Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Címkék:
Az írás kötelez..., Erdély-ország, Gyógyító hit, Könyvek, Lótartás, Magyar holokauszt, Örökségvédelem
Átkot mondanék, szörnyűséges átkot, Megátkoznám az emberi világot! De áldással kezdem, mert minden átok áldással kezdődik. Egy elrontott, meggyalázott áldással, amit az emberi világ nem tudott eltűrni, s mert nem tudta eltűrni: el kellett pusztítsa. Gyermekkorom világa volt ez az áldás. Egyetlen nagy boldog áldás, még ha nem is tudtam róla akkor.   "Átkot mondanék, szörnyűséges átkot, Megátkoznám az emberi világot!"
De áldással kezdem, mert minden átok áldással kezdődik. Egy elrontott, meggyalázott áldással, amit az emberi világ nem tudott eltűrni, s mert nem tudta eltűrni: el kellett pusztítsa. Gyermekkorom világa volt ez az áldás. Egyetlen nagy boldog áldás, még ha nem is tudtam róla akkor.
 
 

De áldással kezdem, mert minden átok áldással kezdődik. Egy elrontott, meggyalázott áldással, amit az emberi világ nem tudott eltűrni, s mert nem tudta eltűrni: el kellett pusztítsa. Gyermekkorom világa volt ez az áldás. Egyetlen nagy boldog áldás, még ha nem is tudtam róla akkor. (Az áldást rendszerint csak akkor ismerjük föl, amikor már elromlott.) Ahogy telt az idő szép lassan, ifjúságom is áldásnak látszott még, habár már gyanakodni lehetett volna, hogy elébbutóbb valami megsavanyodik és elromlik abban az áldásos világban. Ahogy az elmúlt nyolcvankilenc esztendő szörnyűséges távolságából ma viszszatekintek, egyetlen szó, egyetlen név jut az eszembe, ami egymagában is nevet adhatna ennek a hajdani boldogságos világnak: Cica. Bár ez a szó valójában kismacskát jelent, számomra sokkal több volt ennél: egy kedves, okos és szép fekete arab ló neve volt ez, amit apámtól kaptam volt kiscsikó korában, tizenötödik születésnapomra. Nevét arról a különös tulajdonságáról kapta, hogy valahányszor sós kenyeret vagy kockacukrot vittem neki az istállóba: dorombolt, mint egy kismacska. De ugyanezzel a dorombolással köszönte meg a dinnye héját is, édes tésztát, füstölt sonkát: bármit is vittem neki. Már kiscsikó korában sétálni vittem a parkba, s ez a kis, fényes-fekete kancacsikó követett, bármerre mentem is. Mikor visszatértünk az istállóba s ott hagytam a rekeszében: keservesen nyerített utánam. Kétéves korában lovagolni kezdtem. Először csak csodálkozott. Nem értette, hogy miért teszem azt a furcsa micsodát a hátára, és amikor meghúztam kissé a hevedert: prüszkölt. Mikor először ültem föl a hátára, igyekezett lerázni magáról, mintha csak valami óriási bögölylégy lettem volna. Tiltakozott a zabla ellen is, de megszokta hamar. Amikor elkezdtünk kilovagolni a mezőkre és nyargalni hagytam: valósággal örvendezni kezdett ezeknek a kirándulásoknak. Apám csodálkozott, hogy milyen hamar „betörtem" Cicát. De betörésről szó se volt. Örömmel vállalkozott ezekre a sétákra, különösen, amikor futni hagytam. Megrázta szép fekete sörényes fejét, és mentünk. Csak egy érintés kellett, és megértette, hogy mit akarok. Egyek lettünk, a ló meg én. A szomszéd birtokról egy leány jött át olykor, szép szőke leány, aranysárga lovon, amelyiknek Kincsem volt a neve. Olykor kilovagoltunk együtt a közeli erdőbe. Egy kedves kis tisztáson leszálltunk a nyeregből, ő pányvát tett Kincsemre, én meg csak szabadjára engedtem Cicát, s míg mi elhevertünk a fűben, a két ló békésen legelt egymás mellett. Mikor lejárt az idő, füttyentettem, és Cica nyomban fölkapta a fejét és jött. Megdöfködte orrával a zsebemet, én meg sós kenyérrel, vagy kockacukorral jutalmaztam. Később, éveken keresztül, vadászni is jártunk ki együtt, Cica meg én és egy lógó fülű, csokoládébarna vizsla, amelyiknek Treff volt a neve. Olykor őzbakkal tértünk haza a Cica hátán, máskor vadkacsák csüngtek alá a nyeregről, és Cica meg Treff olyan büszkén álltak meg a konyhaajtó előtt, mint akik tudták, hogy zsákmánnyal tértek haza. Boldog, szép esztendők voltak ezek. Olykor hónapokig is távol voltam hazulról, előbb az egyetem, majd a foglalkozás tartott távol, de bárhol voltam is, tudtam, hogy Cica és Treff várnak reám odahaza, és előbb-utóbb újra hallani fogom Cica boldog nyerítését, amikor belépek az istállóba, és Treff vakkantását az udvaron. Aztán... aztán elnyelte a világot a háború. A fronton voltam már, amikor a méneseket menteni kívánó magyar kormány apám egyik régi barátját küldte ki hozzánk, egy ezredest, hogy megmentsék a lovainkat, és eltereljék nyugatra a közeledő oroszok elől. Már nem is láthattam Cicát többé.

Mikor utoljára láttam otthonunkat, az ágyúdörgést már hallani lehetett. Apám menekülésre csomagolt, én meg fölszaladtam még az üres istállóba, hogy legalább a rekeszt láthassam még egyszer, amelyikben kedves kis lovamat szoktam volt fölkeresni. Az istálló borzalmasan üres volt. Még elbúcsúztam a néma rekesztől, ahonnan Cica szokott volt rám nyeríteni a régi, boldog időkben. Aztán még segítettem apámnak fölrakodni a teherkocsiba. Treffet is föltettem, láncostól. Izgalomban volt szegény, azt hitte, vadászni megyünk. Aztán útra tettem őket. Lenyeltem könnyeimet, mert aki egyenruhát visel, annak nem illik sírnia. S mentem vissza hazát veszíteni, életet menteni. Sokszor úgy éreztem később, hogy fordítva kellett volna elvégezni ezt. De nem lehetett. Amerika jó volt hozzám. Helyet adott számomra a nap alatt. Erdő szélén élek újra, békességben. Évek teltek el, míg megtudtam Apámtól, hogy Treffet, a kutyámat, annak idején, sok évvel ezelőtt, orosz katonák lőtték le, mert megugatta őket. De Cicáról csak sokkal későbben kaptam hírt. Apám hajdani barátja, az ezredes megtudta címemet, s megírta azt a levelet, amit nem lett volna szabad megírnia soha. Mert amit megtudtam belőle, az borzalmasabb volt minden borzalomnál. Ősz dereka volt már, amikor elérték a lovakkal Németországot. Ahogy azt a levelet olvastam, láttam az én Cicámat ágyútűzben, bombázás közepette, valósággal láttam, ahogy fölemelt fejjel, reszketve figyelte ezt a borzalmassá változott világot, füleit hegyezve, kétségbeesetten leste a hangokat, hogy meglelje valahol ebben a felfordulásban azt a régi ismerős füttyszót, ami visszaremegett benne a messzi múltból, és egyedül jelentett volna biztonságot abban a felfordult világban. De hiába. A megmentő füttyszó elhallgatott örökre. Amikor elérték az amerikai zónát, az ezredes jelentkezett az amerikai parancs nokságon, és élelmet kért a menekült lovak számára. De nem volt élelem. A bábolnai és mezőhegyesi ménesek nagy részét átvették az amerikaiak egy szérumgyár számára, ahol jól etették ugyan az állatokat, de ötnaponként vérüket vették szérumgyártásra, míg csak rendre el nem pusztultak. A többi ló számára azt javasolták, hogy helyezzék el azokat négyesével jómódú bajor gazdáknál, akik használat ellenében etetik azokat. Cica egy négyszáz holdas bajor gazda kezébe került. Őszi szántás ideje lévén, s mivel azon az őszön benzint szerezni a traktor számára lehetetlen volt: a magyar lovakat szántásra akarta használni a bajor. Aligha tudott arról, hogy Cica kizá - rólag hátasló volt, és a hámot nem ismerhette. Mikor ekébe fogták, tiltakozott a maga módján. A bajor verni kezdte. Előbb ostorral, majd vasvilla nyelével. Aztán magával a vasvillával kezdte szurkálni, míg össze nem esett. Akkor ott hagyta, ekéhez kötözve a szántóföldön. „Aki nem dolgozik, nem érdemel szénát" - mondta a bajor. Mikor a német hatóságok jelentették az ezredesnek, Cica már nem élt. Véresre vert teste ott feküdt a szántóföldön, s varjak lakmároztak rajta. Idáig szólt a borzalmas levél. így pusztult el Cica, a legkedvesebb ló, aki valaha is élt ezen a földön. Ha nem lettem volna már Amerikában, amikor ezt megtudtam: kétségbeesett haragomban fölkerestem volna azt a gyalázatos gazembert, és alighanem emberhalál lett volna belőle. De nem mehettem. Nem tehettem semmit. Ma is csak átkozódni tudok. Átkot mondani, szörnyűséges átkot, mindazokra, akik a háborúkat csinálják. Akik halálra gyötörnek ártatlan, szelíd lovakat. Akik fe - lelősek mindazért, ami az én kedves, sze - líd, jó lovammal történt ebben az embertelen, elvadult világban! Azóta bizony már sok esztendő eltelt, de kedves, szelíd Cicámat ott látom még mindég az otthoni istálló sarkában, ahogy boldogan fölnyerített, amikor csak beléptem az istállóba. Aki halkan és kedvesen beleduruzsolt a fülembe, valahányszor föltettem rá a nyerget... Ott látom Cicát, az én szép fényes-fekete Cicámat, ahogy a tisztáson legel... Ahogy fölemeli szép, okos fejét a füttyszóra, és lassú léptekkel megindul felém... „Hö-hö-hö". mondja, és hozzám dörzsöli az orrát... Sírnék, zokognék, átkozódnék... de mindez nem segít, és ma már egyéb gondom is van. Eltelt bizony fölöttem is az idő, nagyon is eltelt. És itt, a floridai erdőben, ahol évek óta már új otthonra találtam, ma újra van mellettem egy szelíd, barátságos útitárs, egy szép, nagy, veres kutya, akinek Pajtás a neve. És olykor fölrémlik bennem a gondolat: mi lesz vele, ha én már nem leszek itt, hogy gondját viseljem. Ki eteti? Ki?

Ki szereti? Ki járja vele az erdőt? S ha erre gondolok, bizony, megerednek a könnyeim újra, és eszembe jut szegény, jó Cica és mindazok, akiket elsodort ez az elvakult, kegyetlen történelem... vagy azok, akik magukra maradtak, mint egy-egy kidőlt fa az erdőben... Lám csak mi lett Treffel, mi lett Cicával... s mi lesz Pajtással, ha én is itt hagyom? Mert lám, ebben a zűrzavaros, megveszekedett emberi világban még Neked sincsen időd arra, Uram, hogy kijavítsd mindazt, amit az emberek elrontanak... Hogyan is jutna időd egy bús, veres kutyára, aki egyedül marad...? Ma még együtt járjuk az erdőt, naponta kétszer, reggel és este. Ülünk az erdőszéli rozoga padon, s nézzük az erdőt, Pajtás meg én. Ő megugatja a mókusokat, s néha megkergeti a vén mosómedvét. Én meg csak ülök a padon és nézem az erdőt, mert járni már nehéz. Jobb kézre egy öreg, fekete macska sírja domborodik, kő-macska szobra alatt. Mögötte virágzó azálea bokor. Valamikor hármasban jártuk az erdőt: én, Pajtás és a fekete macska. Emlékszel, Pajtás, mikor a medvébe botolottunk? A macska fölszaladt egy fára, te, Pajtás, ugatni kezdtél, én meg rászóltam a fekete medvére: „Eridj dolgodra! Nálunk, odahaza, kétszer ekkorák voltak a barnamedvék!" A medve mordult valamit s odébb állt. Te meg, Pajtás, odajöttél hozzám, és büszkén mondtad: „Jól elkergettük ezt a buta medvét, ugye, én meg a macska?" Aztán egy jó évre rá a fekete macska nem ébredt föl egy reggel. Eltemettük ide a pad sarkába, s emléket is állítottunk, ide, a fekete macska fölé. A pad másik sarkát pedig neked ígértem akkor, emlékszel még, Pajtás? De jaj, mi lesz, ha nem tudom beváltani ígéretemet, és én hagyom itt ezt a földi életet előbb? S amikor ideérnek a gondolataim, megkönnyesedik újra a szemem, s Cicára gondolok. De ne aggódj, Pajtás, még egyelőre nem megyek sehova, s a többi aztán az Úristen dolga lesz!

(Magyarok Vasárnapja, 1996. november 17., 7. old.)

50_Wass_Albert_1950_ben.jpg

Hozzászólások
Oszd meg a hírt másokkal is!

Hozzászóló neve* (name)

E-mail címe* (E-mail adress)
Hozzászólás* (message)
Biztonsági kód* (safety code)

A hozzászólás nem tartalmazhat HTML kódot. E-mail címe NEM lesz nyilvános!
A hozzászólásokat a támadások kivédése okán a megjelenés előtt moderáljuk. Ezért - a terheléstől függően - némi időbe telhet, amig hozzászólása megjelenik. Köszönjük türelmét!


Köszönjük 1%-os felajánlását és céltámogatásait!
Karahun Örökségvédelmi Alapítvány © 2005-2013
Számlaszám: 72100237-11053411 Külföldről: SWIFT kód: TAKB HU HB
IBAN: hu57721002371105341100000000



Betty - 2015.04.07. 04:48
olvasva az on levelet elgondolkoztam az imebi rovaton, egy szegeny aszonyrol es csaladjarol ahol az osszes germek meghalt ehesen, szegenysegben-nekuk nem volt kenyerre, maganak lov avolt 15 evesen-van e ...a vilagon/