Eddig 3 hozzászólás érkezett.
Címkék:
Kárpát-medence, Magyar holokauszt, Nagy-Magyarország, Trianon
Felvidék: „Magyarország legmagyarabb része!” - Mire alapozza korunk régész-antropológusa ezt a véleményt? Miért volt mindig is stratégiai célpont a Kárpát-medence legészakíbb területe? Hogyan szakadt a trianoni határ két oldalára a Kisalföld, s vele együtt az ott lakó magyarság? Felvidék: „Magyarország legmagyarabb része!” - Mire alapozza korunk régész-antropológusa ezt a véleményt? Miért volt mindig is stratégiai célpont a Kárpát-medence legészakíbb területe? Hogyan szakadt a trianoni határ két oldalára a Kisalföld, s vele együtt az ott lakó magyarság?
 

A legújabb kutatások szerint a felvidéki magyar népesség genetikai öröksége őrizte meg a legtisztábban Árpád magyarjainak jellegzetességeit. Különösen igaz ez a Kisalfölddel szerves egységet alkotó (ma Szlovákiát gazdagító) tájegységre – Pozsonytól a visegrádi hegységig. Keletebbre az itthon Palóc földnek ismert tájak folytatásaként Kassáig nyúlóan megint tömegesen találunk honfoglaláskori leleteket, melyek tanúsíthatják, hogy ezek a területek mindig is  színmagyar népesség által voltak lakottak. Északabbra pedig a kárpátok közt békességben élt a többnemzetiségű lakosság egészen addig, amíg a nagyhatalmi érdekek máshogy nem diktálták. És aztán következett Trianon.
Azonban még az EU-ba történő belépés sem hozta meg azokat a népegyesítő hatásokat, mely az egésznek értelmet adott volna. Éppen erre az időre tehető az eredeti (Trianon előtti) magyar közigazgatás maradékának is a teljes felszámolása, a természetes régiók helyett egy olyan besorolás, melyben lehetőleg már egy esetben sincs többségben az eredetileg fél milliós magyar lakosság. Ez már napjaink története, amikor az EU-nak édes mindegy, hogyan lesz politikai módszerekkel egy hajdan volt kisebbségből többségi nemzet - a határon kívül rekedt magyarok kárára..


Nagyobb térképre váltás
Felvidéki magyar holokauszt

Egyetlen bocsánatkérő szót, sem kárpótlást nem kaptak az elmúlt 64 évben azok a magyarok, akiket a csehszlovák kormány rendeletei, illetve a Benes-dekrétumok alapján 1945 után a zsidókhoz hasonlóan vagonokba raktak, és Csehországba és a Szovjetunióba deportáltak. Cselédként ezrével vezényelték bányákba és a földekre a jogaiktól megfosztott magyar nőket, gyermekeket, aggastyánokat. A deportáltak magyar holokausztként emlegetik a borzalmakat.

Dél-Szlovákia határ menti övezetének magyar elemtől való megtisztítása a cél – rögzítette a csehszlovák kormány programjában 1945 áprilisában. A potsdami konferencián azonban a szövetséges nagyhatalmak nem engedélyezték, hogy a hárommillió némethez hasonlóan egyszerűen kitelepítsék a szlovákok a magyarságot a második világháború befejezése után. A kassai kormányprogramban megjelölt szláv nemzetállam megteremtéséhez más eszközhöz kellett nyúlnia Csehszlovákiának. A leggyorsabb megoldásnak azt látták, ha megpróbáltak kikényszeríteni rövid időn belül Magyarországtól egy lakosságcsere-egyezményt. A megállapodáshoz vezető utat a kisebbségek jogfosztását rögzítő intézkedésekkel, a hírhedt benesi dekrétumok és a Szlovák Nemzeti Tanács magyarellenes rendeleteivel kövezték ki. A magyarokat alig egy év leforgása alatt megfosztották állampolgári, vagyoni, szociális és nemzetiségi jogaiktól. Ám a jogfosztás sem volt elég ahhoz, hogy elűzzék a magyarságot az anyaföldről...

A front elvonulása után az 1945. évi 88. elnöki dekrétum értelmében a csehszlovák karhatalom elkezdte a magyarság csehországi közmunkára való elhurcolásának előkészítését – mondja B. Kovács István történész. 1946 novemberében elkezdték elsősorban a munkaképes magyar férfiak deportálását a németek kiűzése után súlyos munkaerőhiánnyal küszködő Szudéta-vidékre. A magyarság vagonokba terelése és elhurcolása olyan eszköz volt a csehszlovák kormány kezében, amellyel megpróbálta siettetni a magyar államot, hogy mielőbb adja áldását a lakosságcsere-egyezményre. Az őslakosok elhurcolásának nyíltan vállalt másik célja az volt, hogy helyet csináljanak a szlovák telepeseknek. A katonai és polgári hatóságok hiába próbálták rászorítani a magyarságot, hogy tömegesen hagyja el szülőföldjét, és telepedjen át Magyarországra. Emiatt Pozsonyban a csehszlovák kormány elrendelte, hogy a városban élő németeket és magyarokat zárják a ligetfalui gettóba. Szereden a korábbi zsidótáborba is magyarokat zsúfoltak, és katonai felügyelet mellett közmunkára kötelezték őket.

B. Kovács István szerint a magyarellenes lépések egyik fő oka gazdasági természetű volt. A Szlovák Nemzeti Tanács 1945 februárjában kiadott rendeletével elkobozták a magyarok és a németek földjét. Eduard Benes köztársasági elnök május 19-én kelt rendelete gondnokokat jelölt ki a magyarok birtokaira, ingatlanjaira, gyáraira. Augusztusban az újabb elnöki dekrétum már az állampolgárságuktól fosztotta meg a kisebbségek tagjait. Ezzel a lépéssel a csehszlovák kormány kizárta a magyarokat és a németeket az állami intézményekben való munkavállalásból, a nyugdíjjogosultságból, az államosítás miatti kártalanításból. Az adminisztratív előkészítés után 1946 novemberétől 1947 februárjáig zajlottak a tömeges méretű deportálások

A tragédia számokban

44 129 magyart, családokat, öregeket,
gyermekeket szállítottak vagonokban Csehországba

220 faluból hurcolták el a karhatalmisták a magyarokat

6602 ház maradt üresen a deportált magyarok után, helyükbe szlovák családokat költöztettek

3884 hektár termőföldet koboztak el a kollektív kitelepítés után

Forrás: A szlovákiai magyarok kényszertelepítéseinek emlékezete 1945–1948, szerk.: Szarka László

Balogh László: 1937 májusában születtem Ekelen, a komáromi járásban. Családom megpróbáltatásai a második világháború után is folytatódtak. 1945 nyarán a szlovákok elvették a szarvasmarháinkat és egyéb jószágainkat. Alig vonult el a front, karhatalmisták vették körbe a házunkat, és kitettek bennünket saját otthonunkból. Először egy majorban kaptunk szállást, majd házról házra jártunk hajlékért. Nem voltunk biztonságban saját szülőfalunkban sem. A szüleim egy alkalommal kimentek a kertbe, hogy hozzanak a családnak krumplit, ekkor rájuk lőttek.

A kilakoltatásunk 1946. december 6-án történt. A csehszlovák hadsereg tagjai hajnalban körbezárták a települést, kihajtották az embereket az utcára. A nővéremmel és két öcsémmel csak ültünk a batyuinkon. Ránéztem édesapámra, láttam könnybe lábadt szemét. Megpróbált vigasztalni bennünket. Megsimogatta a kistestvérem fejét, és azt mondta: "A Jóisten majdcsak megsegít bennünket." Felhurcolkodtunk a teherautóra. A nemesócsai állomásra vittek bennünket, ahol már vártak a marhavagonok. Embert, állatot egy helyre pakolták. Hallatszott a vagonokból a sírás. A kisgyerekek sírása és a kérdés, amitől a felnőttek féltek: "Mikor megyünk haza?" Az édesanyák vigasztalás helyett csak annyit mondtak, nagyon jól emlékszem: "Nincs már nekünk házunk. Se hazánk, se otthonunk." Elindult a vonat, mentünk…

Gyerekként is tudtuk, hogy a csehszlovák állam olyan törvényt hozott, hogy a magyaroknak örökre el kell hagyniuk őseik földjét. Tudtuk, az volt a cél, hogy megtisztítsák tőlünk a Duna mentét. Csehország volt a végállomás, ahol már vártak bennünket a cseh gazdák, hogy megvizsgáljanak bennünket, ki bírja közülünk jól a munkát. Kinyitották a vagonajtót, benéztek. Ahol sok volt a gyerek, ott visszacsapták az ajtót. Válogattak, méregettek, majdhogynem megfogdostak bennünket, ki milyen erős. Elvitt bennünket is egy gazda. Nem mondhatnám, hogy rossz ember volt, de úgy bánt velünk, mint a cselédekkel. Eltelt két esztendő, mire hazatérhettünk.

A szlovákok visszaérkezésünkig szétszedték a házunkat. Nem volt otthonunk. A két öcsém ezért hatvan kilométerre tőlünk, a keresztanyámhoz került. A nővéremmel egy idős nénihez mentünk, aki befogadott bennünket magához éjszakára. A szüleim hol itt, hol ott kaptak szállást. Aztán elkerültem a faluból Komáromba iskolába, és új életet kezdtem. Megbocsátani meg lehet, de elfelejteni nem. Egy bocsánatkérés el nem hangzott, a kárpótlásról nem is beszélve.

Megbélyegeztek magyarságom miatt gyermekként és fiatalon is. Huszonhét hónapos katonai szolgálatra kerültem a német határhoz 1956-ban. A magyarországi forradalom miatt a parancsnok mindig kiállított sorakozó után középre, és mutogatta a képet, amelyen a magyar fiatalok a szovjet tankra rádobják a Molotov-koktélt. "Na lágyó, (így hívtak bennünket magyarokat) – kiabálta – ilyenek vagytok ti, magyarok." "Miért nem mész Budapestre?" – kérdezte folyton. "Nekem ez a szülőföldem" – ismételgettem magamban, némán....

(Magyar Hírlap, Sándor Csilla)

Hozzászólások
Oszd meg a hírt másokkal is!

Hozzászóló neve* (name)

E-mail címe* (E-mail adress)
Hozzászólás* (message)
Biztonsági kód* (safety code)

A hozzászólás nem tartalmazhat HTML kódot. E-mail címe NEM lesz nyilvános!
A hozzászólásokat a támadások kivédése okán a megjelenés előtt moderáljuk. Ezért - a terheléstől függően - némi időbe telhet, amig hozzászólása megjelenik. Köszönjük türelmét!


Köszönjük 1%-os felajánlását és céltámogatásait!
Karahun Örökségvédelmi Alapítvány © 2005-2013
Számlaszám: 72100237-11053411 Külföldről: SWIFT kód: TAKB HU HB
IBAN: hu57721002371105341100000000



norbert márkus - 2013.04.02. 22:56
joooo
Karahun - 2011.12.03. 08:10
Ez bizony nem szeretet, vagy gyűlölet kérdése... A tények: tények, az utolsó 1000 év történelme pedig kérlelhetetlenül bizonyítja: a szlovákoknak osztották pillanatnyilag a "nyerő stratégiát". Más kérdés, hogy ők ezért mekkora árat fognak fizetni tartóiknak...

Nekem úgy tűnik, hogy tartóik is elég nagy bajban vannak (mámint az új-régi Antant: azaz EU)
anonimusz - 2011.12.02. 23:26
sosem szerettem se a szlovákokat se a cseheket...demost... még jobban...halálosan meggyűlöltem őket... még minket neveznek bolondnak...miközben ők...áhh... no comment-.-