Eddig 5 hozzászólás érkezett.
Címkék:
Hagyományőrzés, Lótartás, Nagyállattartó őskultúra, Őseink tudása, Örökségvédelem
Manapság, amikor szabadon áramlik a könyvkiadókhoz a nyugati lovas szakirodalom tengernyi divatos írása, talán okosabban tesszük, ha hiteles forrásokhoz nyúlunk. Iránytű a keresésben most is a néprajzi-történelmi hitelesség kell legyen, már csak azért is, mert pontosan a magyar klasszikusok alkottak ebben egyedülállóan nagyot.    Manapság, amikor szabadon áramlik a könyvkiadókhoz a nyugati lovas szakirodalom tengernyi divatos írása, talán okosabban tesszük, ha hiteles forrásokhoz nyúlunk. Iránytű a keresésben most is a néprajzi-történelmi hitelesség kell legyen, már csak azért is, mert pontosan a magyar klasszikusok alkottak ebben egyedülállóan nagyot.   
 

Egy kisregény, egy lovas novella értékét nem kizárólag a néprajzi, etológiai hitelesség adja, azonban aki belekóstolt a lótartásba, annak minden elnagyolt részlet, minden költői túlzás szemet szúrhat.

CsikosUjsztmargit.jpg

/Hiteles kép az újszentmargitai (hortobágyi) csikósokról**/ 

Ha a magyar irodalom nagyjainak lovas témájú írásait vesszük sorra, akkor azonnal érezhető az adott kor történelmi, néprajzi, sőt: természetfilozófiai, etológiai kutatásainak hatása. Igazából ez alól csak író és költő fejedelmeink kivételek. Ők csak akkor nyúlnak a témához, ha maguk is megélték azt.

A sort talán Jókai  "Sárga rózsája" nyithatná, ám nála még tetten érhető, hogy gyakorlati tapasztalata nem volt a lovakról. Erősen hatott rá a Herman Ottótól eredeztethető, a pusztai romantikát megalapozó szemlélet, mely talán Ecsedi néprajzi tanulmányaiban nyeri el máig ható, már-már expresszionista eszközeit. Sokszor bizony hamis képet adó fogalom-rendszerét még napjainkban is használja fű-fa-bogár, mert hogy olyan jól hangzik a "szilaj csikós, rideg marha, nomád pásztor" félreértelmezett szókapcsolat.

Íme egy szelíd részlet Jókai Sárga rózsájából:

 "A csikósbojtár, a maga ménesétől egy jó futásnyira, kikereste magának az éjjeli fekhelyét, ott leszedte a lováról a nyerget takaróstul, kivette a kantárt a fejéből, s azt a letűzött botjára akasztotta, a pokrócot felül tette a nyeregre: az a vánkos, szűre a takaró.

    Elébb azonban a vacsorától megmaradt kenyerét falatokra aprózva, a tenyeréből odaadá a lovának.

    - Nomármost te is mehetsz legelni. Vidám lovacskám. Bezzeg te nem eszel egész nap, mint a többi lovak. Te mindig nyereg alatt vagy. S még azt akarnák az urak, hogy mikor egész nap nyargaltattalak, akkor fogjalak a masinába, s hajtsalak kutat húzni! No, arra várjanak. Azt hiszik, a ló is olyan kutya, mint az ember? - Aztán megtörülgette szépen a ló szemeit a lobogós ingujjával. - No, hát keress jó füvet magadnak, aztán messze ne menj; mikor a hold lemegy, aztán meg az a fényes csillag, akkor visszajöjj ide. Látod, én nem kötlek pányvára, mint a gulyás, nem teszlek békóba, mint a paraszt. Elég ha azt mondom: "ica, Vidám lovam!", egybe itt vagy.

    Megértette, hogyne értette volna? Amint a nyergétől, zablájától megszabadult, nagyot ugrott a ló, felhányta a hátulsó lábait, aztán földhöz vágta magát, kettőt-hármat hentergőzött a hátán, az ég felé kalimpálva a négy lábával, aztán gyorsan csülökre kapott megint nagyot rázkódott, egyet nyerített, s nagy röhögve nekiindult a timpós pázsitnak, hosszú farkával védelmezve magát a dongó éjjeli bogarak ellen."

k28.jpg Jókait személy szerint igen nagyra tartom, és most sűrű elnézések közepette vagyok kénytelen néprajzilag gyenge hitelességű szövegfordulataira a figyelmet ráirányítani. Teszem ezt a lótartó jogán és egy apai ágról származó a hortobágyi nagyállattartó kultúrát felölelő életmű ismerete jogán... (A képen egy csikósbojtár látható - eredeti felvételen.) 

Jókai helyesen látja: a pásztor ember, (a hortobágyi kiváltképp) a lovat soha nem fogta nehéz munkára. Ha parasztot látott lóval szántani, azt lenézte, megvetőleg mondta rá: - "No ez mán olyan szegín, hogy nem telik neki ökörre...". - Azonban kenyérrel a lovat soha nem etette, mert  a kenyeret nagyobb tisztelet övezte, nem állatok takarmányozására szolgált...

Kérdés az is, hogy Jókai bojtárja miért nem marad a ménesnél, ha ez egyszer az ő gondjaira van bízva... Ha pedig lovát elereszti, annak első dolga lesz a "jó futásnyira" lévő társakat felkeresni, mert bármennyire betanított, a lónak mindig a lovak társasága az első, soha nem az ember. Még akkor se, ha a ménesből való kiválásra - parancsra megtanítható.

Ezzel szemben az éjszakai legeltetés forró nyarak szükséges valósága a pusztán. Jókai elírta: - éppen hogy azért, mert éjszaka a legyek elülnek, az állatokat legfeljebb a szúnyogok zavarják a legelésben. Azt azonban tudni kell: a ménes éjszakai legeltetése közben a csikós közel sem hortyogott jóízűen, az igazak álmát aludva. Erre sokkal inkább a déli itatás után került sor, amikor a lovakat egy kis enyhet adó ligetes részre hajtva, ember és állat egyaránt félálomba révülve várta a hőség csillapodtát. Éjszaka aztán bepótolták az elmaradt legelést, de ez felügyelet mellett történt, különös tekintettel a ragadozókra, -  betyárvilágban két lábon járókra.

Mennyire reális a Jókai által rajzolt kép a csikós és lova szoros kapcsolatáról?

Néprajzi gyűjtések tömegével adatolható, hogy Jókai szemernyi túlzást sem vitt bele a kapcsolat ábrázolásába!

Mondhatni, - ha ismerte volna a napi valóságot - akkor jóval merészebben írt volna  a ló és a csikósbojtár ember különleges kapcsolatáról. Minden lóról végzett pásztormunka minőségét a ló képzettsége határozza meg, ezen belül a csikósok lovai alkotják az arisztokráciát. Az engedelmesség, az emberi szóra, vagy bármilyen jelre történő azonnali megjelenés elemi követelmény!

P80.jpg

** Ő egy igazi csikós bojtár, valamikor a 20. század elejéről. 

Álljon itt egy rövid történet, melyet "élő" csikóstól gyűjtöttünk úgy jó tíz éve:

(A mesélő kisbojtár kori lovas élményét adja elő a lovak engedelmességéről,)

"...Apám mellett voltam bojtár, de nem azonnal, hiszen minden bojtár elébb taligásként kezdi..." / amolyan vízhordó, szarszárogató, tedd ide, hozd ide csicskásként. A bojtárság  már hatalmas ugrás a rangban./ 

"... nagyon vágytam már arra, hogy saját lovam legyen, de még annál is jobban az apám lovára. Tudott az mindent, egymaga felért egy jó pásztorral. Kérleltem hát az öreget, hogy legalább néha megülhessem, de valahogy nem akarta soha odaadni. Nem értettem, mire ez a nagy irigysége, hiszen az is csak egy ló, miért ne tudnám megülni..."

"Egyszer aztán elunta a zsinnyegést: - Jól van, vidd! De csak akkor, ha rajta is maradsz, amíg látlak!

Nekem se kellett több, ott legelt a Csillag a közelben. A pányvát* a nyakára ejtettem, aztán fel a hátára úgy szőrén, kantár, zabla, minek az...!

- Menj Csillag, kerítsünk egyet rajtuk! - és nekirúgtattam a ménesnek. Nem is volt gond, amíg úgy jó húsz ugrásnyira egyszer csak éles füttyöt hallok a hátam megett.

Hej az a ló...! Úgy hagyott a levegőben, úgy otthagyott a porban, mintha ma kezdtem volna. Visszaügetett az öreghez, lejelentkezett nála, mint valami pásztorkutya. Vörösödtem a szégyentől, kérdem is apámat:

- Mire volt jó ez? Miért iskoláz maga engem?

- Azért, fiam, hogy megtanuld: a lovad akkor lesz a sajátod, ha te húzod ki az anyja hasábúl..."


Nincs igazi szükség a magyarázatra, világos beszéd, pontosan a ló-ember kapcsolat lényegét adja a pásztorkultúrában. Beleszületni a ló-ember kapcsolatba, együtt élni az állattal! A kapcsolat nem a lovastudásról, hanem az életközösség erejéről szól, a többi ezért másodlagos.

(Móricz Zsigmond híres regényrészleteivel folytatjuk...) 


*  A ló nyakán szépen rendezett pányva (árkány) lovas szerelés is volt, nem csak az állatok befogását  szolgálta. - az eredeti felvételek szerint is. Különösen a fiatal csikós fényképén látszik jól a pányva felbogozásának mikéntje. Igazából a ló füle mögött is rögzített, majd pedig egy gyorsan oldható hurokkal a nyak körül, lentebb.  

**Minden kép dr Papp József: Hortobágy c. néprajzi monográfiájából való, (c) Karahun Alapítvány - minden jog fenntartva!

Hozzászólások
Oszd meg a hírt másokkal is!

Hozzászóló neve* (name)

E-mail címe* (E-mail adress)
Hozzászólás* (message)
Biztonsági kód* (safety code)

A hozzászólás nem tartalmazhat HTML kódot. E-mail címe NEM lesz nyilvános!
A hozzászólásokat a támadások kivédése okán a megjelenés előtt moderáljuk. Ezért - a terheléstől függően - némi időbe telhet, amig hozzászólása megjelenik. Köszönjük türelmét!


Köszönjük 1%-os felajánlását és céltámogatásait!
Karahun Örökségvédelmi Alapítvány © 2005-2013
Számlaszám: 72100237-11053411 Külföldről: SWIFT kód: TAKB HU HB
IBAN: hu57721002371105341100000000



Kara - 2011.05.02. 06:08
Köszönöm :) A képeket érdemes aprólékosan megnézni. Az a pányva nem véletlenül van olyan nagy műgonddal a ló nyakán. Három ok mutatkozik:

1. Elég lehetett a szőrén lovagláshoz,

2. Kéznél legyen szépen elrendezve, ha szükséges az állatok befogására,

3. Egyfajta státusz szimbólum, hiszen a gazdája a pusztai arisztokrácia tagja: csikós!
Surján György - 2011.05.01. 22:37
Hanem ez a füttyentős történet igen jó! Zabla, s kantár nélkül a legényke? A nyakba akasztott pányva éppen úgy működik, mint a nyakmadzag, amivel Marci fiad lovagol a "Lovagoljunk zabla nélkül..." című írásodban.
Surján György - 2011.05.01. 22:28
Hát, ebben is van igazság. S nem ellentmondásként, csak épp hozzáteszem: csak irodalomból is annyi féle van, ahány (jó) író. S mindegyikhez csak úgy jutunk közel, ha olyan szívvel olvassuk, amilyen szívvel írt. Egy tájat se föst le két festő egyformán. Van amelyik úgy rajzol, hogy térképnek is elmegy, s van aki csak elkent színeket dob a vászonra.
Kara - 2011.04.30. 22:55
Kedves Barátom, úgy tartom: nincs külön etnográfus, meg történész, meg író... Egy példa csak: Gárdonyi Géza Láthatatlan emberét nyugodtan használhatja bárki forrásmunkánek. A történészek is. Sőt: rájuk is férne éppeg.
Surján György - 2011.04.30. 19:20
Hát Jókait nem etnográfusként tartjuk nagyra, hanem íróként, s azon belül is mesemondónak híresült el. Olyasmiről is tudott láttató erővel írni, amit maga sose látott. A részletekben persze, hogy el-el tévedhetett, de a dolgok lényegét illetően mégis hiteles maradt. Hogy más még arról is csak hamisan ír, amit maga látott, vagyis hogy akkor is hazudik, amikor lát - hát az nem tartozik ide. Az viszont igaz, hogy nekünk meg az igazat kell meglátni, amikor Jókait olvassuk.