópaiak számára az "ősgermánok" sugározták ki a kultúrát. Természetesen az a törött cserép, vagy bronzmaradvány kerülhetett a véletlen ezer meghökkentő módján a lelethelyre, hurcolhatták magukkal kódorgó hordák, kerülhetett oda akár félezer évvel később, készíthette az eredethelyről a lelethelyre elhurcolt hadifogoly-rabszolga, sőt a tudós egyszerűen tévedhet is az eredethely és keletkezési idő megállapításában, ez azonban az évszázad tudományos önbizalmának és nacionalista lelkesedésének nem számít. A megállapítás nem képtelenség s ez elég. Herr Prof. Dr. Phil. Wieheisster ír róla egy tanulmányt, amit a többi német tudósok nemzeti örömmel olvasnak, egy másik Herr Prof. Dr. Phil, már beleveszi készülő művébe lelkes lábjegyzet utalással a szerző szaktekintélyére, ezt a könyv nyomán angol, francia, holland, svéd, amerikai tudósok -a magyar tudósokkal együtt - átveszik és így az "ősgermán" kultúra, a Kr. e. 1000 körüli "mecklenburg-priegnitzi" ősgermán kultúrgóc megszületik a- 19. században (7)

Természetesen az ilyen és hasonló elméletek kidolgozói, tudósok voltak s ha volt is néhány mohó soviniszta köztük, nem "légből kapott" anyaggal dolgoztak, hanem adatokkal. A kiértékelés azonban már más kérdés. A kiértékelés háta mögött már ott állt türelmetlenül és erőszakosan a "home du Nord" fikciója s az évszázad nacionalizmusa, melynek a 19. század embere terméke volt. És a kiértékelés lelke mélyén ott lázongott a "faj", melynek "nordikus" önérzetét szinte pihenés nélkül irritálta a nyomorúságos őseurópai múlt az elő-ázsiai és mediterrán faj ókori monumentalitásának lesújtó árnyékában.

Az, ami Európában történetírás címen a 19. század folyamán létrejött, ennek az irritációnak a jelenlétét mutatja s az ókorról és középkorról megrajzolt európai kép főleg ennek következtében torz és helytelen.

Hogy abban az ókortörténeti és középkor történeti képben, amit a 19. századtól örököltünk mi a torz és mi a helytelen azt nem egyszerű kifejezni. Torzzá és helytelenné teszi ezt a képet elsősorban az, hogy szinte kivétel nélkül minden méretezés hibás benne, s ez az egészet hamissá és aránytalanná teszi. Jelentéktelen komplexumok bőbeszédű részletezése (ha azok "európaiak") fontos és komoly egységeknek a "megemlítés" fogalmát alig meghaladó elintézése (8) (ha azok nem "európaiak") fontosnak szuggerálják a nem fontosat és elhanyagolhatónak a fontosat és ez így megy át a köztudatba, még a szakemberek, különösen a szintéziseket író s minden részletet ellenőrizni nem képes történetírók köztudatába is. Elég egy bizonyos súlyt képviselő történelmi kategóriák felsorolásába valami jelentéktelen kategóriát is beilleszteni, avagy egy jelentékenynek ismert kategóriával párhuzamba vonva egy jelentéktelent tárgyalni s az utóbbi súlya egyszerűre automatikusan megnövekszik az olvasó utókor elképzelésében és a múlt rekonstrukciója arányaiban már torz. Köztudomású pl. hogy a szavak súlya, jelentése és tartalma az évszázadokon át állandóan módosul. Ha egy szó egy bizonyos korban adott szerény méretezésű fogalmat jelentett s ennek a szónak ez a jelentése hosszú évszázadok szóhasználata során megnőtt s a jelenben már egy sokkal nagyobb méretű fogalmat fejez ki, elég azt a szót az ezer évvel ezelőtti forrásszövegekből átvéve az ezer esztendővel azelőtti fogalom jelölésére ezer később használni, a szó megnövekedett szótári jelentése következtében a méret és az arány torz és az általa nyújtott értesülés hamis lesz, sőt, ha ez szándékos, hamisítás lesz. (9) Elég egy szerény jelentőségű eseményt a saját fajsúlyánál szélesebb mederben, aprólékosabban előadni s annak történelmi fontossága és mérete felől a benyomás egyszerűre nagyobbá válik a tény érdeménél s a kép már torz. Elég szürke és másod-, vagy harmadrangú bagateIlumok jelölésére nagy és súlyos tartalmakat sejtető külön szakkifejezést - esetleg éppen latin, vagy görög terminus technicust - kreálni s a bagatellum bevonul a történelmi szakfogalmak tárába, valóságos mérete egyszerűre gótikusan megnyúlik, súlytalansága súlyt kap, ha aztán más, fontosabb elemet meg hamupipőke-módon összezsugorít az előadó, a valóság rekonstrukciója hamissá válik, hazug lesz, a múlt felépítése megint és újra - torz. (10)

Mindez csak néhány eleme a 19. század történettudományának és annak, amit létrehozott. A történelmi anyag kezelésében tucat számra van ilyen lehetőség és ezek egyike sem jelenti a szó szoros értelmében adatok meghamisítását. Mivel azonban a mérettorzítások valósággal hemzsegnek a 19. század történelmi interpretációiban, a történelemnek a múlt században épített s ma is úgy álló épülete minden "hamisítás" nélkül is torz és aránytalan. Mindezt csupán betetőzi az a már több, mint furcsa körülmény, hogy ezek a legtöbbször tudatalatti méretmódosítások nemzet -vonatkozásban kivétel nélkül mindig "az én népem", nagyobb egységek aspektusában meg mindig a "home du Nord" javára történnek és soha sem megfordítva.

A torzítás tehát nem módszerbeli hiba. A torzítás lélektani jelenség, ösztönös nemzetszépítés, vagy a "faj" emelése, s a "magas" benyomása akkor intenzív, ha "alacsony" van melléállítva. Márpedig a 19. században minden nép magasra törekszik és ennek első lépése a "múlt", a történelem, amit az évszázad minden népe minden rendelkezésre álló homokszemmel fényesít.

A század második felének általános "múltfényesítését" végző serény Európájában csak egyetlen ország, egyetlen nép van, ahol ennek az ellenkezője történik. Ebben az országban a történettudósok nem azon fáradoznak, amin a többi országok történettudósai, hanem annak pontosan az ellenkezőjén. Ez az ország egy hiúságában halálosan megsértett, idegen, bosszúálló és gyűlölködő hatalom katonai önkényuralmának 18 esztendeje alatt nem fejlesztheti szabadon történettudományát, nem nevelhet saját nemzeti szempontjai szerinti, "nemzeti" történész-nemzedéket, mint az összes többiek. Ez a furcsa, valósággal perverz történettudományi körülmények közé szorított, történettudományában is alárendelt ország, a mi országunk volt, Magyarország.

Mióta az összehasonlító nyelvészet fiatal tudománya kimutatta, hogy a nyelv, amelyet beszélünk, s amelyet mint magyar nyelvet ismer a világ, alapszerkezetében és "legősibb szókincsében" kétharmadrészt u. n. "finnugor" nyelv, az az egyöntetű és logikus kép, amely népi emlékezetünk, hagyományaink, Közép-Európában történt megjelenésünk, középkori gestáink és krónikáink alapján származásunk és őstörténetünk felől egy ezredéven át élt bennünk, teljesen összekuszálódott.

A szinte napról-napra szaporodó történettudományos bizonyító anyag és az ezzel mereven szembenálló "finnugor" nyelvtudományi megállapítások áthidalhatatlan ellentmondásai között immár két emberöltő óta folyik a harc hovatartozásunk végleges megállapításának és koraközépkori történetünk összefüggő és logikus egészbe öntésének területén, mindez ideig - hiába. Mindaz, amit nyelvtudományunk múltunkról megállapított, merev ellentétben van mindennel, ami az összes külföldi és hazai kútfőkben található múltunk felől, sőt ellentétben van ősi kultúrelemeinkkel és antropológiai megállapításainkkal is. (11)

A "finnugorosok" és az "őstörökösök" között folyó harc a dolog "tudományos" vonatkozásán túlmenően mutat, sajnos, egy nyugtalanító, sőt félelmetes faji-politikai vonást is. A Katona István által nevelt első történész- nemzedék, a 19. század harmincas-ötvenes éveinek nemzedéke, a Fejér Györgyök, Kállay Ferencek, Jerney Jánosok és kortársaik gigászi munkát végző nemzedéke, mely ősi hagyományaink és középkori krónikáink alapján állt őstörténelmi kútfők alapján dolgozott, a szó minden vonatkozásában színmagyarokból álló nemzedék volt. Ezt a nemzedéket a szabadságharcot követő tizennyolc esztendős katonai és politikai elnyomás korszakában nyelvtudományunkban, történettudományunkban éppúgy, mint a Magyar Tudományos Akadémiában és a legfontosabb egyetemi katedrákon egy feltűnő folyamat cserélte ki Bécs által approbáltakkal, amely folyamat eredményeképp egy Lajtán-túli szellem és tendencia töltötte fel "nemzeti" tudományaink legfontosabb hadállásait, amelyekbe magyar tulajdon hazájában szinte be sem juthatott.

A szabadságharc brutális likvidálása a nemzeti történettudomány likvidálását is jelentette és ennek számára a hatvanhét, mint általános visszamagyarosítás, elmaradt.

7. Ennek a "Kr. e. 1000-700 körüli" állítólagos "ősgermán kultúrgócnak" egyik "kisugárzási határpontját" a mi Nógrád megyénk területére teszi a német tudomány valami ott talált lelet alapján, ami egy odavezető "kereskedelmi útvonalat" tesz valószínűvé. A kérdéses "mecklenburg- priegnitzi" eredetű lelet odakerülésének időpontja Kr. e. 800 körüli időre van kontemplálva. Igen ám, de a lelet bronzlelet, ebben a térben viszont már Kr. e. 1000 óta vaskorszak van, sőt pont az ausztriai Hallstatt és a Szeged-vidéki Szöreg közötti terület a primitív vaskori "kultúrának" a középpontját jelenti ez időben, márpedig Nógrád m. a Hallstatt és Szöreg közti vonal közepe táján, attól 50-60 km-re északabbra van. Vajon feltehető-e, hogy ennek a térnek már "vaskorszaki" fokon álló, tehát a bronznál "modernebb " őseurópai embere az úgyszólván szomszédságában levő Hallstatt-góc, vagy Szöreg-góc helyett Mecklenburg- Priegnitzcei lép "külkereskedelmi összeköttetésbe" és 3--400 évvel ósdibb "ősgermán" kultúrát "sugároztat" magának akkor, mikor neki már századok óta "vaskultúra" áll helyben rendelkezésre s ehhez csak az Ipolyon veszteglő fatörzs-csónakjára kell felülnie. És miért nincs mecklenburg-priegnitzi kultúrsugárzás a Garam, Vág, Nyitra, Sajó vidékén, a Csallóközben és a Tisza mentén? Egyáltalán a Kr. e. 1000 körüli "ősgermán kultúra" éppen olyan "19, századi", mint amennyire nem igaz. Bonyolultan nem igaz és éppen ebben "19. századi". A kifejezésben ugyanis a "kultúra" szó is igaz abban a szakhasználati értelemben, hogy az őskortudomány minden primitív "művességi" gócot "kultúrának" nevez anélkül, hogy ez a szó pozitíven vett értelmében kultúrát jelentene, az "ősgermán" szó is igaz, hisz a bronzkor száz meg száz őseurópai diaszpórája között egész biztosan olyan is volt, amelynek utódait 800 év múlva "germánoknak" fogják nevezni, a két szó összekapcsolása azonban, az "ősgermán kultúra" már több, mint a két fogalom puszta összege és ez a "több" már nem igaz. A kifejezés már elkülönít, körülzár, "fajra", "népre" utal, kiemel sőt a többi őseurópai fölé emel s ez már nem igaz, hisz őskelták is, az ősillyrek is messze magasabb fokon álltak a germánoknál, a "szarmatáknak", "szkítáknak" nevezett kelet-európai népekről nem is beszélve. Az meg aztán, hogy bármelyik ilyen néhány száz, vagy néhány ezer lélekből álló (Kr. előtt 1000-ról van szó!) lakóvidéknek "kereskedelmi útvonalai" lettek volna magasabb színvonalú területekre, amelyeken át "kisugárzott" volna, méghozzá "kultúrát", bagatellumok nagy szavakba öltöztetését jelenti.

8. A múlt század történettudományi tevékenysége alapján készült ó- és középkor történeti szintézisekben valósággal hemzsegő ilyen mérettorzítások (v. ö. pl. az előző fejezet 9. sz. lábjegyzetét) bemutatása helyett egy, a nem szakképzett olvasó által is könnyen ellenőrizhető újkortörténeti példával illusztrálom a fenti megállapítást. Carlton J. H. Hayes amerikai egyetemi tanár és kitűnő újkortörténész igen jó nevű, jól tájékozott és az utolsó 25 esztendő kivételével objektív, ezért igen jónevű művében (A Political and Cultural History of Modern Europe, 1832, Macmillan kiadás, New York, 2 köt., 1600 lap) az 1848-as európai forradalmak tárgyalása során az osztrák "forradalomnak" (a néhány hétig tartó két bécsi felkelés) 83 sort, a 16 napig tartó "cseh forradalomnak" (ez a prágai felkelés, amit Windischgraetz 48 óra alatt likvidált) 24 sort, a "magyar forradalomnak" pedig, amely másfél éven át tartó komoly háborút jelentett, amelynek leveréséhez Oroszország katonai erejét is igénybe kellett venni, 28 sort áldoz a szerző. Hayes professzor kitűnő újkortörténész, aki a három "forradalom" méretarányaival, a másféléves szabadságháború és a prágai operett-felkelés súlya, komolysága, mérete és következményei közötti roppant különbséggel tökéletesen tisztában kell hogy legyen, annyira feltétlenül, hogy tudja, hogy a kettő között nem négy sornyi különbség van. A 28 sor tartalmát itt nem akarom bírálni, legfeljebb megemlítem, hogy a szabadságharcnak Jellasich betörése nem egyetlen eseménye, de még csak nem is legjelentősebb eseménye volt (ez ugyanis a 28 sorban benne van, de az, hogy fejveszetten ki is menekült, már nincs benne) és aki Windischgraetzen és Schwarzenbergen kívül Jellasichot is megemlíti, annak Görgey Arthurt is említenie kellett volna. Itt a tartalomról nem beszélve, csupán arra mutatok rá, hogy a könyv által az olvasóban keltett kép részleteinek méretaránya mind a cseh esemény, mind az osztrák esemény, mind a magyar esemény aspektusában hibás és torz bemutatása a tényleg történteknek. Márpedig Hayes könyvéből milliók tanulnak történelmet.

9. Egy más helyen már említettük a Kr. u.i 5-7. századokban használt "rex" szó akkori értelmét, amely az induló Európában egyáltalán nem jelentett uralkodót, államfőt, hanem Byzánc, vagy Ravenna barbár segédcsapatainak főnökeit. Azt, ami mai értelemben "király", az "imperator", vagy alantasabb fokon, "caesar" fejezte ki. A 19. század német történettudósa a szót szótári jelentése alapján mégis Könignek", "királynak" fordította, azt a benyomást nyújtva, hogy ezeknek az évszázadoknak sok kis germán vazallus-törzsfőnöke "király" volt. Pontosan ugyanez az eset egy 9. századi szóval, amely Karulu Magnus által létrehozott államszervezetben született. Ez a szó a "Herzog", amely pontos egykorú tartalma szerint határőrkerületi vezetőt, katonai közigazgatású határkerületek parancsnokát jelentette s csak a későbbiek során alakult át a szó jelentése hűbéri területegység vezetőjének apáról-fiúra szálló megjelölésévé, majd végül üres címmé. A szó modern magyar megfelelője "herceg", ma ez azonban sokkal többet jelent. A nagykárolyi szervezetben a "Herzogtum" nem újkori értelemben vett hercegség, hanem határőrkerület, az "őrgrófság" kisebb, alárendelt része. Az őrgróf magasabb rang, mint a "Herzog". A Keleti őrgrófság; az Ostmark pl. hat őrkerületből, "Herzogtumból" tevődött az " Ostmarkká" össze. Az őrgróf középkori magyar terminológiában. a "bán"-nak, az "őrgrófság" "bánságnak", annak kerületei pedig "ispánságnak", "megyének" felelnek meg. ( Ilyenek voltak pl. a Tengermellék, Macsó, Só, Ozora, Szörény és korában Fogaras, stb.,) A nagykárolyi határőrvidékek "Herzogjait" és "Herzogtumjait" a 19. század történettudománya szótári alapon "hercegeknek" és "hercegségeknek" tekinti saját korának fogalmait helyezve ezer esztendővel régebbre. Ebből születnek meg aztán a múlt században a Pribina, Kocel Mojmir, Rasztiszláv-féle "hercegek" és "államoknak" nézett "hercegségeik". (Sőt a lelkes 19. századi szláv fantázia az Ostmark "pannoniai őrkerületéből" egyenesen egy soha nem létezett "Szlovákiát" szült a világra, ami Scotus Viator történettudós tevékenysége nyomán be is került a köztudatba.)

10. Ezekből a tizedrangú "történelmi" elemeket díszes és hangos tudományos mezbe öltöztető, csillogó és méltóságteljes történelmi szakkifejezésekből bemutatok egy csokorra valót, hogy az olvasó lássa mekkorát lehet a történelmi valóságon történetírói technikával torzítani. "Polychrom gót művészet". "Polychrom" sokszínű, tarka, színpompás. Fakó északi hazájukból, "Gotlandból" Kr. u. 180- ban a Fekete-tenger északi partvidékére - Meotiszba - vándorló gótok sokkal magasabb kultúrájú népek közé kerülve, az ottani "turáni" népektől, meg a közeli perzsáktól keleti pompájú színes díszítő elemeket tanulnak el, amelyeket aztán nyugatra vándorolva magukkal visznek, mint kölcsönözött kultúrelemet. Ez a "polychrom gót művészet" és a "tarka" helyett azért "polychrom", mert így nagyobbnak, súlyosabbnak és többnek látszik. "Runenschrift", Runa-írás, rovásírás. A gótok, hiányosan kezdetlegesen és tökéletlenül szintén a "turáni" népektől tanulták el, hiszen a hunoknál, avaroknál, szabiroknál - és persze a magyaroknál is - ez ősrégi írásmód, viszont a gótokon kívül egyetlen germán népnél sincs, s a Meotisz- vidéki tartózkodásuk előtt a gótoknál sem volt meg. Ez a "Runenschrift" szó, történelmi szakkifejezés. Ez angol, olasz, francia és magyar művekben is így van írva, a maga német formájában, vagyis a rovásírás - germán műveltség-elem. Hiába van az ókori Madzsar város sírboltjainak kőszarkofágjain bevésve, hiába van a nagyszentmiklóson talált 9. századi avar, vagy óbolgár aranylelet edényeibe vésett szövegekben, hiába találták meg Nikolsburgban egy 1483-ból való ősnyomtatványban, hiába van az enlaki unitárius templom bejárata feletti táblába belevésve, hiába ilyen az etruszk-írás, a szumir ős-írás, az - gót, az "Runenschrift". "Irano-hellenisztikus keletgermán kultúra". A gótok meotiszi tartózkodásuk alatt felszedtek néhány perzsa szót és művészeti elemet, ez az "irano-", a szomszédos Krím félsziget görög telepei révén fakó kis mitológiájukba néhány isten is belekerült'', persze germanizált formában (Thorar, Donner, a "mennydörgő", stb.), az a "hellenisztikus", s mivel ezeken kívül még szarmata műveltségi elemeket" is felvettek (kerek, szétszedhető faházak, a kerek turáni "jurták" utánzata, legelőgazdálkodás, turáni szokások, lovas nomádok u. n. kisművészetei, ami azért "szarmata" és nem hun, noha a hunoktól vették át őket mert a hun "barbár és alacsonyrendű" Mindenesetre másoktól összeszedett kultúrmorzsákat hangzatosabban nagyra növelni, mint a fenti pompázó kifejezéssel, már nem is lehetne. A mi 46 betűs "Runenschriftünket" nem mástól vettük, a mi szétszedhető kerek házaink saját kultúránk teljesítménye, ha van Európában nép, amelynek népművészete "polychrom" és "iráni", a mienk az s a mi honfoglaláskori ötvösproduktumaink "nemzetközi" márkájúak voltak, nyelvünkben "iráni" szavak, művészetünkben, önvallásunkban, "iráni" elemek vannak, s lám a mi 9. századi kultúránkra nem született ilyen "irano-hellenisztikus keletgermán "kultúraszerű" történettudományi szakkifejezés. A mi kultúránk nemzetközi "szakmegjelölése" kivétel nélkül minden "európai" műben "nomád horda" és "ázsiai barbár". A mi honfoglalás előtti kultúránkat senki sem nevezte el irano-szkítikus keleteurópai kultúrának." Ilyen és hasonló aránytalan "szakkifejezése" van az európai történettudománynak száz, meg száz. A "Karoling reneszánsz, a "rajnai germán kapitalizmus" (Kr. u. a 3. században) és tucatnyi társa, méret-eltúlzásokat jelentenek.

11. A honfoglaló nemzedéknek közel fele kaukázusi-turanid 7-8 százaléka dinári, 4-5 százaléka mongoloid volt. A finnugor (kelet-balti) elem aránya mintegy 25-30 százalék.

A történettudomány és a nyelvészet személyzetét nem lehetett úgy visszacserélni, mint a megyék meg a kormányszervek meg az iskolák személyzeteit, hisz egy "nemzeti" célú, fajú és felfogású tudósképzés 18 éven át szünetelt. A katedrák nacionalista személyzetét részben szétkergette, részben terrorizálta Albrecht főherceg meg Bach korszaka, egy Joseph Budenz nevű úr jött pl. valahonnan Németországból a pesti egyetemre a magyarokat saját nyelvük felől felvilágosítani. Az utánpótlás természetesen mestereit tükrözte vissza. A hatvanhét előtti "tudományos" akarat hatvanhét után is megmaradt. Mikor aztán az Eötvös-Kollégium létrejött, a tudósképzésnek ezt a feltétlenül magyaroknak szánt fellegvárát a fajban, vagy lélekben Bach korszakból eredő utánpótlás vette irányítás alá. Így esett, hogy mindkét par excellence magyar tudományunk, kevés - és inkább provinciális - kivétellel a politikai elnyomatás tudományos folytatása volt, ahol a "rebellizmust" nem rendőrileg, hanem professzorilag törték le és a Bach Sándor által a nemzeti tudományaink nyergébe segített szellem az autonóm professzori szelekció kivédhetetlen fegyverével szinte kaszttá merevedve hosszabbította meg uralmát a Habsburgok bukása után is.

Nemzeti tudományaink területén egy-két kényszeredetten felvarrt sujtással a Bach-korszak maradt meg a kiegyezés után is és ennek kiirthatatlanjai emberöltőkre elállták a Katona Istvánok és Fejér György ők állal elindított munka továbbfejlesztésének útját. Gestáink és krónikáink, mint "megbízhatatlanok" kerültek lomtárba s ami "nemzeti" a Bach-korszakot kiböjtölve az autudidaxis rögös útján mégis megmaradt, mint kigúnyolt és lemosolygott "nem-approbált" és "vitézkötéses" erőlködés, partizánsorsra jutott.

A "nagy" történelmi múltat hirdető s magánosan harcoló nemzeti partizánok meg a "halszagú" ősöket nem minden belső kárörvendés nélkül pertraktáló céhbeliek között folyó egyenlőtlen küzdelem eredménye lesújtó. Minden obskorus nép "választott" már egy "múltat" magának, amelyet egységesen hirdet, sőt el is hitetett a világgal, mi azonban, akik első történelemkönyvünket már 900 évvel ezelőtt megírtuk, még csak a "tudományos" vitáknál tartunk.

Gestáink, krónikáink, mondáink, hagyományaink, honfoglaláskori életformánk, kultúránk, megjelenésünk és számos nyom és kútfő mondják, hogy török-fajta nép vagyunk, az őstörök népekből származunk s a Kaukázustól délre elterülő Káspi- vidékről, az egykori Szkítiából indultunk neki a Középkornak. Ezt mondják a magyar történet magyar partizánjai is.

A nyelvtudomány azt mondja, hogy északról, valahonnan az Ob, Tobol és Irtisz folyók forrásvidékéről, a primitív vogul és osztyák nép fázós és nyomorúságos világából jöttünk és úgy jutottunk az őstörökök világába, hogy valamelyik észak- ázsiai " nomád őstörök nép leigázott és magával sodort bennünket a Volga- vidékre, majd a Donhoz, ahol egy másik őstörök nép, a kazár, újra leigázott, egy harmadik őstörök nép pedig, a besenyő, a Kárpátok mögé kergetett bennünket és nyelvünk őstörök elemei egykori urainktól származnak. Van hát olyan naiv magyar, aki nem látja, hogy ezt az "őstörténetet" még ha igaz lett volna is, idegen szív, idegen vér, idegen lélek állította össze számunkra- tulajdon pénzünk árán. (12)

A nemzeti nyelv és történelem művelése "nemzeti tudományok s főleg nemzeti nevelő eszközök. Jelentőségük nemzeti, céljuk "a" nemzet maga. Jelen sorok szerzője tizenhét év alatt megdöbbenve és háborogva és összeszorított ököllel tanulmányozta át az egész német és angol történettudományi irodalmat s tapasztalnia kellett, hogy ez mennyire így van. Látnia kellett, hogy a forráskételyek eseteiben ezek a tudományok kivétel nélkül mindig a két lehetőség közül a nemzetük számára nagyobbat, szebbet, előnyösebbet applikálták bele népük múltjába összehasonlíthatatlanul kevesebb bizonyíték és összehasonlíthatatlanul kevesebb valószínűség esetén is, mint a mi dél-kaukázusi szabir származásunk. Ezeket a tudományokat angolok és németek művelték népük számára. A miénket nem magyarok művelték.

A történeti adatok szerint eredetünk független, tiszta és katona-eredet, amelyből egy napsugaras őstörténet után ogur kultúrájú hódítókként szállottuk meg Európa kellős közepét, mint a világhírű és legendás szkithák egyenes leszármazottai. A nyelvi bizonyítás szerint eredetünk szegényes, homályos és szolgai eredet s egy nyomorgó "halszagú" atyafiságból, egy ködös és kőkorszak- színvonalú előtörténet után menekültekként, megtépázott hordákban kerültünk a Kárpát-medencébe.

Ezer évvel ezelőtti ruházatunk, szokásaink, szervezetünk, perzsa hatást mutató díszítőelemeink, eleink törökös neveinek százai, villámgyors lovaink, félelmetes szkíta nyilaink, perzsa, ógörög, örmény, arab, latin, bizánci feljegyzések népünk egykori dél-kaukázusi, Káspi-vidéki, Kur és Kuma menti településmaradványai és ottani életünkre utaló, mai napig fennmaradt földrajzi nevek és kilencszáz évvel ezelőtt írt első történelem könyvünk minden állítása az első verziót támasztja alá: A másodikat a nyelv, egyedül a nyelv kétes értékű kiértékelése indikálja, semmi más.

És "hivatalos" történettudományunk a második verzióhoz csatlakozott.

A fentiekben előtárt két őstörténeti álláspont két ellentétes pólus, amelyeknek kiegyenlítése és egy közös, egységes és értelmes történelmi formába öntése lehetetlen. mégis, történettudományunk fejet hajtott saját segédtudományainak egyike előtt és a "finnugor" eredetet elfogadva kerek fél évszázadot azzal töltött, hogy megkísérelje nyakatekert, erőltetett és merész elméletekkel és magyarázatokkal honfoglalás előtti történetünket a vogul gyökökhöz hozzányomorítani. Ami mindebből kisült s amit Hóman Bálint sikertelenül igyekezett summázni a "Magyar Történetben" a harmincas években, széteső, részleteiben egymásnak ellentmondó, zavaros, összefüggéstelen, szakadozott és minden logika és meggyőző erő nélküli káosz, amely sem eredetünk kérdését nem dönti el, sem koraközépkori történetünket nem foglalja értelmes egészbe össze, annak ellenére sem, hogy az egykorú, vagy időben egészen közeli magyar és külföldi kútfőanyagnak hipotézisébe bele nem illeszthető részét - és ez igen nagy mennyiség - egyszerűen figyelmen kívül hagyja, mintha nem is léteznének.

A magyar történettudománynak - mellesleg egyáltalán nem egységes s főleg nem kötelező - jelenlegi álláspontjához, mind a nyelvtudományi megállapítások, mind az őstörténeti forrásanyag kezelését illetően, néhány megjegyzést kell tennünk.

Nyelvtudományi megállapításaink történettudományi konklúzióihoz, főleg eredetünk és faji hovatartozásunk sokat vitatott problémáját illetően az első megjegyzés az, hogy ha jelenlegi nyelvünk helyett magának a Kalevalának nyelvét beszélnénk annak legtőrőlmetszettebb értelmében, még az sem jelentené szükségképpen azt, hogy u. n. finnugor nép vagyunk. A nyelv cserélhető. Az őstörök faj, amelynek koraközépkori létszáma a maga hun, kők-türk, szabir, avar, kun, úz, besenyő, onogur, kazár, bolgár, egészében többszörösét jelentette a "germán" fajnak, nem semmisült meg, nem "halt ki", hanem a nyelvét cserélte át. Ha valamiképpen ki lehetne mutatni, hogy azoknak a népeknek, amelyeket ma "ukránnak", "kozáknak", "orosznak", "lengyelnek", "románnak", "bulgárnak", "szerbnek", "horvátnak", "osztráknak", "morvának", "szlováknak", "bajornak" neveznek, mekkora százaléka hun, avar, kun, besenyő, szabir, vagy onogur, nagyon meglepődnék a világ, s ezeknek a népeknek együttes száma ma több, mint 300 millió. Hogy egy nép, bármelyik legyen is az, egy több, mint félezer éves ott-tartózkodás után milyen nyelvvel az ajkán hagy el egy területet, fajára és eredetére nézve nem irányadó, és ebből az apodiktikus megállapításokat tenni nem lehet. A nyelvtudomány megállapíthatja, hogy honnan származik és hová tartozik a nyelv, de azt nem, hogy honnan származik a nép amely azt beszéli. A poroszok: szlávok. A bajorok: bójok és avarok. A franciák : germánok. A bulgárok : törökök. A kozákok szintén. És őstörténeteiket nem jelenlegi nyelvük határozza meg.

Második megjegyzésünk már valamivel bonyolultabb. A magyar nyelvvel kapcsolatos közkeletű megállapítás szerint, annak ősi alapszókincse kétharmad részben finnugor, egyharmad részben őstörök eredetű. A nyelv alaprétege, a legősibb alapfogalmakat jelölő szavak, nyelvtudományunk megállapítása szerint, "finnugor" szavak és "finnugor" legmélyebb nyelvtani alapjaiban nyelvünk szerkezete is.(13) Minderre két egymástól tisztán megkülönböztethető szórétegben egy korábbi és egy későbbi őstörök (ogur). mennyiség rakódott rá, ami - legalábbis nyelvészeink állítása szerint -a mi "finnugor" népünknek két különböző korban, két különböző őstörök néppel való szoros és tartós együttélését bizonyítja.

Ennek a megállapításnak - hangsúlyozzuk kizárólag ennek a megállapításnak és semminemű egyéb, más indikációnak - az alapján hozott létre történettudományunk a posteriori egy igen merész hipotézist egy tisztázatlan "man-s-i" nevű "finnugor" (14) ősnépről, amelyet, miután előbb a Közép- Ural ázsiai oldalára átvándorolt, egy őstörök lovas kultúrájú nép leigázott, magába olvasztott és eredeti erdőlakó, tőrvető, prémvadász "finnugor" életformáját, lovas pusztázó, legeltető, harcos "nomád" formává "asszimilálta". (15) Az így kialakult nép "onogur" néven került a Volga-térbe, ahol előbb hun, majd kők-türk keretben további ogur beütésen ment át, majd fele a Közép-Volga vidékére költözött, a másik felét meg a kazárok igázták le és kétszáz évig kazár keretben élt és innen más ogur törzsek társaságában a Kárpát-medencébe költözött, ahol ezekkel a törzsekkel, valamint az itt talált avar és bolgár maradványokkal összeolvadva a magyar néppé vált.

Feltéve, de meg nem engedve, hogy mindez valóban így volt, vajon mennyiben ez az obskurus kis "man-s-i" nép az ősünk és miért nem az a sokkal nagyobb nép, amely "leigázta" és amely beolvasztotta és lóra ültette. És a sok egymás utáni ogur beütés és ogur törzsekkel való társulás és a kárpáti avarokkal és kabarokkal és székelyekkel való további felduzzadás után, amelyek mindnyájan őstörök elemek voltak, mi hát és mennyi hát a magyarságban, mint "népben" az a kicsi és elenyésző "man-s-i" hányad és miért az, és miért nem az ogur a jellegadó elem és miért ezekkel és miért nem a mi túlnyomóan ogur mennyiségünk őstörténetével kezdődik hát a mi őstörténetünk. Hiszen az "onogur" nép kettészakadása, egy jó részének elporladása s a maradéknak új és új őstörök elemekkel való kiegészülése után az a bizonyos "man-s-i" hányad olyan kicsi komponens még a fentiek szerinti kalandos elmélet szerint is, hogy ez sem fajunkat sem őstörténetünket nem teheti "finnugorrá".

És most folytassuk az analízist nyelvtudományi alapon tovább.

A "finnugor" és az "őstörök" nyelvek testvérek mondja a nyelvtudomány - mind a kettő egy közös ősnyelvből ered, amely az ókor évezredei folyamán különült szét "ugor" és "ogur" nyelvcsoportokra.

A "finnugor" nyelvcsoport legősibb közös alapanyaga a különböző, ma is primitív állapotban levő "finnugor" népek nyelvében konzerválódott és ez a "közös ősi alapanyag" az ugor nyelvek összehasonlítása és a közös mennyiség kiszublimálása útján, ha nem is teljesen, de nagyjából rekonstruálható. Ez a "közös ősi alapanyag" van meg a magyarban is.

A kaukázusi- turanid nyelvek azonban, a hun, az avar, a kazár, a szabin a besenyő, kihaltak, legtöbb közülük nyomtalanul, azoknak "közös ősi alapanyaga" tehát nem állapítható meg, Honnan tudja a magyar nyelvtudomány, hogy mi volt ezeknek a nyelveknek a "közös ősi alapanyaga"? Ki és mikor állapította meg, hogy ez nem volt ugyanaz, mint az u. n. "finnugor" nyelveké? Ezek éppen úgy agglutináló nyelvek voltak, mint a "finnugor" nyelvek és állítólag közös ősöktől származtak. Egyáltalán, miért finnugor ez a közös ősi alapanyag? Azért, mert ez a finnugor nyelvekben is megtalálható? Vagy azért, mert az őstörök nyelveket nem ismerjük, mert "kihaltak"? Ki meri azt állítani, hogy a dák, a hun, az úz, az a kazár, a szabir, a besenyő nyelvek közös ősi alapanyaga nem tartalmazta ugyanazokat az elemeket, amiket az u. n. finnugor nyelvek tartalmaznak? Hátha éppen a magyar nyelv, mint egyetlen megmaradt káspi-kaukázusi nyelv bizonyítja, hogy ez a közös ősi alapanyag megvolt ezekben a "kihalt" nyelvekben is, sőt ezekben még inkább megvolt. Hátha a közös ősi alapanyag még teljesebb és gazdagabb volt a káspi- kaukázusi nyelvekben, mint az u. n. finnugor unokatestvérek nyelveiben, mint ahogy ez valóban gazdagabb a magyarban, mint emezekben. Az ősi alapanyag kétségtelenül mezopotámiai. S a káspi-kaukázusi népek közelebb estek ide, mint az északibb "finnugorok", amelyek a magyarral azonos alapanyagot esetleg csak másodkézből kapták? (16) Esetleg csak "kapták" és nem örökölték.

Ha a nyelvünk legrégibb "ősi alapanyaga" nem "finnugor", hanem még régibb, mondjuk pl. szumir, akkor mennyiben "finnugor" a mi nyelvünk. Azért, mert a szumir nyelv ismeretének hiányában ezt az alapanyagot egy Joseph Budenz nevű német tudós és társai "finnugornak" hitték és nevezték elő E sorok írója sajnálja, de az elő-ázsiai ókori nyelvek tanulmányozása során a 19. századi európai nyelvtudomány etimológiai tévedéseinek olyan zuhatagára jött rá, hogy számára sem a 19. századi nyelvtudomány általában, sem Joseph Budenz magyar nyelvtudományi szempontból nem tekintély többé.

Mindebben az a meg döbbentő hogy mindaz; ami néhány képzett magyar nyelvkutatónak már otthon is, de különösen idekint, az emigrációs mostohaság, a kutatáshoz nélkülözhetetlen pénz hiánya mellett is és kellő intézet és elégséges kutató személyzet nélkül is a szemébe ötlött, az erre leghivatottabb, sőt erre a célra alapított Magyar Tudományos Akadémiát nem érdekelte és ma sem érdekli. A Magyar Tudományos Akadémia a "finnugor" nyelvészetre szegezett szemmel határozottan tudománytalanul elhanyagolt egy olyan nyelvészeti területet, amelyet a miénken kívül egyetlen valamirevaló nemzet nyelvtudománya sem hanyagolt el. És itt nem arról van szó, hogy rokona-e a szumirnak a magyar, vagy nem rokona. Itt arról van szó, hogy egy szumir-magyar összehasonlító nyelvtudományi tevékenységhez a Magyar Tudományos Akadémia hozzá sem fogott, sőt mások ilyen természetű tevékenységét is bojkottálta. Sem szumir- angol, sem szumir- német, sem szumir-francia, sem szumir-olasz, sem szumir-spanyol, sem szumir-orosz, sem szumir-szerb nyelvrokonság nincs, de ezeknek a népeknek nyelvtudományi intézetei mégis intenzíven foglalkoznak a szumirral és az ebből származó hurrival. A Magyar Tudományos Akadémia és a magyar egyetemek száz éven át nem foglalkoztak vele. Szumir nyelvészeink, az emigráció két-három, önmagát finnugor nyelvészből szumir- magyar nyelvésszé átképzett magános úttörőjén kívül nincsenek. S ennek a határozottan megdöbbentő ténynek igen sötét és keserű háttere van.

A Magyar Tudományos Akadémia, gróf Széchenyi István lelkes és bőkezű gesztusának impulzusára, kizárólag magyar áldozatkészségből, kizárólag magyar adományokból, (17) és expressis verbis a magyar nyelv művelése céljára 1825-ben született meg s működését 1830-ban kezdte el. Ezt a működést csaknem egy teljes emberöltőn keresztül nem jellemezte semmiféle "finnugor" elfogultság és nem befolyásolta semmiféle "finnugor" erőszak. A finnugor faj és nyelvrokonság elmélete az 1848-49-iki szabadságharc leverését követő 18 éves osztrák önkényuralom korában - és bátran hozzátehetjük következtében - idegen származású és a kormány támogatását élvező személyek, Hunfalvy (Hunsdörfer) Pál, Reguly Antal, majd Budenz József és társaik útján születik meg (18) és veszi át kormányzati erőszakkal a szó szoros értelemben vett "uralmat" a pesti egyetem, majd a Magyar Tudományos Akadémia felett.

Az addig teljesen jelentéktelen és semmi tudományos s még kevesebb társadalmi eséllyel nem rendelkező "finn- ugor" elmélet diadalmas bevonulása a magyar tudományos életbe, az akkor még egyetlen pesti egyetemre és a Tudományos Akadémiába a jog, törvény, alkotmány és tudományos szabadság eszméinek semmibevevésével uralkodó császári kormányzat erőszakos németesítő intézkedéseinek s a magyar nyelv lealacsonyítása és elsorvasztása érdekében mindent felhasználó politikájának hátteréből indul el, és ennek a "tudományos" diadalútnak állomásait érdemes figyelemmel kísérni.

Ugyanakkor, amikor a német nyelv használatát kötelezővé teszik a katonai megszállás alatt álló országban, amikor a hivatalos kiadványok, iskolai anyakönyvezés németté válik, egy Reguly Antal nevű magyar "tudós" két évvel a világosi fegyverletétel után Oroszországba megy a lelkileg és anyagilag teljesen tönkrezúzott Magyarországból az ottani "rokonnépek" tanulmányozására. Hogy a vagyontalan Reguly Antalnak a Kossuth-bankók katasztrófáját nyögő országban honnan van ilyenre pénze, már maga is furcsa probléma. Még furcsábbá teszi ezt a "tanulmányutat'- az, hogy 1851-ben Magyarországon útlevelet kapni külföldre olyan nehéz volt, hogy ilyenhez csak a legszorosabb kormány összeköttetésekkel rendelkezők és kormányügynökök jutottak hozzá. Mindezen felül - egy magyarnak a Világos utáni esztendőkben Paskievicsék országába kívánkozni a "rokonnyelvek" tanulmányozására a magyar nyelv fojtogatása idején kormánytámogatással, enyhén szólva groteszk dolog, aminek igen furcsa hangsúlya van.

Reguly visszatérése után nem sokkal - 1855-ben - elindul a tomboló magyarellenesség Magyarországában kormányengedéllyel és kormányszubvencióval egy magyar nyelvészeti folyóirat, ("finnugor" programmal) Hunfalvy-Hunsdörfer szerkesztésében "Magyar Nyelvészet" címen!

Mindezekkel és számos egyéb furcsa "tudományos" tünettel párhuzamosan az Akadémia kebelén belül is egy fokozatos átformálódás folyik a szabadságharc óta, egy új feltöltődés "gutgesinnt" személyekkel (Lonovics, Schedel (Toldy) Ferenc, Reguly, Hunfalvy-Hunsdörfer, stb. stb.), akik az Akadémia felfogásának és munkájának irányváltozását idézik elő. A szabadságharcot megelőző évtizedek magyar történész-nemzedéke -a kiváló jezsuita történész-professzor nak, a 42 kötetes "Historia Critica" szerzőjének, Katona Istvánnak tanítványai és szellemi örökösei - Fejér Györgyök, Kállay Ferencek, Jerneyk és mások heroikus kutató-generációja még a dél-kaukázusi eredet kérdésének adatgyűjtését végezte és az akkori "Tudománytár", cikkei és tanulmányai éppúgy ezzel a kutatási területtel foglalkoznak, mint ahogy a kor történettudományi könyvpublikációi is erre a területre vonatkoznak. A kor egyébként is, a nemzetközi tudományos életben is, Előázsia, Mezopotámia és a Kaukázus- Káspi- régió - mint a "klasszikus ókori Kelet" történettudományos felderítésének kora és a magyarság innen való származása, középkori krónikáink "Evilath"-jának, "Nimród"-jának tudományos ellenőrzése, izgató és lelkesítő kérdés, amelyre a gyorsan szaporodó paleográfiai és szemantikai adatok igen biztató feleletet ígérnek.

A kutatást támogatják szerencsés véletlenek is.

A harmincas évek elején megjelenik külföldön, örmény nyelven, egy könyv. (19)

12. Egy olyan egyetemes történet tudomány, amelynek az igazság puszta keresésén kívül más célja is van, abszurdum. De egy olyan nemzeti történet tudomány, amelynek az igazság puszta keresésén kívül más célja sincs, szintén az!

13. Az újabb szumir nyelvtanulmányok már eddig is kétségtelenül mutatják, hogy nyelvünk szerkezete legmélyebb alapjaiban szumir éppúgy mint ősi szókincse is az. Ez a tény, amit már a nemzetközi tudomány is kezd elismerni, a legfőbb, sőt egyetlen alapot rántja ki "hivatalos" történettudományunk őstörténeti elmélete alól. Ez esetben ugyanis őstörök "kölcsönszavaink" nem "kölcsönszavak", nem beszélve arról, hogy a ,finn-ugor" alapanyag legnagyobb része is - szumir.

14. Hogy ez a nép (?) "finnugor" volt, azt a mi nyelvünkből következteti vissza ez a vakmerő elmélet!

15. Ez az elmélet annyira erőltetett, hogy már komikus. De nem kevésbé komikus, hogy egymás után derülnek ki olyan szavainkról, amelyekről nyelvtudósaink azt állítják, hogy "szlávból átvett kölcsönszavak", hogy azok szumir szavak, amelyeket a szlávok vettek át, a káspi-kaukázusi népektől, hunoktól, kazároktól, onoguroktól, bolgároktól, szabiroktól, avaroktól, magyartoktól, "szarmatáktól", stb.

16. Szinte már csodálatos, hogy nyelvtudományunknak nem ütött szeget a fejébe az a közismert tény, hogy a "rokonsági fok", amely a "finnugor" nyelveket nyelvünkhöz kapcsolja finnugor nyelvenként különböző és nyelvről nyelvre haladva csökken a "közös ősi alapanyag" ezekben a nyelvekben mintha csak a káspi-kaukázusi nyelvtömbhöz közelebb esők többet vettek volna át ebből egykoron, mint a távolabb esők. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a par excellence "finnugor" alapanyag, amelynek egyformának kellene lennie, ha ez valóban "finnugor", nem egyforma, tehát kívülről kell származnia, hanem azt is, hogy egy konkrét "magyar" pólusból kiindulva éppen a "legfinnugorabb" a legkevésbé magyar. A különbség kiértékelése egyszerűen nézőpont kérdése. Ha a dolgot úgy nézzük hogy egy "finnugor pólus" kisugárzása a perifériák felé (mert bizony ilyen nemigen lehetett), hanem úgy, hogy egy "mezopotámiai pólus" kifelé sugárzása (ami minden eurázsiai nyelven kimutatható) a "finnugor" felé is, a kép és a magyar nyelv helye egyszerűen megváltozik. A "mezopotámiai" a magyarban a legnagyobb.

17. Más népek tudományos akadémiáit kivétel nélkül mindenütt az uralkodók alapították és királyi adományból állami támogatással fejlődtek ki. Csak a mienk a kivétel. Nekünk négyszáz éven át nem volt nemzeti királyunk.

18. A dolognak van ugyan még 1770-ből egy előzménye, amelynek azonban a következő század derekáig semmi visszhangja a magyar tudományos életben nincs. Egy Sajnovits János nevű jezsuita asztronómus kiadott egy tanulmányt a magyar-lapp (!) rokonságról "Demonstratio idioma Hungarorum et Lapporom idom esse" címmel. Állításának néhány finnugor nyelvekből, főleg a szamojédből kölcsönzött lapp szón kívül, alapja nem volt, de alkalmasnak bizonyult a magyar nyelv származásának diszkreditálására később.

19. "Utazás Lengyelhonban, stb."

Egy Medicis Mihály nevű örmény lelkész lengyelországi, és dél-oroszországi pasztorációs körútjai során kétszerű is meglátogatta a kaukázusvidéki Kuma-menti "Madzsar" nevű község örmény hitközségét 1820-ban és 1828-ban. Utazásairól a fent említett könyvben számolt be, amelyben többek között a következők állanak.

Madzsar derék falu hatvan mérföldnyi távolságra a várostól (Derbent) északra, amelyben mintegy 60 családból álló örmény hitközség létezik. A lakosok általában földművelők, a föld nagyon termékeny, sok és jó gabonát terem. Madzsart temérdek régi idomtalan alakú épületek romjai környezik, amelyeket a lakosok lassankint lerombolván a, a nyert anyagot házak építésére használják; találtatnak itt óriásszerű földalatti sírboltok és azokban öt sing hosszú (3,5 m.) és két sing széles (140 em.) kőkoporsók, melyek fedelein négyszögű emelkedett téren ismeretlen alakú betűket véstek. Ez volt az egykor nevezetes Madzar város, az előkori Scythák építménye. Ezen várostól vették nevüket a mostani madzsarok, amazok ivadékai" (20)

A közlésnek az akkori magyar történészvilágban érthető visszhangja támadt, hiszen ez konkrét láncszemnek látszott a délkaukázusi eredet és honfoglalás-előtti, donvidéki múltunk között. A városról Fejér György beszámolt 1840-ben "De avitis Magyarorum sedibus" c. könyvében és Jerney is írt róla 120 évvel ezelőtt egy tanulmányt "A Kumamenti magyar városról" címmel a Tudománytár 1843. évi januári számában. Lukácsy Kristóf szamosújvári magyar szívű örmény plébánost pedig arra lelkesítette a dolog, hogy nekifogjon az addig magyar részről felderítetlen koraközépkori örmény kútfők magyar vonatkozásainak áttanulmányozásához. Erről írt könyve 1851- ben készült el, amelyet benyújtott az Akadémiának.

Az akkori Akadémia állásfoglalása a könyvvel kapcsolatban még ez volt

"Nagyon tisztelendő uraságod kívánsága folytán az akadémia "A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei eredeti örmény kútfők nyomán" czímü kézirati munkáját a történet-tudományi osztállyal közlötte, melynek véleménye szerint kegyed nyomozásai, abban letett eredményeivel őstörténetünk egy rég sajnálva érzett hézaga pótlását tette lehetővé, oly adatokat, összevetéseket és útmutatásokat adván, melyek nyomán remény gerjed, miszerint azoknak más irányú vizsgálódásokkal összevetése után új, talán váratlan világosság derülend némely fontos, de eddig felette kétes kérdésekre. Ehhez képest az Akadémia a nevezett osztály óhajtását osztva a maga részéről is kívánatosnak tartja a munka minél elébb közkézre jutását."

A kibontakozó "finnugoros" irányváltoztatást azonban a délkaukázusi eredet nem érdekelte. A könyv hosszú évekig porosodott (végül Lukácsy maga adta ki 1870-ben) Reguly ugyanabban az évben ment el Oroszországba, mikor Lukácsy könyvét benyújtotta, járt is a Volga-Jajk vidéken, közel a Kumához, de a Madzsar romjai, sírboltjai és ismeretlen feliratai nem érdekelték, sem őt, sem azokat, akik kiküldték.

Történt azonban a "tudományos" irányváltozás terén az Akadémia körül ennél szebb dolog is, amely a kegyelemdöfést adta meg azoknak a tényezőknek, akik az Akadémiában a régi, "nemzeti" irányt képviselték a Bach-kormány által szubvencionált "finnugorizmussal" és az urali erdők felé terelt eredet elméletével szemben. Alig másfél évvel Hunsdörfer "Magyar Nyelvészet"-ének megindulása után a kormány azzal a követeléssel állt elő, hogy az Akadémia módosítsa az alapszabályait és mindenekelőtt törölje azt a részt, amely szerint ;,az Akadémia célja a magyar nyelv művelése"

Az Akadémia nem osztrák pénzből, nem kormánybevételből és főleg nem uralkodói adományból létesült és expressis verbis a magyar nyelv művelésére létesült tudományos intézmény volt, amelyhez a politikának hozzányúlnia nem lett volna szabad, s a gesztus nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is megütközést keltett, annak ellenére, hogy Bach az alapszabálymódosítást magával az Akadémiával akarta "önként" kimondatni. A dologgal a külföldi sajtó is foglalkozott.

Az Akadémia alapítóját, a Döblingben élő Széchenyi Istvánt, akinek egy másik kezdeményezését, a "Déli Vaspálya R. T."-ot jogtipró erőszakkal alig egy évvel előbb kobozta el és adta osztrák kézre a Bach-kormány, a lelke mélyéig megrázta az újabb merénylet szándéka és, mint alapító, 1856. nov. 6-i keltezéssel egy felháborodott és még Széchenyitől is szokatlanul éles hangú levélben közölte az Akadémia vezetőségével, hogy a tervhez - "míg fejem vállaim között áll, velőm el nem odvad és szemem világát a halál köde nem oltja ki" - nem járul hozzá. Levelét, amelyben, mint végső fellebbezési fórumra a király személyére alludál, így fejezte be: "ha ezen szomorú eset bizodalom és minden jó remény dacára tán mégis bekövetkeznék, én, valamint örököseim az alapító levél értelmében, járulékunkat a megmérgezett Akadémiától elvonván, valami más hazai célra fordítandjuk, mely célt azonban saját magunk tűzendjük ki, e foglalatosságtól mindenki mást határozottan felmentvén. És e tekintetben csak anyagi erőnek (fizikai erőszaknak) fogunk engedni", és követelte, hogy levelét az Akadémia közgyűlésén olvassák fel.

Az éleshangú és nem csupán a Bach-kormánynak és Ferenc Józsefnek, hanem az Akadémia "labancainak" is adresszált levelet az akkor adott politikai helyzetben még akkor sem merték volna felolvasni, ha az Akadémiában akkor már szépszámmal helyet foglaló és hangos labanc elem ez ellen nem tiltakozott volna, viszont a nagynevű, nemzeti mártírként tisztelt és széles nemzetközi összeköttetésekkel rendelkező alapítóval, a magyar közélet Nagy Árnyékával szemben nem lehetett megtenni, hogy levelét és állásfoglalását egyszerűen negligálják. Lonovics érseket küldték el tehát Döblingbe azzal a feladattal, hogy beszélje rá Széchenyit, hogy a levél felolvasásától álljon el, ami meg is történt. (21) A kínos ügy, amint Kecskeméthy Aurél 1866-ban publikált könyvében (22) óvatosan és szűkszavúan írja, egy "kompromisszummal" végződött, aminek értelmében a nyelvművelést az alapszabályokból mégsem törölték. Hogy mi volt ez az u. n. "kompromisszum", Kecskeméthy a kiegyezés előtt egy évvel még nem meri megírni, de az előzményekből és következményekből nyilvánvaló; a "nyelvművelés" finnugor alapokra helyezése és ezzel a magyar múltnak az orosz erdők veremlakásai felé terelése.

A délkaukázusi eredet ellenzékbe szorításának, majd csaknem teljes elnyomásának és helyette a "finnugorizmus" és az urali eredet "tudományos" diadalának többi állomásai szinte már automatikusak. Rövidesen megjeIenik a pesti egyetem egyetlen magyar nyelvészeti tanszékén valahonnan Németországból Joseph Budenz, aki törve beszél magyarul s így a korán elhalt Reguly "utánpótlása" kormányzatilag biztosítva van, a magyar múltnak az '' orosz erdők primitív, veremlakásos vogul-osztyák világa felé való terelése "finnugorilag" folyik tovább azóta is az Akadémiában éppúgy, mint az egyetemeken a kiegyezés után is, sőt a Habsburg-ház detronizálását követő Horthy korszakban is, hiszen a "tudományos" utánpótlást az elődök nevelik nyelvtudományunkban éppúgy, mint történettudományunk területén és ha akadt lázadó, az elbúcsúzhatott tudományos karrierjétől. A nagytekintélyű és közpénzen fenntartott intézetek erejével és hatalmával szemben a tudományos ellenzék pénztelen partizánjainak semmi esélye nem volt és így a délkaukázusi eredet, mint tudományos lehetőség, nemhogy egy esetleges győzelemhez nem juthatott, hanem az u. n. finnugor feltevésnek rendelkezésére álló feldolgozási (23) lehetőséget sem adta meg számára a türelmetlen és erőszakos "finnugor" uralom. És itt egyelőre még csak nem is arról van szó, hogy valóban délkaukázusi-e hát az eredetünk, vagy finnugor. Itt arról van szó, hogy a tudományos intézeteink ezt száz éven át becsületesen és gondosan meg sem vizsgálták.

Így állt elő a 19. század nacionalista és romantikus Európájának serény és nemzeti ambícióktól fűtött történettudományos világában egy furcsa, sőt már-már groteszk magyar unikumként egy olyan "nemzeti" történettudomány, amely az összes többiekkel szemben, a nemzeti múlt tiszteletreméltó mezbe öltöztetése helyett egy szinte már perverz és beteges öncsonkítással primitívvé, szegényessé és alacsonyrendűvé revideálta saját, a priori adott és ezer éven keresztül tanult, hitt, vallott, és állított történetét, megtagadva és hazugságnak bélyegezve saját 7-800 éves krónikáit, "kutyabőr-keresésnek" csúfolva a délkaukázusi eredet vizsgálatát, szinte kizárólag csak azért, mert egy idegen és vérig sértett uralkodóház és annak cselédsége így akarta, és így akarta azoknak az "európai" népeknek az érzékenysége, akiknek mélybe kell taposniuk más fajok messzi múltját ahhoz, hogy el tudják viselni a- sajátjukét. Határainkon kívül az "európai" történettudomány képviselői diffamálták a "turáni" fajt, mint a fehér emberiség "legértéktelenebb" kategóriáját és nem vettük észre, hogy határainkon belül lényegében ugyanennek a tendenciának képviselői tették ugyanezt a magyar fajjal. S mindez lényegében az önkényuralom megszűnése után, monarchikus "egyenrangúságunk", majd függetlenségünk korában is így maradt. A "finnugor" nyomás mindnyájunk véleményén érezhető.

A szabadságharc-előtti magyar történettudományos tevékenység és annak eredményei egy furcsa és láthatatlan indexre kerültek és a mai napig is azon maradtak. Évszázadunk eddigelé egyetlen nagyobb szabású magyar történelmi szintézisének, az öt fólió-kötetes Hóman-Szekfü Magyar Történetnek könyvészeti felsorolásában - amely maga egy könyvet tesz ki -a szabadságharc előtti történelmi munkákból és szerzőkből egyetIen egy név, vagy megállapítás az eredetünk kérdésével, vagy őstörténetünkkel kapcsolatban nincs még csak meg sem említve, mintha a Bach-korszakot megelőző időben őstörténettel foglalkozó tudományos irodalmunk nem is volna. Fejér Györgynek és tudós társainak Bach-korszak előtti komoly mennyiségű forráskutatásai egyszerűen elsüllyedtek, hisz ez a múlt nem "finnugor" múlt volt, ezek a kutatások nem az urali erdőkbe, hanem a délkaukázusi ókorba vezettek.

Öt középkori krónikánk hitelét annyira kétségbe vonta, nem a külföldi, hanem a magyar történettudomány, hogy otthoni életünk utolsó évtizedeiben szinte újra fel kellett őket fedezni. Középiskolai olvasókönyveinkben nem voltak középkori krónikáinkból olvasmányt kitevő authentikus szemelvények pontos magyar fordításban, de arról sem történt tanügyi kormányzatunk részéről száz év alatt gondoskodás, hogy hetedikes, nyolcadikos diákjaink latin nyelvgyakorlatait legalább részben, latinnyelvű krónikáink szövegére helyezzük. Tacitus fontosabb volt. ő ugyanis a- germánokról irt.

Nemzeti köztudatunkat a magyar közoktatás országos gépezete módszeresen és tervszerűen irányítja még ma is, egy primitív urali eredet felé, noha délkaukázusi múltunk időbeli mélységeit szinte meg sem lehet állapítani, mert az megelőzi az európai történelmi értesültség legrégibb adatait is, hiszen Herodotos már a Kr. e. 5. században emlegeti egyenes ági őseinket s ugyanerről a népről, városairól és viselt dolgairól még régibb asszír és babiloni források is beszélnek pontosan a Kézai-Krónika Evilathjának területén, az Eufrát és Tigris forrásvidékén, Szubartuban, ahol az ókori földrajztudós, Ptolomaios "Matzara" és "Siavara" (Magyar és Szabir) városokról tud és mélyen alvó, furcsa és tűnődő érzések kezdenek nyugtalankodni össze-vissza keveredett vérünk ősi alapsejtjeiben, amikor az ó-szumirok "Nimród"-eposzának ismerősen muzsikáló nyelvén hallgatjuk:

"Amátszunu ugyanná ana kikkinyu,
Kikkiny, kikkiny, igar, igar,
Kikkinyu szimema, igaru kisszesz.. ." (24)


IV. ROKONA-E HÁT A SZUMIRNAK A MAGYAR?

Mióta a múlt század archeológiai felfedezéseinek anyagában hirtelen megjelent egy azóta egyre szaporodó és sem a sémi, sem az árja múltba bele nem illeszthető furcsa és idegen mennyiség, amelyet előbb kaldeusnak, majd szumir-akkádnak nevezett el a tudomány s amely az emberi civilizáció minden eddig ismert ősét megelőző legrégibb kiindulásnak, az összes ókori civilizációk ősének bizonyult, a tudományos érdeklődésnek egyik legizgatóbb kérdésévé vált, hogy milyen emberfajtához tartozott, honnan származott, ki volt s vannak-e leszármazottai annak az emberfajtának, amely az ősvilág élőlényei közül elsőnek emelkedett abba a kategóriába, amit joggal illetünk azzal az elnevezéssel: "ember".

Bármennyire is "nemzeti" alapon közelíti meg ezt a kérdést az egyre szaporodó megfigyeléseken fellelkesült átlag magyar, a szumirok faji, történelmi és nyelvi hovatartozásának kérdése sokkal több, mint faji, nemzetiségi, vagy politikai kérdés, még akkor is, ha ennek a kérdésnek végleges eldőlése népünk múltjának kezdeteit a világ összes népeinek és fajtáinak elébe helyezné, mint ahogy úgy látszik elébe fogja helyezni.

A kérdés körül emberöltőkön át szinte késhegyig ment a nemzetközi harc, amelyben a magyar "nemzeti érdekeket" nem képviselte senki. Akadémiánk, egyetemeink, tudományos intézeteink teljes figyelmét a "finnugor nyelvészet" kötötte le, és hogy népünknek vonatkozásai vannak a szumirokkal, nem magyarok, hanem idegenek kezdték hangoztatni.

A középkor messzi mélyén keletkezett első latin betűkkel lejegyzett magyar krónika (1) Nimródjáról és feleségéről a szépséges szabir fejedelemasszonyról, Anáról (Eneh, "ana" szumir szó, annyit jelent magyarul "anya") szóló ó-szumir eposznak nemcsak a dallama és verselése "magyar", hanem a szövege is az, csak éppen a hatezer esztendő szédítő messzeségéből kissé nehéz első hallásra felismerni.

Mióta a "finnugor" elmélettől megszállott magyar filológia által elhanyagolt szumirológiával néhány lelkes magyar - otthon Dr. Varga Zsigmond debreceni egyetemi tanár, az emigrációban Dr. Bobula Ida meg néhány buzgó amatőr - foglalkozni kezdett és néhány hihetetlennek látszó megfigyelésük belekerült a magyar köztudatba a szumir- magyar "nyelvrokonsággal" kapcsolatban, a Bach-korszakkal megszakadt klasszikus magyar történelmi vonal és a "finn-ugor" elméletre felépített történet-felfogás hívei között újra fellobogott a harc (2)

Mivel a magyar őstörténetnek perdöntő kérdése a szumír- magyar történelmi kapcsolat, ha van ilyen, egyrészt a közvélemény többé- kevésbé szakszerű tájékoztatására, másrészt jelen dolgozat álláspontjának igazolására, a szumir- magyar nyelv összehasonlításnak kell szentelnünk egy fejezetet.. E sorok írója megjegyzi, hogy szumir nyelvi kutatásai az "ó-szumir" nyelvre (körülbelül Kr. e. 2000 előtt) irányultak és majdnem teljesen figyelmen kívül hagyta az első babiloni birodalom (Hamurápi) kora utáni, más nyelvekkel egyre inkább keveredő "késő-szumir" nyelvet, abból kiindulva, hogy az őstörök (turáni) népek őseinek kiválása a mezopotámiai szumír közösségből Kr. e. a 3. évezred folyamán, az évezred első felében már megtörtént, a szumir-turáni nyelvazonosság tehát az ó-szumirra, a tiszta szumirra vonatkozó megállapítást jelent, vagyis a szumir nyelv "szumirabb" maradt a Káspi-mediterráneum és a Kaukázus-vidék "őstörök"-nek nevezett szumir származású népeinél, mint a szemita népek által elárasztott Mezopotámiában maradt szumiroknál, s ezt a szumir nyelvvel foglalkozóknak soha sem szabad szem elől téveszteniük.

Az itt következő összehasonlító nyelvtörténeti szemlélődést a fent idézett ó-szumir versszakkal kezdjük. A szóban forgó versszak előzménye az, hogy egy nádkunyhóban rejtőzve titkos megbeszélés folyik.

A magyar fület elsőnek a versszak "kikkiny" szava ragadja meg. Ez a szó külföldi (tehát "megbízható") szumirológusok szófejtése szerint "nád-szárnyékot", "nád-fedelet" "nádkunyhót" jelent a mai magyar szóhasználat szerint. Ez a szó a szumirban is összetett szó, előtagja a "kik", "kikk", utótagja "kant'". Az összetételben mind a kettő, az ősi szumir-magyar fonetikai törvény szerinti hangzóilleszkedésen megy át. A "kik", "kikk" (szumirban "nád") kis jelentés-változással ma is megvan a magyar "káka" szóban; a "kant'" szó pedig a szumirban "ráborul", "borít", "beborít", "sötét", "elsötétít" jelentésű. A magyar konyul, lekonyul alkony, hón, huny, hanyatlik szavak ősi alapja, sőt talán "kunyhó" szavunk sem hangátvetéssel "kuhnyó"- ból alakult, mint nyelvészeink állítják. A nyelvújítás előtti ortográfiánk kunyhójának "h"-ja talán az "u" nyújtását akarja jelezni (ékezet-rendszerünk a nyelvújításkor kap végleges formát), a szó eredeti kiejtése ugyanis talán "kúnyó" lehetett. Ha ez így van, akkor a "kikkiny" - teljes alakjában "kikku-leány" "káka- kúnyó"-nak felel meg a magyarban. Egyébként "káka" szavunk is, "gyékény" (v. ö. beborít gyékény) szavunk is és "kónya" szavunk is megvan a többi őstörök nyelvekben is, a "huny" szavunkkal együtt s ezekből "finnugorban" csak a "huny" van meg meglehetősen eltorzult formában.

A másik ismerősen csengő szó az "igar" s ennek elemzése során valóságos zuhataga jön elő a magyar származékoknak.

A szó szumirban szintén összetett szó. Előtagja "í", más helyeken "in" (így in-gar) , vagy "im", sőt "é", "e" koronként és dialektusonként különböző változatban, ékírási jele - azonban mindenütt alapbázisában ugyanaz, utótagja "gar", "ger", "kur" dialektikai változatokban, de azonos jelentéssel. Az "í" ("e", "é") alapjelentése "felfelé haladás", "építés", "épület" "emelés" (ékírási jele a "nap" és alatta a "megy" fogalmainak képírási ábrázolásából fejlődött ki, "nap felé megy") .A "gar" annyit jelent, mint "kör" ( !) kerül, körül, kerít, kerítés, fal, ami körülvesz, eltakar, védelmet nyújt. A magyar "kert" (eredetileg udvart jelentett) kerítés, garád, karám, karima, gyűrű mind a szumir "gar" utódai. Volt egy szumir város, amit a szófejtés "Ékur"-nak nevez. A szót "ékurr" formában az asszírok is átveszik. Megvan az avarban is, akik gyűrű-alakú városaikat "Eger"-nek, "Győr"-nek (Kisgyőr, Diósgyőr Borsod m.-ben, Györk Hevesm.-ben, Győr Győr m.-ben, Eger Heves m.-ben, Zala m.-ben, sőt az egykor az Avar Birodalomhoz tartozó Csehországban is) valamint Györé-nek, Köré-nek, Gyergyónak, Görgénynek nevezik.

A roppant térbeli és időbeli távolságon az Eufrát- vidéki Ékur és a Tisza-vidéki Eger között ott vannak az arméniai "kerták" (Semiramokerta, Hunorakerta - Semiramis-város, Hunor-város), ott van a Kur- parti szabir főváros, a legendás Tamár királynőnek, Cyrus (Kurás) perzsa király ellenfelének fővárosa, Egor (ma Gori, mellesleg Dzsugaszvili (Sztalin) József szülőhelye), ott van a kisázsiai Ingar, ma Angora, Ankara, ott van a Krím- félsziget keleti szegélyén a meotiszi Kercs ( nem Cherson !), ott vannak a szlávok által eredeti, őstörök kicsinyítő képzőjükkel ("d", pl. Arpá-d, Buzá-d, Ono-d, Somo-d, Borsod, Köles-d, vagyis Árpácska, Buzácska, Ónocska, Somocska, Bocsocska, Köleske) együtt átvett "goro-d", -vár, (váracska, kisvár), végződések (3) ott volt Kievtől északra Győr, a Kárpát-medence legkülönbözőbb pontjain Máramarostól és Gyergyótól Kőszegig tizenegy "Eger" és tizenhárom "Győr", mint mérföldkövei annak a hatezer éves útnak, amelyen a szumir nyelv, a szumir kultúra és a szumir utódok menetelnek Mezopotámiából a Kárpátmedencéig.

Az "igar"-t tehát talán eléggé magyar szónak fogja találni az elfogulatlan olvasó, hisz ezek szerint garádot, kerítést, falat jelent.

Az "ana" azt jelenti, amiből csak egy van, vagyis egyetlen, "csak egy", az pedig "én" vagyok. A magyar első személy névmása, az "én", ebből fejlődik ki s ebből fejlődik ki az ó-magyarban "szentet" jelentő szó is (ün-nep szent-nap, egy-nap, innen egy-ház, szent-ház, mint későbbi fejlődés).

Az "amátszum" szó szólánc, ma azt mondanánk "ragozott" alak s ennek elemzését kissé szélesebb alapokra kell fektetnem.

20. Az idézet Lukácsy Kristóf fordítása "A magyarok őselei stb. c. könyvéből (Kolozsvár, 1870. Az emigrációban újranyomva kiadta a Történelmi Kutató Intézet 1957-ben), amely történettudományi szakirodalmunk " finnugor" tendenciája következtében agyonhallgatva, feledésbe merült.

21. A levelet az Akadémián nem olvasták fel kézi sokszorosításban azonban elterjedt az országban, sőt Lipcsében német fordításban nyomtatásban is megjelent.

22. Kecskeméthy Aurél: Gróf Széchenyi István utolsó évei és halála. Pest, 1866. A Széchenyi-levél ebben a könyvben volt először Magyarországon nyomtatásban publikálva. Kecskeméthy előadása - ekkor még, egy évvel a kiegyezés előtt - óvatos és tartózkodó

23. A ,finnugor" álláspont erőszaka nemcsak egyetemi alkalmazások, kinevezések, Tudományos Akadémiai választások terén volt tapasztalható, hanem az általuk inaugurált vitahang is lenéző és sértő igen sok esetben.

24. "Amit mondák (nem) ügyelé csak a kunyhó,
Kunyhó, kunyhó, garád, garád,
Kunyhó hallgass, garád bujtass..."
(E sorok írójának kötetlen fordítása.)

1. Az első Szent László korabeli gesta" keletkezési ideje Kr. u. 1080 körülire tehető. Az összes többiek ennek kompilációi folytatásai. A Szent László korabeli gestát azonban korábbi rovásírásos feljegyzések valószínűleg megelőzték.

2. Dr. BobuIa Idának és lelkes társainak erőfeszítései a közelmúltban ismételt sajtótámadásban részesültek a finnugor álláspont részéről, amelyek a dilettantizmus szokásos vádját emelve quasi meg akarták tiltani a szumir-magyar nyelv összehasonlítást. Megjegyzésre érdemes, hogy a támadók egyike sem nyelvész.

3. Bármilyen csalódás is ez a szláv ambíció számára, de a "gorod" (grad, hrad) szó éppúgy az őstörök népektől került Déloroszországba, mint a Kárpátmedencével szomszédos szláv (szerb, horvát, cseh, tót, lengyel) nyelvekbe, mint a szumir eredetű őstörök szavak százai és százai a hunok, onogurak, kazárok, szabirok, avarok, magyarok ajándékai a kezdetleges szlávoknak, nem pedig megfordítva. Nyelvtudományunk művelőinek származására jellemző, hogy elfogadták azt a minden logikát fejtetőre állító perverz, sőt humoros képtelenséget hogy az Uraltól a Kárpátmedencéig csaknem egy évezreden át uralkodó őstörök népek, hunok onogurok, kazárok, szabirok, avarok, magyarok tanultak a vegetatív fokon álló kis szláv diaszpóráktól. Az Uraltól az Alpokig egy és ugyanaz a nyelv uralkodott ezer éven át, s ez egyformán gazdagította a peremen élő szlávokat, keleten éppúgy, mint a Kárpátmedence környékén. Sem Nógrád, sem Visegrád nem szláv alapítások. A grad", "gorod" egyszerűen "gar", őstörök kicsinyítő képzővel ellátva, és szlávosan eltorzítva.

Az "amátszum" szó szólánc, ma azt mondanánk "ragozott" alak s ennek elemzését kissé szélesebb alapokra kell fektetnem.

A szumir "szólánc" fogalmát magyar olvasóval egyszerűen meg lehet érteni (a nem-magyarok számára ez rendkívül nehéz) . Az "amátszun" literálása latin betűkkel így fest : a-má-tu: szu-nu. Hogy ez mi, egyszerűre megértjük, ha akármelyik magyar ragozott igét elemeire tagolom. Vegyük pl. ezt: "megvárattalak". Elemeire bontva megvár-at-t- (a) 1- (a) k. (5)

A "meg" igakötő, "vár" ige, "at" műveltető képző, "-t "múlt időrag, "-l" "téged", "-k" személyrag "én". A szavak módosító elemekkel való megtoldása, az u. n. "agglutinálás", a ragozás, csak a magyar és magyarral rokon nyelvekben van meg, meg a szumirban, ahonnan örököltük. Az u.n. "árja" nyelvek nem agglutináló nyelvek, s bár százával vannak ezekben is szumir eredetű kölcsönszavak, mint minden eurázsiai nyelvben, ezek a nyelvek nem a szumir nyelv leszármazottai. A magyar nyelv összes történetileg fejlődött "ragjai" és "képzői" eredetileg teljes szavak voltak, amint az a szumirban még így van. Ezeknek a teljes szavaknak összerakása a "szólánc" s a magyarban ezek a teljes szavak rövidültek le egy-két betűből álló csonka-szavakká, "ragokká". (Mellesleg ezek a szumir "gyökszavak" maguk sem voltak valami hosszúak.)

Így lett - többek között -a szumir mae, mu (én, enyém) ,a magyarban első személyű tranzitív személyrag és birtokosrag (pl. dar (a) mu - zár (o) m, adamu, atyám stb.)-m, így lett a szumir "ag? (én) a magyarban -k (vár (o) k) ,a "z" így lett -d és -sz, a "l" így lett -l, a "n" többesszámot jelölő szó így lett -n- (pl, vár(u) -Nk) stb.

A szóban forgó szólánc alapszava "má", ami annyit jelent "száj". (A szumir eredetit kiszorította nálunk az egyébként szintén szumir bázisú "száj" szó, de emléke a mond, monda, mese szavainkban megmaradt). A "t" u. n. igésítő gyökszó - ilyen névszóból igét csináló, "igeképző" gyökszó van a szumirban öt -a ma-tu tehát annyit jelent "száj-csinál" vagyis elmond, előad, elmesél. A "sz" a második személy (v. ö. a magyar -sz raggal, pl. vár-sz), így a ma-tu-szu annyit jelent "elmondasz". A "n" (enu, ene) a többesszám első személyt fejezi ki a szumirban (v. ö. a mi -n- többes ragunkkal, pl. vár(u) -N-k. )S ennél a pontnál valamit meg kell magyaráznom.

A szumir nyelvnek van egy hallatlan tömörségű tulajdonsága, aminek a "kettős igeragozás" nevet kellene adni. Ez a legjobb tudomásom szerint az összes eurázsiai nyelvek közül csak a szumirban és (sajnos ma már csak csonkán) a magyarban van meg.

A "kettős igeragozásnak" két személye van egy aktív és egy "passzív" személye. Az egyik a cselekvő, a másik, akire a cselekvés irányul. A két személy egymás után jelenik meg az igeragozásban, a cselekvőt a végrag, a passzívat a végrag elé betett "belrag" fejezi ki. Illusztrálom egy magyar példán : vár(o)k egyszerű ragozás, vár-én. Vár-l-(a)k kettős ragozás, vár-téged-én, vagyis két személy van benne, egy aktív és egy passzív, mindkettő személyraggal kifejezve. A -k az első személy ragja, az -1- (pl. esz (e) 1) a másodiké. Egykor ez a "kettős ragozás" teljes lehetett a magyarban is, mint a szumirban és nagy kár, hogy nyelvünkben elkopott, mert roppant tömörségű. Ha az olvasó elképzeli, hogy az első személy ragja -m (pl. eszem) és ezt "kettős ragozásban" alkalmazza, a következő ragozási forma jön ki: vár-L(a)k (én - téged) vár-M-(a) sz (te - engem)

Ez valahogy nem is hangzik a magyar fülnek idegenül. Nos ez a "kettős ragozás" van meg a szumirban, ahol az igei szólánc utolsó tagja mindig a cselekvő személyt jelölő szó, ugyanúgy, mint a magyarban, s ha van a cselekvésnek "passzív" személye is, az a szumir szóláncban mindig az utolsó előtti, megint csak úgy, mint a magyarban. V. ö. ezt a példát : meghívatnálak, meg-hív-at-ná-l-ak, tehát igekötő-ige-műveltetés- feltétel-passzív személy-aktív személy (a passzív személy, vagy accusativus, vagy dativus). Ezek szerint má-tu-szu-nu annyi, mint száj csinál- neked-mi, "mondunk neked". Az "a" igekötő a szólánc elején "vonatkozás" kifejezése, mint a magyarban. (V.ö. a-mi, a-ki, a-hogy, a-mennyi, a-hol, a-miért, stb.) . Mindezeket összevetve, most már teljesen érthető ez a szólánc. Amátszunu - amit-mond-neked-mi - amit elmondunk neked. Az egyetlen "ma" kivételével, amelynek csak nyomai ismerhetők fel a magyarban (mond, mesél, motyog, morog, makog, mukk), minden láncszem perfektül megvan a mai magyarban is.

Hogy nyelvészeti elemzésünk hosszadalmassá ne váljék, a még hátralevő három szónak, részletes elemzés helyett csak a jelentését közlöm : "ugyanná" annyi, mint odahallgat, odafigyel, ügyel, "sziméma" annyi, mint mélyen hallgat, titokban-tart, nem árul el, a "kiszess" pedig elfed, eltakar, bújtat. A versszak fordítása ez: "Amit neked elmondunk, nem hallja más csak a kunyhó - kunyhó, kunyhó, garád, garád, - kunyhó, te hallgass, garád, te bújtass."

A versszaknak nem a "kikkiny" és az "igar" a legfigyelemreméltóbb része. Ennek az 5-6000 éves eposz-versszaknak elemzése és fordítása során a "ma" szó elemzése és nyelvi nyomozása volt az, ami e sorok íróját a szó szoros értelmében megdöbbentő szumir- magyar egyezések szinte hihetetlen területeire vezette.

A "ma" (száj) "mond, motyog, (ma-tu-ag), morog, makog, mukk, mesél" vonatkozásában, bármennyire is döntő az "m", amely, mint közös kezdőhang döntő fonetikai karakterisztikuma a közös szumir- magyar alapnak, különösen a nem képzett nyelvészek szemében, nem eléggé meggyőző, Nekiláttam tehát a többi rokonfogalmakat kifejező szavaink (regél, beszél) ellenőrzésének is a szumirban.

A "regél, rege, regős" ősi szavainkkal kapcsolatban szumirban a "ri, rig" (elmond) alapszavakat találtam, amely az elmondáson, recitáláson (v. ö. rigmus) kívül még a következőket is jelenti: régi, rejt, ragad (elragad vmit vkitől), rág, darál, őröl, repül, réved(ezik), reves (korhadt) , tehát hat különböző fogalmat, amelyek a magyarban mind "re"-vel fejeződnek ki. Még cáfolhatatlanabbá teszi a közös szumir eredetet az, hogy a "rejt" másik ősi szava "rekkent" (rig), azonkívül a "repül" szóval a ráró, rigó, réce (mind madár) fonetikai rokonságban is van" éppúgy, mint a révül, réül (transzszerű állapot, amikor a "túlsó parton" vagyunk) szóval is azonos tőről fakad a rév, rém, részeg tartalmilag és fonetikai eredetében egyaránt. Mikor Arany János, a maga csodálatos magyarságával leírta híres alliterációját - -"Rögbe rejtett Isten kardja, régi rege róla" - nem tudta, hogy csupa szumir szavakat írt le, hisz az "isten" is, a "kard" is, sőt a -ról, -ről, ragunk is szumir eredetű.

Még érdekesebb felfedezésre bukkantam "beszél" szavunk nyomozása során.

A mi "beszél" szavunknak megfelelő szumir szónak (6) szófejtés szerinti jele ez. Most figyeljük meg a következő szumir szavakat: esz-a: "csepegő víz" eső
esz-i: szív (folyadékot), iszik iz : izzik, tűz
esz-ab (szaab) : szív (testrész), közép
isza: biz(ony), isa (Hal, Besz.), is
ász : ház

A gyűjtemény természetesen mesze van attól, hogy teljes legyen, de a hangsúly nem is ezen van. A hangsúly azon a tüneten van, hogy a szumir ékírási jelekben ugyanaz az ortográfiai rokonság van, mint amilyen fonetikai rokonság van a megfelelő magyar szavak között. Ugyanekkor a megfelelő árja szavak között nincs fonetikai rokonság. ász
Szumir    magyar    török     német    angol    francia
beszél     sözle     sprechen    speak    parler
esz-a     eső, víz     Wasser    water    eau
esz-i     szív    masset     sucken    suck    sucer
iszik     icmek    trinken    drink    boire
iz    tűz     atisz    Feuer     fire     feu
isa    Biz, isa    gewiss    sure
ház     Haus     House    maison

A feltűnő mindebben az, hogy az ékírási jelek bizonyos elemei ugyanolyan egyöntetűséggel jelennek meg a különböző szumir szavakban- akár helyes a literálásuk, akár nem, - mint a sziszegő hangok a magyar megfelelőikben. A beszéd a maga folytonosságában a csepegő vízre emlékeztet.

Meglepő volt a "szita" szó, amely pontosan megfelel fonetikájában is a magyar "szita" szónak, csak a jelentése, a tartalma más, körülményei azonban olyanok, hogy azzal később külön fogok foglalkozni.

A szumir- magyar szavak száma feltűnően nagy (7). Oly nagy, hogy a jelenség mellett semmi esetre sem lehet vogulgyökös kézlegyintéssel elmenni. Azoknak azonban, akiket elkap szumir leszármazásunk lelkesedése - különösen, ha nem képzett nyelvészek az illetők - nagyon vigyázniok kell felelőtlen etimologizálásaikkal, és különösen két dologról nem szabad megfeledkezniök. Az egyik az, hogy a szumir nyelvből minden eurázsiai nyelvben százával találhatók szavak, hiszen úgyszólván minden ókori kultúrszó szumir, s különösen a "görög" nyelvben hemzsegnek szumir eredetű szavak. A másik pedig az, hogy a túlnyomórészt rövid, 2-3-4-5 hangból álló szumir alapszavakat igen könnyű "rokonítani", hiszen két vagy három hang véletlen egyezése igen gyakori, egyezés kimondása tehát csak egész szócsaládok fonetikai és tartalmi hasonlósága esetén lehetséges, viszont a hangzásbeli hasonlóság megállapításához ismerni kell a modern magyar szavak régi formáit is, azok fonetikai torzulásaival és jelentésváltozásaival együtt, márpedig ehhez nyelvészeti, szakműveltség kell, sőt, igen sok esetben még nyelvészeti szakműveltség sem elegendő (8).

Hogy szumir- magyar nyelvrokonság van, sőt népünk szumir leszármazása is bizonyosnak tekinthető, annak argumentálására bemutatok néhány csoportot abból a 243 szumir alapszóból (több, mint 1900 magyar származékkal), amit más egyéb elfoglaltságaim után még megmaradó kevéske szabadidőmben két évi vizsgálódás alatt találtam (9).

Abal (szarvasmarha) (lat, bovis, fr. beuf, ang, beef, stb.)
Assa (ló), (lat. asinus, fr. ane, ang. ass, ném. Esel, stb.)
B.u (fekete) (akkad bukitu)
Gu (nyak, torok, gége, iga), gur, gud, (ökör)
Kun (farok) (minden őstörök nyelvben kán - lófarkas)
Mar (állati sarj) (anga mare - kanca)
Szir (szörny, hernyó) (török sír, árja serpont, stb.)

Amint az olvasó bizonyára észrevette, hét olyan szumir szót válogattam tervszerűen össze, amelyekben az átlagember - az egy "gur" (ökör) szón kívül - nem talál nyelvi rokonságot. Ezek a szavak mégis a szumir-magyar azonosság elsőrendű bizonyítékai.

Ha az "abal" szót összetesszük a "g" szóval, gu-abal, kijön a magyar "göböly" szó; amely igásökröt jelent, és ha ugyanezt a "bu" (fekete) szóval tesszük össze, az eredmény bu- abal, vagyis bivaly, ami valóban fekete ökör. Egyébként, szabir- magyar, de már nem használt "bay" szavunk gazdagot jelent és a gazdagságot a szarvasmarha állomány határozta meg. (Lásd bővebben a függeléket)

Szabir-magyar "assza" szavunkat a honfoglalás után fokozatosan szorította ki az onogur- magyar "ló" szó. Árpádkori Magyarországon százával voltak -aszó végződésű helynevek (10), ami "ló legelőt", nedves-rétet, kaszálót jelentett. Huszár szavunk (assa-ur) szó szerint "lovas-katonát" jelent s ha az assza szót összetesszük a mar (sarj) szóval, (assza-mar) kijön belőle a szamár.

A "g" szumir szó jelenléte a gége, giga, Buga; gulya, iga, golyva, gurgula, gagyog, korty, gágog, göböly, ökör, nyak, torok szavainkban vitathatatlan.

A "kun" szumir szó jelenléte összes "kány" szóvégződésünk magyarázata, hiszen kacagány, csákány, buzogány, tárkány, patkány, cickány, sarkantyú, párkány, sárkány, kánya, bükköny - mindnek egy-egy kiálló része, farka van. (A kun jelent "fényest" is.)

A "mar" szó a "szamár" szavunkon kívül, állati leszármazottak egész sorában benne van (marha, barom, borjú, birka, bürge, berbécs, bárány, pára (mint állat) stb. szamár, barka (a fűzfa sarja),), vagy eredeti szumir fonetikájában, vagy m-b-p labiális hangromlással.

Ha a szumir "szír" szót összetesszük a "kun" (farok) szóval, megkapjuk sárkány (szirkun) szavunkat, sőt, ha a "b" szumir szót is hozzátesszük, megkapjuk a boszorkány" szót (buszirkun - fekete szörny, melynek farka van), ami a török nyelvekben is megvan. Ha most szorong, elszörnyed, szörnyeteg, szörnyű, szurkol, szorul szavainkat is felemlítjük, a "szír" egyszerűre tősgyökeres magyar-szumir szóként jelenik meg, (tehát török jövevényszó nem lehet), és különösen azzá válik, ha összehasonlítjuk az árja nyelvek Drache, drake, dragon, witch, Hexe, sorciére szavaival.

Ugyanilyen a szumir "ag, ak, aga, aka, agga, ag" csoport, a maga különböző jelentésterületeivel.

I. ag, aka. Szófejtése 1. nő, növekszik (növényi ért.). Magyarban ág(azik), agacs (régen erdő), [akác

2. termel, tenyészt (növ. ért.) Magyarban ugar, eke, kapa,

3. arat, Magyarban kalász, kasza, kazal, kéve, kepe, mag

4. transzcendens (szellemi) lény. Magyar ük, (ős), Ukkó, Ukkon, ég (menny)

II. ag aka. Szófejtése tűz, (zárt helyen égő tűz). Magyarban ég (ige)

III. aga Szófejtése diadém, fejék, korona. Magyarban agancs, ék (dísz), ékes, ékszerű, (a koronának ágai vannak)

IV. agga Szófejtése kártékony szellem, démon. Magyarban aggódik, aggodalom, agg, öreg (11)

V. agu. Szófejtése én (első szem. névmás), etruszk eku latin ego és modern származékai. Magyarban -k (első személyű igerag, pl. váro-k)

VI. ag, ak. Szófejtése tesz, intéz, csinál, rendel. Magyarban ige, igéz, akar, akarat, ok, okoz, valamint az -ik "igésítő" igevégződés és a "g" igeképző család, -g, gél -gél, -gat -get, stb.

Semmivel sincs kisebb bizonyító ereje a "kél, kala, gél, gala" szumir szócsalád és magyar utódai közötti kapcsolatnak sem, amely szintén nem lehet egyszerűen kölcsönvétel. A szócsalád szófejtése: első, elsőszülött, elöljáró, magas, erős, erőszakos, ver.

A szó, szintén etruszk közvetítéssel, bekerült a latin szókincsbe is. Az etruszkoknak volt egy hagyományos szokásuk, minden év első napján ünnepélyes külsőségek közepette egy szöget vertek a főisten templomának falába. Ezt a szokást - mint az egész etruszk kultúrát és szavak százait, a rómaiak is "átvették" -- túlnyomó mennyiségükben eredetileg maguk is etruszkok voltak - és, eleinte a királyok, később a praetorok közül az első, ünnepélyes ceremóniával, minden évben egy szöget vertek a Jupiter-templom falába. Ezt a ceremóniát úgy nevezték "calenda". Innen származik a hó első napjának latin neve "kalendae". A szó a szumir-etruszk "kél" szó latin part. futurummal, magyarra fordítva "verendő" t. i. a szög. A szög neve latinul clavus, eredeti alakjában valószínűen calavus, kalavus.

A "kál" szó a magyarban számtalan vonatkozásban megvan. Először megvan abban az értelemben hogy első, elsőszülött, elöljáró. Mivel erről a magyar őstörténeti részben még szó lesz, most csak annyit jegyzek meg, hogy a szabir-magyarság társadalmában a "kál"-ok voltak a nemzetségfők. A szó másik jelentéscsoportja "erős, ver" igen népesen van a magyarban képviselve.

Annak a vastag és rendkívül erős vert-gyapjúnak, amit ma "filc"-nek hívunk s ami a honfoglalás után fokozatosan adoptált "onogur-magyarban" "nemez" lett, eredeti szabir- magyar neve kalim volt. A szó onnan ered, hogy ezt az ujjnyi vastagságú, erős, vízhatlan gyapjúproduktumot nem szőtték, hanem előbb gyúrták, majd utána verték. A zsírós gyapjút sima felületen (nagy asztalon, deszkasíkon) egyenletes vastagságban szétnyújtva szétterítették s ezt az asszonyok, a szomszédasszonyok is (innen a szó kaláka), a tenyerükkel s az alsókarjukkal addig gyúrták, nyomogatták, míg egy bizonyos tömörséget el nem ért. Ebben a stádiumban nehéz, fatörzsből faragott hengerre csavarták, mint a tésztát a sikálóra és ezt a sima talajon lóval húzatták egy ideig, amíg a felcsavart gyapjúréteg el nem ért egy bizonyos sűrűséget. Utána lecsavarták a hengerről és kiterítve körülállták többen és erre a célra készült, cséphadaróra emlékeztető készségekkel, a kalimfákkal, vagy kalimpákkal (v.ö. kalimpál) addig verték, míg teljesen tömör és vízhatlan nem lett. Az így nyert kaIimot főleg félgömbalakú házaik borítására használták a káspi-török népek, de használták nyeregtakarónak, szőnyegnek, lábbelinek és egyéb célokra is. Nemcsak házilag, kalákában, hanem iparilag is előállították, sőt a kalást géperőmű segítségével végezték (kallók) és készítése önálló ipart jelentett, amely, mint sok más régi ipar kihalt ugyan, de őrzőinek neve a számos magyar Kál, Kálló, Kaál, Kele, Gál, Gáll, Gaál családnévben fennmaradt. Ez az ipar olyan ütemben halt ki, amilyen ütemben a magyarság kezdett más építőanyagot is használni a honfoglalás után. A kalim nevet is kiszorította az onogur "nemez, (az ugor "nem" is "ver"-t jelent), a környező szláv népeknél azonban, akik ennek készítését megtanulták, megmaradt (halina), a magyarban viszont egy könnyebb gyapjúanyag megjelölésére alkalmazták (kelme). Mivel a kemény, vízhatlan fejfedőt ilyen vert gyapjúból készítették, annak neve "kalap" lett, a vasverő szerszám neve meg "kalapács" (12). Íme a szumir "kal" a kalim, kalló, kallódik, kelme, kalap, kalapács szavakon kívül számos család- és földrajzi névben is megvan a magyarban, de azok az idősebb vidéki magyar asszonyok, akik még tudják, hogy eredetileg hogy verték, csapkodták a kalácstésztát, megtudják magyarázni, hogy miért is hívják azt "kalács"nak. A közösen végzett szívességmunkát, melyet valaha a kalimkészítésnél alkalmaztak, amelyet sok kéz végzett, szintén innen hívják "kalákának" "verőkének", s a még mindig használatos "kalimpál" szavunk is innen ered.

Íme, mindössze tizenkét szumir alapszót vettünk vizsgálat alá s mekkora mennyiség cseng vissza belőle a magyar olyan szavakból, amelyek nem lehetnek "kölcsönvételek"

4. Az "í" ("e", "é") egy másik összetétele pl. i-kál. A kál annyit jelent, mint első, elsőszülött, elöljáró, előkelő, nagy. Ikál, Ekál tehát előkelő, nagy épület, palota. A szó , "ékall" formában átkerült asszírba, héberbe, arabba, görögbe, latinba, s innen németbe, angolba, franciába, szlávba, (óhel, schola, SchuIe, school, école, oskol), átalakulva "raktárrá", "iskolává", s azonkívül természetesen megvan az összes őstörök nyelvben és így a magyarban is "nagy ház" értelemben, csak, itt nem raktár, vagy iskola, hanem egyrészt az állattenyésztés kívánalma, szerint "akol", másrészt a "város" fogalom kifejezője (a doni kazár város "Sárkel", "Fehérhely" v. ö. Szombathely, Vásárhely, Szerdahely, illetve régebben Kál, Kolozs, Koltó, Kalocsa Miskolc Sza-kolc(a) stb., mint az ikal származékai, Iglóval és a szamojéd "igló"-val együtt.

5. A zárójelbe tett közbevetett hangok szumirban, magyarban egyaránt úgynevezett kötőhangok a mássalhangzó torlódások elkerülésére amelyet a szumirok éppúgy nem szerettek, mint a magyarok s ez is szumir- magyar rokonjelenség.

6. A szót szótári formában a rendelkezésemre álló művekben nem találtam. J. D. Prince szövegek tartalmából kikövetkeztetve a "beszél" szó szumir megfelelőjét "gáb", "gát" szavakban látja, de e szavak ékírási jelét nem találtam. Viszont a "gad" (gatya) ékírási jele ,a "gaba" (kebel), (tele van) szó ékírási jele viszont . Mivel a "gáb" s a "gát" a "beszél"-hez hasonló fogalmat fejeznek ki, lehet, hogy ezek a magyar "kiabál", "kiált" fogalmakat jelentik szumirban (a feltevés tüzetesebb vizsgálatot igényel). Egyébként a fenti szófejtések és literálások (latin betűre való átírások) részint J. D. Prince, részint Hilprecht s munkatársai munkáiból valók, tehát nem magyar, hanem angol, német és kis részben francia szumirologusok szófejtései és literálásai magyar írásmód szerinti betűértékekkel.

7. Mivel mind az árja, mind a sémi, mind a mongol nyelvekben kimutatható 3-400 szumir gyökérről sarjadt szó, sőt ezeknek továbbfejlődései is vannak ezekben a nyelvekben, a szumir- magyar rokonság szókincs alapján történő kimondásához legalább ezer szumir alapszó jelenléte és ezeknek körülbelül: 4-5000 magyar származéka szükséges. E sorok írója négy éves vizsgálódása után meg van győződve arról, hogy a magyar nyelvben ennél sokkal több van.

8. Jelen tanulmány szerzőjének a történettudományok mellett csak második szakja volt magyar nyelvészet az egyetemen, mivel azonban nyelvészettel tanulmányai befejezése óta - az utolsó néhány évet kivéve - alig foglalkozott, nem tekinti nyelvésznek magát, módszertani képzettsége ellenére sem. Meglepő tehát, hogy hitoktatók, jogászok, közgazdák s egyéb foglalkozásúak szólnak hozzá a szumir- magyar nyelvi problémához, sőt könyvet írnak ebben a tárgyban, félrevezetve felelőtlen ostobaságaikkal a jóhiszemű laikus olvasót.

9. Jelen tanulmány nem nyelvészeti munka, azért nyelvészvonatkozásokkal részletesebben itt nem foglalkozhatom. De mivel ez az egész munka egy a priori szumir- magyar rokonságon alapul, a szűkre szabott lehetőségen belül nem mellőzhetek el néhány cáfolhatatlan demonstrációt még akkor sem ha ezzel a nyelvészek munkájába avatkozom bele.

10. Fonyászó (Feneozov), Homorószó (Humuro-aszou), Kajászó (Keveaszou), Inaszó (Ineü-aszou), Varjuaszóvölgy (Worreozowelgy), Tölgyaszó (Telguaszov), Megyaszó, Aszód, Aszaló -Aszófő, Váraszó, stb. stb. stb., szemben a mező végződésű helyneveinkkel, amelyek viszont marha-legelőt, szárazlegelőt jelentenek. A legelők szétosztása a törzsek és nemzetségek között igen fontos és kényes feladat volt a honfoglalás után, hiszen a magyarok mintegy félmillió lovat hoztak magukkal, és minden rétség lótenyésztési góc, "aszó" lett.

11. A szónak a magyarban gazdag etimológiája van. Maga ez a szó a szumirba is úgy kerülhetett, hogy a sámán szarvakat rakott a fejére (ag) s a démoni jelenség félelmet ébresztő látvány lehetett (aggódni). Mivel az ősi társadalmakban általában megölték a terhet, nyűgöt jelentő öregeket, ezeknek az élete örökös bizonytalanság, aggodalom volt. Innen az agg szó. Mivel az öregeket házőrzésen, tűzőrzésen kívül másra alig lehetett használni, valószínűen innen van az őr-agg, az "öreg" szó. A fogalom "finnugor" neve "vén".

12. Érdekes, hogy a kalim nevével kapcsolatban a primitív belső-ázsiai rokonnépek a készítés első mozzanatától, az u. n. gyúrásból indulnak ki, s a kalimot, amit az ugor nyelvek "nemeznek" hiunak, ők "jurt"-nak, gyurt-nak hívják. A "gyur" törökben "jodzsur". Mivel azonban a házborító anyagot a menyasszony adta, a "kalim" jelentése ezeknél a népeknél átalakult. Ma "hozományt" jelent kirgizben.

A szókincs közös területeinél sokkal fontosabb azonban az tény, hogy a szumir és a magyar nyelv szelleme, szerkezete és nyelvtana olyan mértékben egyeznek egymással, amilyen mértékben mind a ketten különböznek más nyelvektől.

Mind a szumir, mind a magyar agglutináló nyelvek, mint a turáni nyelvek általában. Az árja nyelvek nem azok. Mind a szumirban, mind a magyarban van u. n. hangzó illeszkedés. Ez az árja nyelvekben ismeretlen, de az u. n. "finnugor" nyelvek közül is csak a finnben, észtben, cseremiszben és mordvinban van meg.

Mind a szumirban, mind a magyarban van kétféle, alanyi, (intranzitív) és tárgyas (tranzitív) igeragozási rendszerű. Ez minden más nyelvben ismeretlen, az u. n. "finn ugor" nyelvek közül is, félbemaradt állapotban, csak a vogulban, osztyákban találhatók nyomai.

Mind a szumirban, mind a magyarban van u. n. kettős ragozás. Hogy van-e ilyen a szumiron és magyaron kívül, e sorok írója nem tudja, a turáni nyelvterületen kívül azonban bizonyosan nincs.

Az utolsó két és fél évezred fejlődése során kialakult újabb alaktani elemek leszámításával - ("-k" többesképzés, "t" tárgyrag, "-t, tt" múlt idő képzés) -a magyar alaktan teljes egészében a szumir alaktanra épült folytatás, elemeiben és az elemek funkciójában egyaránt. A főnevek "nemeinek" hiányán, valamint az "agglutináláson" kívül, amelyek a szumirt és a magyart egyaránt élesen a megkülönböztetik a névszókat "nemek" (genus) szerint csoportosító és nem-agglutináló árja nyelvektől, különösen két feltűnő közös karaktervonás állapítható meg mind a két nyelven. Az egyik a zárt főnévragozási rendszerű hiánya, a másik az igealkotás utolérhetetlen hajlékonysága. A szumir "főnévragozás" éppolyan sok "esettel" dolgozik, mint a magyar és a szumirok "igeképzése" éppolyan bámulatos volt a kora ókori nyelvek nehézkes világában, mint a magyar igeképzés szinte korlátlan kapacitása ma.

Mivel, mint már fennebb említettük, jelen tanulmány történelmi konklúziói a szumir- magyar rokonságon épülnek fel, a közös szumir- magyar szókincsről fentebb bemutatott egy-két pillanatfelvétel után szükséges egy elnagyolt vázlatot adni a közös szumir- magyar alaktanról is,

Az első személyt az "én"-t a szumir éppúgy háromféleképpen fejezte ki, mint a magyar. A hangsúlyos, ünnepélyes "én" szumirban "an, ana", ami a deklaratív "én"-en kívül "egyetlent" (unus), fenségest, magas rangút, szentet," (ün-nep), istenit is jelentett. Olyasféle ez, mint korunkban a királyok saját fontosságukat felfokozó "fejedelmi többese". Az "an, ana" teljes jelentéstartalma -mint a magyarban is - "én, és senki más". Ha az olvasó összehasonlítja az "éneklek" s az "én éneklek" kifejezéseket , rögtön érezni fogja, mit jelent pontosan az "an, ana". Sőt a szumir még fokozni is tudta az "én" kizárólagosságát a "ni" hozzátevésével. A "ni" annyit jelent, mint "saját maga". Megvan a magyarban is az "ennen", "tenned" formákban.

Az "én" hangsúlytalan kifejezésére a szumirnak - éppen úgy, mint a magyarnak - kétféle módja volt, az egyik át nem ható, intranzitív, az "ag?, a másik átható, tranzitív, a "mae, m?. Mind a kettő átkerült az árja nyelvekbe is, de kezdetleges alkalmazásban maradt. Az "ag" ego, Ich, I, Je, Ja -a "mae, mu" - meus, mein, my, me, moja stb. Alkalmazásuk az árja nyelvekben névmás, a másodiknak a jelentése a tranzitív és intranzitív alaktani megkülönböztetést nem ismerő árja nyelvekben el is torzult, kizárólag birtokos névmássá nyomorodott, noha a szumirban mint a magyarban is, nemcsak birtokos névmás volt, személyes névmás is.

A magyarban - amelyben nem kölcsönvétel, hanem ősi tulajdon - eredeti jellegét pontosan megtartotta. Abban amit az árja nyelvérzék képtelen volt felfogni - hogy megmaradt személynévmásnak is, mint a szumirban (v. ö. matu-mu, mondo-m,) és birtokos névmásnak is, mint a szumirban (v. ö. ada-mu, atyá-m), és abban is, hogy a magyarban is agglutinált, tehát "ragasztott", ragozott az alkalmazása, mint szumirban, nem pedig névmási; mint az nyelvekben (v.ö. pl. mein Vater)

Pontosan ugyanez a helyzet az "én" másik szumir szavával, az "agu -val is. Nyelvünknek intranzitív első személyű "k" ragja (v. ö. váro-k) éppúgy "rag" maradt, mint az -m, viszont az árja nyelvekben éppúgy névmássá t (ich warte), mint a "mu" (mein Vater). Természetesen ugyanez történt a második személlyel is.

A tranzitív "zae, z" az árja nyelvekben tuus-dein-thinetoi-stb-vé vált (a z-d, t-th-sz hangromlás közönséges jelenség), vagyis birtokos névmás lett belőle, az intranzitív "l"-t nem vették át, mert nem tudtak vele mit kezdeni, hanem a "z"-t torzították tu-du-thou-ti-vé, mint személynévmásokat.

A magyarban viszont teljes eredeti státusában megmarad mind a kettő, a tranzitív "z? mint személynévmás tárgyas ragozásunk második személyű -d ragjában, (váro-d), mint birtokos névmás birtokos személyragunkban (atyá-d), az át nem ható (intranzitív) "l? viszont alanyi ragozásunk és kettős ragozásunk második személyében (esze-l, vár-1- ( á) k) .A mi második személyű -sz személyragunk (v. ö. vár-sz) a későbbiek során alakult ki s ez u.n. "ikes ragozásunk" fokozatos eltűnésével (13) függ össze.

Az "-l" személyrag ugyanis az ikes ragozás második személye és ez volt az ősi magyar ragozási formai. (14)

A második személyű -l rag ugyanis, a szumir "l" belső tartalmának megfelelően inkább "névszói" karakterű igékhez kapcsolódik (amilyenek a névszókból igésített szumir igék is voltak s amilyen minden ikes igénk volt), vagyis olyan "igékhez", amelyeknek névszói bázisa még érezhető, s ahogy ezek fogynak, úgy szorítja ki nyelvünkből az "-l" második személyt, a határozottabb, konkrétabban "második személyt" kifejező "-sz".

A "l" fogalma ugyanis nem konkrétan, drámai értelemben "te", akihez az "én" beszél, mint a modern magyarban. A "l" bármi, ami a rajtam kívüli világból tudatomba emelkedik, a "l" a rajtam kívül, akármi, tehát lehet tárgy is, amit a "l" perszonifikál, valahogy így: "te szék vagy, fehérre mázolva, lábaid és ülő részed van", vagyis lát-l-ak, érzékel-l-ek, tudomásul vesz-l-ek.

Ennek közeli rokona, de nem ugyanaz a "li". A "li" a ."lunak" csak egy aspektusa, az az aspektusa, hogy már nem semleges, hanem aktív, hat, valami kiindul belőle, egy mennyiség, vagy elem, vagy tendencia, ami a "l"-a kívülire irányul. Mindezt nehéz kifejezni, de a magyar olvasó megérti, hogy mi a szumirban a "li", ha felsorolom magyar utódait: -tóL, -tőL, -róL, rőL, -bóL, -bőL, túl; "li" az, ami aLatt, föLött, eLőtt, amin túL, körüL, meLLett van valami, ami aLá, föLé, meLLé, eLé jut valami, amiből eL, valami felé irányul valami, a lu nem cselekszik, mint a zu, hanem hat.

A harmadik személy hangsúlyos kifejezése a szumirban az "essze", a magyar "ez" és "az". A hangsúlytalan kifejezése a fennebb már említett "ni". Magyar megfelelője igeragozásunkból már kihalóban van, bár még ismerjük és értjük (pl. megy-en, teszem veszen, "ő leszen néktek üdvözítőtök", stb.)

A többes szám jele a szumirban "ene". Igeragozásunkban s birtokos személyragjainkban is megvan az -n- rag(v. ö. váru-n-k, apá-n-k), de funkcióját egyre jobban elnyomja később kifejlődött -k többes ragunk. Száz, százötven évvel ezelőtt ha ritkán is, de még használtuk (lettenek, kértenek, "elhulltanak legjobbjaink", stb.), értjük is, de már végleg kiszorult a köznyelvből.

A múlt időt a szumir magánhangzónyújtással fejezte ki, úgy mint a magyar egykoron (vár-é-k, vár-á-m, várá-nk stb.) kár hogy ez a szép régi múlt időképzés háttérbe szorul az újabb -t, -tt múltképzéssel szemben.

A szumir szövegekben feltűnően gyakori magánhangzó kettőzés hangzónyújtást jelent, vagyis nyelvünknek az árjákéval szembeni azt a tulajdonságát, amit mi az ékezetek alkalmazásával juttatunk kifejezésre. A hangzónyújtásnak a magyarban hangtani vonatkozásain túlmenően alaktani funkciói vannak, nemcsak a régmúlt kifejezésében (mondó, vevé, várátok, stb.) hanem, kifejezünk vele pl. második személyt is (pl. mégy, lész (Te lész a martalék) stb.,) sőt felszólító módot is, (tégy, végy).

Ugyanez a magyar nyelvi különlegesség megvan a szumirban is. A múlt idő ezúton történő kifejezését e sorok írója kétségtelenül megállapította a szumirban, de lehet ennek a hangzónyújtásnak még egyéb nyelvtani funkciója is a szumir nyelvben, de meg kellene vizsgálni.

A már többször említett "ag" igének (tesz, csinál) van a szumirban egy származéka, az "ág" (hosszú á-val), ami az elfogadott szófejtés szerint (Prince) "cselekvés eredményét", "produktumot" jelent, ami egy már lefolyt és befejezett cselekvést tételez fel. Nos, amint az "ag"-nak megvan a magyarban az "-ik" utóda, ugyanúgy megvan nyelvünkben az ág- nak is a megfelelője, és ez a magyarban szintén cselekvés eredményét, produktumot jelent és ez az "-ék" (term-ék, csapad-ék, zúzal-ék, hullad-ék, söpred-ék, kotor-ék, kapar-ék, habar-ék, mosl-ék, hozad-ék, tehát ami egy ténykedés folyama alatt előáll). Az -ék méghozzá igazában nem is rag, vagy képző, annak ellenére sem; hogy mindig más szóhoz főzve jelenik meg, hanem szóösszetétel második tagja, mert nem hasonul, mint a rag, vagy képző, nincs magas és mélyhangú variánsa mélyhangú szavakhoz kapcsolva is "ék" (kaparék) . Az "ag" - "ág" szumir fogalom-párnak tökéletes fonetikai és tartalmi megfelelője: "-ik" -"ék" s mint fogalom, mind az "ág", mind az "-ék" múlt időt fejez ki, szemben az "ag"-gal és az "-ik"-kel, melyek jelen idejűek.

A múlt idő kifejezése, legalábbis egyik kifejezése (15) a szumirban a hangzónyújtás, mint a magyarban.

Van a szumirban egy szinte már rag-szerű szóalak, amely kétely, esetlegességet, bizonytalanságot, sorsszerűséget és esélyt fejez ki, ez a "nam-", "na-". Értelme szerint a feltételességhez van közel s talán a mi -na,-ne feltételes módragunknak van valami köze hozzá, annak ellenére, hogy ez a "nam-", "na-" a szumirban az igeszóláncok elején szokott megjelenni, nem úgy mint a magyarban. A tünet mindenesetre, figyelmet és vizsgálódást érdemel.

A szumir és a magyar igeragozás feltűnő egyezésein kívül legalább ugyanolyan feltűnő egyezések állapíthatók meg a szumir és a magyar "igeképzés" területén is.

A szumir "igeképzés", mint már említettük, úgy történik hogy a névszókhoz "igésítő" igéket ragaszt a szumir hozzá. A szumir nyelvkutatás négy ilyen "igésítő" alapigét állapított meg eddig, de e sorok írójának van egy habozó sejtése egy ötödikről is. A négy "igésítő" alapige az "ag", a "d? a "t" és a "sz", és a szerző szerint, a "l" amely nem tévesztendő össze a már letárgyalt másik "l"-val.

Az "ag" tevékenységet, általában cselekvést, (agere),
a "d" történést folyamatot,
a "t" megvalósítást, létesítést (fatere) a "sz" valamivé, valamilyenné tevést,
a "l" valamivé, valamilyenné levést, válást (fieri) fejez ki.

Egyszerűen lehetetlen az, hogy puszta véletlen volna a tény, hogy az öt magyar igeképző család bázisai: "g" (ag), ,d" (du), "t" (tu), "z" (szu) és-"1" (lu). Vessünk csak egy pillantást mindegyikre

"G" család ; -g, -og, -eg, -ög, -ág, -ég, -ng, stb. (balla-g csatt-og, kety-eg, zör-ög, keri-ng, stb.

"D" család : -d, -ód, -őd, -kod, -ked, -köd, stb. (hala-d taga-d, szab-ód (ik) , ver-őd ( ik) , kap-kod, stb.)

"T" család : -t, -at, -et, tat,-tet, gat, -get, stb. (haj-t vár-at, kér-et, nyom-tat, válo-gat, stb.)

"Z" család: -z, áz, -éz, -ász(ik, -ész(ik), -koz, -kez, -köz, stb.. (sáro-z, lárm-áz, vad-ászik, szabad-koz(ik), stb.)

"L" család: -I, -ll, -úl, -űl, -gál, -gél stb. (szava-l, java-ll, ind-ul, szalad-gál, stb.

Ha az olvasó ezeknek a képzőknek a funkcióját összehasonlítja a szumir "igésítő" igéknek szófejtés szerinti értelmével, azt fogja találni, hogy képzőink rejtélyes értelmező hatása lényegében ugyanaz, mint a szóbanforgó szumir alapigéké.(16)

A szumir névszók alaktanát vizsgálgatva ugyanúgy lépten-nyomon a magyarban is megtalálható vonatkozásokba ütközik a nyelvkutató, mint az igéknél.

Az első mindjárt az, hogy a szumir főnévnek ugyanannyiféle "esete" van, mint a magyarnak s különösen locativusai ugyanolyan gazdag rendszerűt alkotnak, mint a mienk. Mindennek részletes taglalása igen messze vezetne, azért csupán arra szorítkozom, hogy megjegyezzem, hogy összes helyhatározó ragjaink, dativusunk, ablativusunk ragjai, a tárgyeset -t ragja kivételével és a többes számunk -k ragja kivételével megtalálhatók a szumirban.

Megtalálható melléknév fokozásunk (-bb, leg-bb), megtalálható augmentatív ragunk (százszor-ta, sokkal ta) , megtalálható íme ! lám !, ni ! felkiáltó szavunk csaknem pontosan magyar alakjában (i !, im !, in !, am !, eam !, u-um !),A melléknév nem "egyezik" a főnévvel a szumirban sem, mint nálunk:

Az, ami nálunk "igen", a szumirban "igin". Az, ami nálunk "nem", a szumirban "nem". A magyar "ide" őse a szumir "idik", ami annyit jelent "a szem elé". A "da, ta" szumir helyhatározóban (hol) tisztán felismerhető az ó-magyar -t, -tt (Kolozsvárott, hely-t, hely-ütt, hanya-tt, hasmán-t) helyhatározás, a szumir "ra"-ban ("hova") a magyar -ra. A szumir "dab tab" szóban, amely annyit jelent "több, mint egy", "iker", a magyar "több" ókori őse ismerhető fel s ilyen és hasonló elgondolkodtató egyezéseket tucatjával sorolhatnánk fel.

A szumir-magyar nyelvi párhuzamokkal természetesen egy fejezetben nem lehet végezni, de az előadott szemelvényeknek nem is a nyelvrokonság bebizonyítása volt a célja. Az előadott szemelvények bemutatásának célja csak annak demonstrálása volt, hogy a kétségtelen szumir-magyar nyelvi összefüggés szervi. Ez nem kölcsönszavak mennyisége, ez a két nyelv csontvázának azonossága. A szumir- magyar egyezések szókincsbeli, fonetikai és alaktani mennyisége az u. n. finnugor - magyar egyezéseknek a többszörösét jelenti, mint ahogy a többszöröse bármelyik más eurázsiai nyelv szumir vonatkozásainak is. Nincs oly nyelv Európa és Ázsia területén, amely annyira közel állna a szumirhoz, mint a magyar.

13. Az ó-magyar nyelvben minden ige "ikes" volt. Pl. a 13. századból való Ó-magyar Máriás- siralom- ban "epedik" van, ami ma már egyszerűen "eped", sőt pl. az utolsó nemesi felkelés katonai csődjét gúnyoló Napoleon- kori vers is így szól:
"Futik, futik, meg sem állik
Egész Konstancinápolig"...

14. A magyar iskolai nyelvtanokkal szemben, melyek az -ik igevégződést "rag"-nak nevezik, e sorok írója azt állítja, hogy az -ik végződés nem "rag", hanem képző s a szumir "ag" (tesz, csinál) "igealkotó" alapige egyenes leszármazottja. A szumir nyelv túlnyomóan névszókból állt, amelyeket "igealkotó" alapigékkel "igésítettek". A magyar igék pontosan ezen a módon álltak elő. A "fut" pl. (a szumir "bat"-ból) eredetileg főnév volt. Ebből lett az "ag" igésítő ige hozzáadásával (bat-ag) (futik) ige, majd az idők folyamán az -ik lekopott, mert a szó igeivé vált tartalma feleslegessé tette s így a "fut" értelmileg "igévé" alakult.

A folyamatot módomban áll egy kristálytiszta példán bemutatni. A szumir "bal" szó rossz-at, kár-t, szerencsétlen-t, átok-ut jelent (v. ö. a magyarban bal-sors, bal-eset, balul üt ki valami stb. kifejezésekkel), vagyis határozottan névszó volt. Az etruszkban ugyanez "mal", s innen kerül a latinba (malus, male). Viszont az etruszkban "megátkozni" "mulach", "mlach" (szum. bal-ag), ami a latinban male-facio, malefico, male-dico, vagyis a male szóhoz ige van kapcsolva a mul-ach, bal-ag processzusnak megfelelően.

Szavakban, mint fut, eped, rak, tép, kér, ad, sír, áll, ver, tur,stb. ma már "igei" tartalmat érzünk -ik nélkül is, és száz, vagy kétszáz év múlva ugyanezt fogják érezni utódaink a esz, isz, usz, alusz, kusz, mász stb. ma még ,ikes" szavakban is, amelyekből máris elpárolgott a "névszói" tartalom. Ha azonban az olvasó ilyen igékre gondol, mint pl. fehérl-ik, sötétl-ik kotl-ik, bűzl-ik stb., egyszerűre érzi bennük azt, hogy ezek névszók, amelyeket az -ik hozzáadása "igésített" vagyis -ik végződés nélkül ezek névszók volnának, mint a többiek is azok voltak egykoron.

Nem tudom sikerült-e érzékeltetnem, hogy az -ik nem rag hanem igeképző, mint szumir őse az "ag" s ennek alkalmazása volt az, amit ma "ikes ragozásnak" nevezünk, de ami már kihalóban van, miután történelmi kötelességét teljesítve, "igék" ezreivel szerelte fel a nyelvünket. Vele együtt haldoklik hőséges társa, a második személyű -1 rag, a szumir "l" utóda, hogy fokozatosan átadja helyét az -sz második személyű igeragnak, amelynek szumir őse nincs, hiszen az ó-szumirban "önálló" ígék még nem voltak, csak "ikes" igék.

15. Bár időelőtti róla beszámolnom, mert idevágó vizsgálódásaim korántsem fejeződtek be, de megfigyeltem, hogy szumir szövegfejtésekben (természetesen elismert szumirológusok szövegfejtéseiben) mindig visszatérő diszkrepanciákat okoz szumir igei szóláncokban előforduló "b"-nek, vagy "v"-nek a jelenléte (a szövegfejtő sokszor kérdőjelet szúr a fordítás szövegének megfelelő helyére, mintegy kételyének, bizonytalanságának kifejezéseire, sokszor meg a fordítás valószínűtlen, különösen annak a számára, aki a magyar szókincs ismeretében ellenőrzi a fordítást). Ezzel szemben felhívom a figyelmet az alábbiakra. Vala, volt, vég, vén, év, avas, avar, avult, avítt, végez, eleve szavaink mind múltra utaló fogalmakat jelentenek. A Halotti Beszédben van egy feltűnő alakú múltidő; "teremtevé" (Eleve teremtevé Isten Ádámot) de -va -ve -ván, -vén ragjaink a cselekvést megelőző, avagy azt kísérő folyamatot fejeznek ki. vá, -vé ragjaink pedig a priori folyamat eredményét, tehát befejezést érzékeltetnek. Végül pedig etruszkban ,avil" magyarul "év", és a latin múltidő "b"-vel ( ama-b -am ) és " v" -vel (amavi) van képezve, márpedig a latin nagymértékben etruszk. Mindez esetleg azt jelentheti, hogy tüzetesebb felülvizsgálata a szumir szövegeknek esetleg azt eredményezheti, hogy a múlt képzésnek találhatunk egy másik szumir módját is, aminek a "v", vagy "b" hanghoz (a kettő könnyen váltja egymást) valami köze van. Ha valóban találunk ilyet, megtaláltuk a mi ősi múltképzésünk gyökerét, amelynek bázisa a "v" hang lehetett. A dolog - még egyszerű hangsúlyozom - egyelőre semmivel sem több sejtelemnél.

16. R. Jestin "Le Verte Sumérien" c. tanulmányában a magyar múlt idő "-t" ragját a szumir "t" igésítő ige származékának gondolja, mert a "t"- ban "befejezett" cselekvést vél érezni. Annyiban talán igaza van, hogy a műveltetésben van valami a befejezettségből, hiszen ha "műveltetek", részemről a ténykedés be van fejezve (azé következik aki az én indikációmra ténykedni kezd), a mi "-t" múlt idő képzési formánk azonban sokkal "modernebb" annál, semhogy a szumir "t" folytatása lehetne. Egyébként is a szumir "igésítő" igék funkciója igeképzés, nem pedig igeragozás.

Hozzászólások
Oszd meg a hírt másokkal is!

Hozzászóló neve* (name)

E-mail címe* (E-mail adress)
Hozzászólás* (message)
Biztonsági kód* (safety code)

A hozzászólás nem tartalmazhat HTML kódot. E-mail címe NEM lesz nyilvános!
A hozzászólásokat a támadások kivédése okán a megjelenés előtt moderáljuk. Ezért - a terheléstől függően - némi időbe telhet, amig hozzászólása megjelenik. Köszönjük türelmét!


Köszönjük 1%-os felajánlását és céltámogatásait!
Karahun Örökségvédelmi Alapítvány © 2005-2013
Számlaszám: 72100237-11053411 Külföldről: SWIFT kód: TAKB HU HB
IBAN: hu57721002371105341100000000



Varga Csaba - 2016.11.19. 20:45
A youtubon fent van már hangoskönyv formájában is Kozsdi Tamás által. Köszönet Neki!