Eddig 2 hozzászólás érkezett.
Címkék:
Magyar termelői kultúra, Nagyállattartó őskultúra, Őseink tudása, Örökségvédelem
Szürke marha, mangalica, nóniusz ló, puli, magyar agár és így tovább... De mi tekinthető ősinek?  Egyesek szerint még az 1800-as évek környékén kitenyésztett nóniusz is. De maradjunk inkább a realitásoknál még akkor is, amikor példának okáért a nóniusz tenyésztésében tényleg részt vett jónéhány magyar kanca, - ennél pontosabb elnevezéssel akkoriban nem illették... Azt is kevesen tudják, hogy még az angol telivérnek is van magyar kapcsolata.

Szürke marha, mangalica, nóniusz ló, puli, magyar agár és így tovább... De mi tekinthető "ősinek"?  Egyesek szerint még az 1800-as évek környékén kitenyésztett nóniusz is. De maradjunk inkább a realitásoknál még akkor is, amikor példának okáért a nóniusz tenyésztésében tényleg részt vett jónéhány "magyar kanca", - ennél pontosabb elnevezéssel akkoriban nem illették... Azt is kevesen tudják, hogy még az angol telivérnek is van magyar kapcsolata.

 

Az ősmagyarok háziállatai, őshonos állataink, legközelebbi fajta rokonaik

(filmjeinknél tekintsünk el az idegenforgalmi körítéstől  - csak az állatokat és a pásztor tudományt figyeljük...)

A címben szereplő "ősmagyar" kifejezés egy halom félreértésre adhat okot. Mégpedig azért, mert alapvető tény, hogy a háziállatok szelekciója jóval gyorsabb, rövidebb időt igényel, mint az az évezredes történelmi távolság, amióta magyarok és rokonaik élnek a Kárpátok közt.

Jó példa erre a hortobágyi nóniusz, vagy a gidrán és a kisbéri ló, mely ugyan szelekciós szempontok szerint mind ízig-vérig magyar lónak tekinthető, azonban a kitenyésztéséhez elég volt a XVIII. század végétől a XIX. század derekáig eltelt röpke 60-70 év. És persze azt is tudjuk, hogy e tenyészvonalakban az erdélyi kancáktól a berber ménekig és  az angol telivérig- sok minden fellelhető.

Éppen ezért nem az a kérdés, hogy a puli, vagy a mangalica ősmagyarsága mennyire teljesül, hanem inkább az, hogy milyen tipusú állataink lehettek akkoriban, s ezen követelményeknek a mai fajták közül melyik felel meg leginkább. Mindazonáltal igenis lehetségesnek tartjuk pl.: a szürke marhánál, a XX. század elején még létező erdélyi magyar lónál, vagy akár a mangalicánál és a kuvasznál is az egyenes ági leszármazást. Még akkor is, ha az eltelt 1200-1500 év tényleg bőven adott időt a fajták eltűnésére vagy akár az újbóli kialakítására.

Az a fő szempont tehát, hogy egy nagyállattartó kultúrájú ősmagyarság magasszintű lovasharcra is képes társadalmában milyen fajta igény felelt meg a mindennapok "elvárásainak" leginkább.

Kezdjük a lovakkal!

Ahogy már egy másik lapunkon írtuk (>>>itt), a mai tenyészfajták közül két fő tipus jöhet szóba. Az egyik a türkmén ló, az akhal teke, a másik a taki lóra emlékeztető hucul. Amig azonban az előző harci csodafegyverként számíthatott a történelem során mindig a megbecsülésre, addig a borzas kis hucul szerény megjelenésével és igénytelenségével inkább a mindennapok haszonállata lehetett. Egyáltalán nem ördögtől való gondolat mind két típust egy időben feltételezni. Az itt következő fényképekhez nem kell kommentár:

Négy kép az Akhal teke lovakról. Genetikaileg a legközelebb állnak ősi lovainkhoz

 

A hucul. Sokáig tartották kizárólagosan "ősmagyarnak". 

E borzas kis mindenes lovacska a Kárpátokban élte túl a történelem viharait.



A nóniusz. Figyelem, a tenyésztési cél részben azonos az akhal teke lónál tapasztaltakkal: nagy teherbírás, többcélúság, harci feladatok.

A gidrán. A legmagyarabb ló volt, amig tönkre nem tették a világháborúk az állományt. Ma már a tenyészcél a sportló, az eredetit  csak sajnálhatjuk...


 A magyar szürke marha

A magyar szürke marha a Hortobágy és a Kunság legelőinek állata, talán a leginkább ősinek tekinthető háziállatunk.

Most pedig idézzünk Dr Papp József Hortobágy c. könyvéből a szürke marha hiteles leírásához:

Festőink, népmese illusztrátoraink tehetnek róla többek közt, hogy a Pusztáról még annak is a daruszőrű, villásszarvú, sokszor kissé kormos színű, okos tekintetű, méltóságot sugárzó testtartású szürke marha jut eszébe, aki közelről soha nem látta. A szakirodalom magyarnak tartja, csak annyiban különböznek az álláspontok, hogy eredeti formájában hozott állatunk, vagy a helyi nemesítés eredménye e.
Hankó Béla szerint a „Bos taurus hortobagyensis” velünk együtt foglalt új hazát. Mások és a nehezen értelmezhető csontleletek szerint, még a XIII. századig két alváltozata létezett, az egyik a kistestű primigenius, a másik a brachyceros fajta. Azt viszont senki nem állíthatja biztonsággal, hogy a nagyállattartó kultúrának mikor és melyik hulláma, melyik fajtát hozta magával éppen. Egyet azonban biztosra vehetünk, mégpedig azt, hogy a házi állatok nem maradnak változatlanok ezer évig, sőt: a helyi adottságok - és a jó tenyésztői szem - akár egy évszázad alatt csodákat képes tenni.

Mondjuk ki bátran, teljesen mindegy, hogy milyen volt az ezer, ezerötszáz évvel ezelőtti nagyállattartó kultúra szarvasmarhája, abban az egyben biztosak lehettünk, hogy a tartásmód azonos jellege miatt nagy eltérés nem lehetett a mai vérbeli magyar szürkétől. Az azonos tulajdonságú változatok egymás mellett létezéséről tanúskodik, hogy még a XX. század elején is tudtak egy kékes-szürke „kun-fajtáról”, illetve az erdélyi világosabb színű „szőke marháról”. Az is köztudott, hogy a helyi avar lakosság fejlett állattartása nem maradt abba azért, mert megszaporodtak a rokonok, vagy a besenyők, jászok, kunok több hulláma sem hagyta a Kárpátok túloldalán az állatait. Ráadásul egészen Mátyás király idejéig tenyészett errefelé egy nagytestű őstulok féle is. Ne becsüljük le a korabeliek szakértelmét, biztosan megpróbálkoztak a keresztezésekkel.
Sokkal pontosabb információt a magyar tarka kialakulásáról sem mondhatunk, pedig az első említések csak az 1500-as évekből maradtak ránk. Ekkortájt feltűnik egy-egy fekete, tarka, illetve veres színű példány, majd az 1600-as évek végén megjelenik a riska-riskó, mint idegenből származó vöröses, vörhenyes szarvasmarha. 1795-ös feljegyzés „golopi riskának” írja, mert a Vayak golopi birtokáról származott a környékbeli falvakba. Igényes, belterjes mivolta a pusztai tartást nem tette lehetővé, de a jó tejtermelő képesség miatt az uradalmak népszerű állata lett, ahogy jóval később, a XX. századi parasztgazdaságoké is.
Az időjárás viszontagságainak eltűrésében a szürke marhának nincs alternatívája. Erre a következtetésre jutottak a debreceni gazdák, akárhányszor kísérelték meg a fajtaváltást. Igazából a tiszai áradások elmaradása után a kérdés különös súlyt kapott, hiszen a mikroklíma szélsőségessége csak ezután vált igazán keménnyé. A kiaszott legelőkön, sokszor étlen szomjan, csak a szürke marha vegetált valahogy, bár azért veszteség ott is volt bőven...()

A fajtanemesítés egyértelműen csak a szürkére alapozhatott, ez már világossá vált a XIX. század végére. Az önálló fajta elismerését jelentő hivatalos „márkajelet” a XX. század harmincas éveinek tenyésztői munkája elismeréséül a „mátai szürke marha” kapta meg. Így lett Debrecen „mátai nevelésű” szürkemarha gulyája Magyarország legértékesebb törzsállománya. Az alapot a gondosan válogatott 50-es gulya képezte - a „kormos” bikákkal. Így pontosan tudták követni a szaporulat vérvonalát.

Fontos megjegyeznünk, hogy külön nemesítési szempont volt a jókiállású ökrök nevelése, és a sikert jelzi, hogy a mátai ökör Európa szerte a legelismertebb volt 16-18 évig kitartó munkabírásával. Ha az uradalmak, módos gazdák, minőségi igavonó jószágot akartak, akkor Mátára jöttek, de a szomszédos országokból is megfordultak érte rendszeres vásárlók.
A méltán világhírű tenyészet a második világháború áldozata lett. Ezután a még fellelhető néhány DV billogú, tehát mátai származású állatot összeszedve, mindent újra lehetett volna kezdeni, és hogy mi történt, azt az Állami Gazdaság kapcsán már megírtuk.
Mindenesetre a magyar szürkét a kipusztulástól sikerült megmenteni, de hasznosítása és tenyésztési szelekciója korunk megválaszolatlan kérdése marad - egyelőre.

De milyen valójában az igazi „mátai” szürke magyar szarvasmarha”?

Patay Ferenc számadó gulyás szerint: „a régi időben csak a kékszarvú, daruszőrűt tartottuk annak. A tisztafajú magyar borjú farkahegye fekete. Az orra barna, nagyobb korára kezd feketedni. A valódi szürke bikának pápaszeme van. A kékes szarvú marhának a szarva töve a fejénél félfehéres, a hegye pedig fekete. Szarva fennálló, sodrott szarvúnak mondjuk. De mondjuk úgyis, hogy gangos, fennálló szarvú, sodró. Kevés csákó is kerül benne. A fehérszarvú már nem az igazi. Amikor megállapodik, úgy 5 éves korában, a szőr kékellik rajta. Kurta, vastagnyakú, gangosan tartja a fejét. A jó lábú úgy megyen mint a katona, de nem csapkodja le a lábát. Nem susúlymenésű, amelyiknek nincs kitartása. Szügye, lapockája széles, annak kell alaposnak lenni, úgy félderékig. A kisasszony, vagy menyétderekú nem jó. Magassága 150-155 cm. A háta kicsit nyerges, de a sallóhátú már hibás. A file figyelőállásba áll. A csajlafülű nem szép. Ahogy a csapott, kanfarú sem. A magyar marha lassan jár, a tarka szalad a mezőn. A legelőn, telelőn egyformán kitartó, szívós. Teje kevesebb, de jobb ízű, tartalmasabb. Húsa keményebb, szájízesebb. (K.Kovács Péter lejegyzése 1952-ben, Ohaton)

Szürke marha gulya

 A magyar racka juh


A hortobágyi racka juh

Hazánk legnagyobb tenyésztési hagyománnyal rendelkező juha a hosszú, fürtös fedőszőrű, pödrött szarvú racka, melyet a Hortobágyon „riskásnak” is hívnak. Tartásra az összes fajtatársánál igénytelenebb, betegségekre nem hajlamos, és a Hortobágy szélsőséges körülményeihez jól alkalmazkodott. Sokszor a teleket is fedél nélkül vészelte át.

Fontos tudnunk, hogy a kárpát-medencei és az etelközi állatcsont leletek (azonos) megoszlása alapján a juhhúsfogyasztás messze nagyobb arányú volt, mint napjainkban, sőt az összes háziállat közül a legnépszerűbb. A mért eloszlás-százalékokkal több száz éven át azonosak a pusztai állattartás fajmegoszlásainak arányszámai! A (belterjes húscélú) sertéstartás növekedése csak a XX. században billenti fel az évezredes szokást.
A racka több változata, közelebbi és távolabbi rokona ismert. A hortobágyi fajtát (Ovis strepsiceros hortobagyensis) főként az Alföldön, de a Bakonyban is tenyésztették. Fő ismertető jele a V alakú egyenes állású, pödrött szarv. Igazi magyar juhnak ennek sárgásbarna pofájú vagy a tiszta fekete változatait nevezték a pásztorok. A debreceniek a fehér rackát, a böszörményi gazdák a feketét tartották szívesebben.

A származás kutatás ügyében a szürke marhánál tapasztaltakat szinte szóról-szóra megismételhetnénk, egészen a Hankó-féle egyértelmű őseredetiség állításától a szokásos „átvettük, eltanultuk” ferdítésekig. Az őshonosság cáfolatára a csontleletek elemzéséből a kisebb méretet, és a szarvállás különbözőségét szokták érvként felhozni.

Ha a lónál, szarvasmarhánál egy-egy új karakter kialakításához elég fél évszázad, akkor a jóval szaporább juhoknál hogyne volna szintén elegendő! Éppen ezért, csak ismételni tudjuk a számunkra egyedül elfogadható állítást, miszerint: mindegy, hogy milyen volt az „eredeti” magyar juh, egy biztos, természetében, tűrőképességében és tartási igényeiben nagyon is hasonlíthatott a hortobágyi rackára. A testméretek növekedésére pedig a közép-ázsiai sovány legelőkhöz képest egységnyi területen hússzor akkora állatállományt eltartó kárpát-medencei adottságok bőven elegendő magyarázatot adnak.
A rackának ismert egy erdélyi változata, továbbá a cigája és a curkán, a Kárpátok keleti lejtőiről.

A mangalica sertés

A mangalica a bánsági sumádia és a szalontai, bakonyi sertések keresztezéséből itt Magyarországon jött létre. A környező országokban egyszerűen csak „magyar disznónak” nevezték. Az első feljegyzések 1791-ből származnak róla. A köztudatban ősi magyar fajtaként tartják számon, amivel nem tévednek nagyot azok, akik a tartási igényekből indulnak ki, bár azért a köztudottan szapora sertés mai formájára az ősi jelző enyhe túlzás lenne még akkor is, ha teljes izoláltságot feltételeznénk a tenyésztésben. Ennek ellenére a Biológiai Lexikonban is így jelent meg (1978). Ugyanakkor a Hortobágyon még a XX. század elején „szalontai-mangalicának” nevezik!
Több változatban, szőke, fekete, vörös vadas, és fecskehasú színben tenyésztették. A gömbölyű változat mellett feltűnt a nagy fülű, szálasabb testalkatú, zsinóros szőrű „surkócki” fajta is. A Hortobágyon az 1890-es években rendelték el, hogy a fajtamegőrzés miatt egy nyájban egységes küllemű és 500-nál nem több legelhet a mangalicából.
A szapora és gyorsan hízó „gömbölyű disznó” hamar meghódította az országot. Ízletes húsa és főként jó minőségű vastag szalonnája különösen a parasztgazdaságokban tette közkedveltté. A mezei munkához létkérdés volt a jól eltartható, erőt adó szalonna, és a legeltető pásztornak is mindennapi étke volt a kiadós „kenyérszalonna”. A szabadtűzi főzés eredeti technológiája elképzelhetetlen jóféle szalonna, azaz „zsírzó” nélkül.   
A XIX. századra a mangalica már külföldi piacokon is hódított. A tenyésztés rövid idejű reneszánszát jelentette az ohati, 1943-ban kísérleti gazdaságnak minősített központ, ahol a törzsállomány 50-60-as létszámmal vészelte át a második világháborút. Ez adta utóbb az országos hírnévre szert tevő ohati mangalica törzstenyészet alapját. (...)

(...) A mangalica távoli keresztezései – például Berg és Cornwall fajtákkal -, ahogy azt már a szürke marhánál és a racka juhnál is láttuk, nem jártak sikerrel. A kudarc is lehet információ értékű, hiszen valószínűleg ezen ősi, vagy ősi származású állatok genetikai állománya jóval stabilabb, mint ahogy azt a tenyésztők gondolták.
A mangalicának tehát nem volt párja. De milyen is az igazi mangalica? A választ megadja nekünk Botos Imre kondás, aki 40 éven keresztül őrizte őket. „Az igazi mangalica kismalac korában csíkos (!). Felnőtt korában pedig gyűrűs, kétszer göndör szőrű. Lehet szőke, vagy fekete. A mangalica mindig gömbölyű, 250-300 kg-ig meghízik. Zíros, vastag a szalonnája. Ha meghízott, hüvelykes tenyérnyi vastag a szalonnája. Erős a szervezete, csontozata. Tenyésztésre a 12 csecsűt választottuk ki. A 10 csecsűt csak akkor, ha jóállású, szőrének színezete szép volt. A mejj- és vesecsecsen nevelkedettekből lett a legéletrevalóbb malac, süldő, vagy anyakoca, kandisznó. A novemberi malac a jó, mert az akkor fogant, amikor az anya jó erőnlétben volt.”   

Végül egy kis ízelítő a hortobágyi nagyállattartó kultúra nyelvezetéből:

A külső legelő szarvasmarha nyájszervezetei:
-    gulya: (barom) külterjes legeltetésben tartott marhák
-    csorda: a belső legelőről naponta (fejésre) hazajáró szarvasmarhák.
-    anyagulya: tenyésztésre fogott tehenek, minden 60 tehénhez egy bikát számolva;
-    ötvenes gulya: az 1930-as évektől napjainkig használatos ország szerte a biztonságos törzskönyvezés okán.
-    Szűzgulya: üszők csapata bika nélkül;
-    Bikagulya: elkülönített bikák;
-    Tinógulya: fiatal herélt bikák;
-    Ökörgulya: a mezei munkák szünetében pihenő jármos ökrök;
-    Törzsgulya: az újkori szervezett tenyésztés megindulásától használatos;
-    Városi bikagulya: tenyésztési céllal kölcsönözhették a gazdák, bikapénz lefizetésének fejében;
-    Sőregulya: kereskedelmi céllal hízlalásra fogott állomány;
-    Selejtgulya: tenyésztésre alkalmatlan;
-    Szilajgulya: Egy 1796-os adat. Valószínűleg télire is kint tartott gulyát jelöl.
-    Tehéncsorda: naponta hazajáró fejős tehenek a belső legelőn;
-    Borjúcsorda: a rúgott borjak csapata;
-    Ökörcsorda: belső legelőn tartott jármos ökrök.
A jószágot a belső legelőn a csordás, a külsőn a gulyás őrzi.

Lovak csapatai, a ménesek:
-    Ciframénes: tenyészkancák a csődörökkel együtt;
-    Szűzménes: harmad- és negyedfű csikók csődör nélkül;
-    Törzs- vagy városi ménes: Debrecen tenyészménese;
-    Csődörménes: a Város tulajdonában, tenyésztési és eladási célra;
-    Renyheménes: gulyával együtt legeltetett kancák és a mezei munkából időlegesen kivont hámos lovak együttese;
-    Kupecménes: a XVIII.-XIX. századi eladásra szánt lovak
-    Vadménes: 1797-ben két vadménesről írnak, ezres, betöretlen lóállománnyal;
-    Szilajménes: Egy 1796-os adat. Télire is kint tartott ménest jelöl.
-    Gyanúsménes: betegség okán karanténozott lovak;
-    Örlősménes: Hámos lovak és kezesménes néven a belső legelőkön legelt.
-    Csikókert: a frissen választott csikókat egy ideig elkarámozva tartották anyjuktól.
A ménesek pásztora a csikós, régen a ménespásztor.

    A juhok és birkák nyájai:
-    Magyar juhnyáj: tenyésztésbe nem fogott rackák;
-    Birkanyáj: a merinó nyájak gyűjtő fogalma;
-    Anyajuhnyáj: tenyészjuhok, anyák és néhány kos együtt;
-    Magyar kosnyáj: racka kosok csapata;
-    Fejős juhok: többnyire belső legelőn tartott fejős juhok;
-    Jerke-, vagy tokjó-nyáj: a nőstény bárányok csapata;
-    Örü-, vagy ürünyáj: herélt kosok;
-    Birkásnyáj: merinó birkák a magatarti birkások bérelt legelőin.
Pásztoruk a juhász, merinó esetén a birkás.

Végül a sertések csapatait lássuk:
-    Konda, vagy sertésnyáj: gyűjtő fogalom;
-    Anyadisznó nyáj: tenyésztésre;
-    Kannyáj: igen ritkán tartották együtt őket, mert „ölték egymást” a kanok;
-    Süldőkonda: választás utáni malacok;
-    Göbő-sertésnyáj: meddő kocák, azaz „kurvák” kondája, továbbá ártányok és miskárolt kocák együtt;
-    Kupec-sertésnyáj: eladásra szánt disznók a XVIII. századból;
-    Közös sertésnyáj: több gazda egy-egy ostoroalja disznajának nyája.
Csürhe a belső legelőre járó disznók neve, őrzője a csürhés. A kondás, vagy kanász a külső legelők disznópásztora.

És akik a nyájakat, ménest, gulyát, csordát, kondát őrizték: a magyar vagy magyar-rokon kutyák:


 

Kaukázusi kutyák, a magyar nagyállat-terelő kuvasz legközelebbi harcos rokonai

Komondor kölyök. A komondor nem terelő kutya, feladata a nagycsalád védelme

Kuvasz, a nagyállattartók harcedzett kutyája

A puli akár egy jó pásztort is helyettesíthet különleges intelligenciájával. 

 

Ne feledkezzünk meg a magyarok vadászatairól sem: az erdélyi kopóról, és a magyar agárról

magyaragar1.JPG

Nyeste József magyar agár tenyésztő eredeti felvételei

magyaragar2.JPG

 

Hozzászólások
Oszd meg a hírt másokkal is!

Hozzászóló neve* (name)

E-mail címe* (E-mail adress)
Hozzászólás* (message)
Biztonsági kód* (safety code)

A hozzászólás nem tartalmazhat HTML kódot. E-mail címe NEM lesz nyilvános!
A hozzászólásokat a támadások kivédése okán a megjelenés előtt moderáljuk. Ezért - a terheléstől függően - némi időbe telhet, amig hozzászólása megjelenik. Köszönjük türelmét!


Köszönjük 1%-os felajánlását és céltámogatásait!
Karahun Örökségvédelmi Alapítvány © 2005-2013
Számlaszám: 72100237-11053411 Külföldről: SWIFT kód: TAKB HU HB
IBAN: hu57721002371105341100000000



Nagy János - 2016.04.10. 16:07
Ázsia végtelen sztyeppén a hasonló életmódot folytató népek közül az tudott a többiek fölé emelkedni, akiknek a legjobb lovai voltak, mivel a fegyverek csak alig különböztek egymástól. Más volt a helyzet a nyugati népekkel való harcban: a visszacsapó íjak lőtávolsága kb. háromszorosa volt a híres angol egyenes-íjénak.

Ezért őseink az összecsapásokban kerülték a közelharcot, kerülték az emberveszteséget. Ez nagyon okos volt részükről, mert a szúró-vágó fegyverük, a szablya a sztyeppei lovas harchoz lett kialakítva: a nyugatiaknál jóval kezdetlegesebb, főleg bőrpáncélok ellen volt csak hatásos. Markolatuk a mai párbajtőrön megtalálható "pisztoly"-markolat, mivel inkább szúrtak velük. Ezért találkozhatunk a rendkívül hosszú - akár 70cm-es - fokéllel, és csak minimális a penge görbülete, ami miatt szablyának, és nem kardnak tartjuk ezt a kézifegyvert.

Sajnos a török háborúk során a rekvirálások miatt olyan mértékben leromlott a lóállomány, hogy szó sem lehet a honfoglalóink lovainak emlékét megtalálni. Erdélyben már szinte csak szamár méretű lovak maradtak.

Mária Terézia, és József indított feljavító programot, pénzt kapott, aki az állami fedeztető ménhez vitte a kancáját.
Nagy János - 2016.04.10. 15:37
Sajnos sok téves nézet található honfoglaló őseinkkel, és az ősi háziállatainkkal kapcsolatban, ezért ne haragudjanak, hogyha itt kicsit mítosz-romboló leszek:

- a gyönyörű, táblás szarvú szürkemarha bizony nem ősi, magyar eredetű állat, honfoglalásunkkor még csak nem is létezett! A feltárt településeken a legtöbb csont szarvasmarhától származik, de az egy jóval kisebb termetű jószág volt.

- a mangalica régi neve "szerb disznó", mivel az első tenyészpéldányokat József nádor kapta ajándékba Sándor szerb királytól. Több félig-meddig háziasított disznót tartottak eleink, amik hosszú lábaik, hegyes orruk, és sötét, durva szőrzetük miatt inkább a vaddisznóra hasonlítottak -így pl. a "szalontai disznó". A házi disznó egyébként a legkevésbé háziasodott állatunk, a kondából elkóborolt állat megél a természetben, és a vaddisznókkal gond nélkül párosodik.

- a puli kutyáról csak annyit, hogy a pásztorok őrző, terelő kutyái- még manapság is - a pumi, és a mudi.

- komondor, és a kuvasz valóban a magyarság ősi őrzőkutyái, a farkasok méltó ellenfelei