Eddig 0 hozzászólás érkezett.
Címkék:
Ősmagyarok, Őstörténeti szakirodalom
A nagyállattartó társadalmak keletkezésétől az államiságig - de nem a nomád államig, és nem is a törzsi államszervezetig. A nagyállattartó társadalmak keletkezésétől az államiságig - de nem a "nomád" államig, és nem is a törzsi államszervezetig.
 

Bárhonnan jöttünk, és bárkik vagyunk, annyit bizonyossággal állíthatunk, hogy a szkíta-szarmata-szabír-hun-avar - legalább kulturális - folytonosság részeseként éltük meg utolsó honfoglalásunk napját. Majd pedig azután még 800 éven keresztül megkérdőjelezhetetlen volt e származástudat. Az összes régészeti lelet, az összes korabeli forrás - legyen saját, vagy ellenséges - mind ezt támasztja alá. Amíg e népekről már a biblia megemlékezik, addig a finn-ugor ősnépről évezredeken keresztül hallgat a történelem. Ne állítsuk most, hogy azért, mert kizárólag a XVIII. század Habsburg befolyású történetírásának terméke. Nemzettudatunk szempontjából nincs jelentősége annak, hogy léteztek-e, vagy sem. Hogy miért? Mindjárt megértjük!
Ehhez viszont nagyot kell a múltba meríteni, egészen az eurázsiai történelem kezdetéig, mely valamikor a jégkorszak elmúltával indul meg. Az ok egyszerű: a terület addig emberi élettérként alkalmatlan, és csak a lassú felmelegedés évezredeiben válik lakhatóvá. Tudnunk kell azonban, hogy az emberiség összes lélekszáma a jégkorszak után összemérhető egy mai közepes városéval, ami az irdatlan terület meghódítását rendkívül kétségessé teszi.
Amíg a folyó-menti őscivilizációk meg nem erősödnek (ez kb. i.e. 5000 –re tehető) addig semmi nem indokolja a szárazföld belső területeinek felfedezését. Az eredetinek tartott halászó-vadászó, gyűjtögető életmód először a folyóparti civilizációkban alakul át fölművelővé, mégpedig a termékenyebb (vagy azzá tehető) mediterrán vidékeken.
Vitathatatlanul a népesedés forrása nem a tajga, hanem a nagy folyók, déli tengerpartok vidéke. Aki tehát a „finn-ugor ősnép” 7000 éves múltjával óhajt foglalkozni, annak számolnia kell a tényekkel: a társadalmi fejlődést alapjaiban megakadályozó rendkívül alacsony népsűrűséggel. A régészeti leletek sűrűsége nem csak azért rendkívül kicsi, mert a föltárás felületes, könnyen meglehet: nincs mit föltárni!
Mégis, tegyünk egy kísérletet és képzeljük el, hogyan működhetett valahol a Közép-Urálban egy „vadásztársadalom”, úgy 6-7000 évvel ezelőtt.
Volt-e „társadalmi kommunikáció”? Ha egy családra egy napi járóföld sugarú vadászterületet képzelünk el, akkor még mindig irreálisan magas népsűrűséget kapunk. Ha viszont ennél nagyobb területeken oszlik meg a népesség, akkor a társadalmi érintkezésnek oly alacsony az esélye, mint ma az eszkimóknál, lappoknál.
Mitől indult volna el a fejlődés? Gyermeteg feltevés, hogy egyszer csak jön egy magasabb fejlettségű (nagyállattartó) nép, és elhozza a receptet… A sztyeppei népeknek élhetetlen a sűrű őserdők világa, és mint tudjuk, a lovak már 60 millió évvel ezelőtt fölhagytak az erdei életmóddal.
Minden jel arra mutat, hogy a nagyállattartó kultúrák nem a „vadásztársadalmak” átalakulásából fejlődtek ki, hanem az ókori civilizációk peremén jöttek létre. Íjjal, lándzsával nem lehet lovat szelídíteni, a természetes itatóhelyekre, lócsapákra kirakott szénával annál inkább. A vadásznépek számára a ló egy a sok zsákmányállat közül - és az is maradt volna, amíg ki nem pusztul, ahogy ez a mamuttal, bölénnyel megtörtént. A lónak szerencséje volt, hiszen életmódja szerint pontosan azokat a fél-mediterrán, ligetes sztyeppéket kedveli, amelyek a legközelebb esnek az ókori civilizációk pereméhez.
Amíg a kutya 20.000 éve, a kecske, juh 8-9000 éve, a szarvasmarha 6-8000 éve társa az embernek, addig a ló megszelídítésére legutoljára: kb i.e. 4000 körül került sor, - a legmerészebb feltételezések szerint sem előbb. A helyszín azonos a későbbi lovas népek kiteljesedő életterével: a Káspi mediterránium, a Kaukázus lejtői, a Fekete tengerbe ömlő nagy folyók környéke. Innen került elő az első lófog, amin egyértelműen kimutatható a zablakopás nyoma.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mekkora forradalmat jelentett a történelemben a lovasember megjelenése. A helyváltoztatás sebessége és hatóköre azonnal megtízszereződött! A következmények szinte beláthatatlanok voltak. (Gondoljuk el: mintha autóról repülőgépre váltanánk…) A társadalmi érintkezésnek nem volt többé akadálya a távolság, ám jóval nagyobb szervezettséget igényelt. Az ókori civilizációk (Mezopotámia, Indus-völgye, Kína) peremén élő népek egy csapásra komoly politikai tényezővé válnak, melyre a helyben-lakók népének nem volna más válasza, mint a pusztai lovas-kultúra elsajátítása. Azonban a lovas népek mindig egy lépéssel előbbre járnak. A nehéz harci lovas-kocsikra kifinomult könnyűlovas technika a felelet, a földbeszúrt ostrom íjra a visszacsapó íj, a súlyos bronzkardokra a damaszkolt acél. Mindenki a saját műfajában tökéletesedik: a helyben lakók az erődítmények építésében, a lovas népek a mozgékonyságot szolgáló találmányokban: nyereg, kengyel, íj, stb.
Természetesen a korabeli források nem tudósítanak a békeévekről, (kivétel a görög-szkíta kapcsolat talán), annál sűrűbben a harcokról, - ahogy ma is. Így történhet meg, hogy az egyes nagyállattartó népek népnevei helyett az adott háborúra szövetkezett törzsszövetség neve marad fenn, ezáltal évezredeken keresztül a semmiből alakulnak a birodalmak, és a népazonosításban kiteljesedik a káosz.
Őstörténetünk bizonytalan adatolásának megvan tehát a legfőbb oka! Ha a békeidők fontosak lettek volna, akkor bizonyára tudnánk például, hogy mi történt a zsuan-zsuanok és Mao-tun hunjai, majd 300 évvel később a látszólag a semmiből jött közép-ázsiai, majdan nyugati hunság közt, avagy a szkíták és szarmaták közt, avagy az avarok mennyiben voltak hunok, illetve, hogy a hunok pontosan milyen népek szövetsége volt. A szarmata-hun-szabír-karahun-onogur folytonosságot pedig kiváltképpen jó volna ismernünk, hiszen minden jel szerint rólunk van szó.
Érdemes-e a fenti folyamatelemzés után foglalkoznunk az Urálból leszakadt vadásznépek sorsával? Mindenki döntse el maga! Azonban egy tény: ha a mai finn-ugornak nevezett népeket lélekszámuk szerint vizsgáljuk, akkor abban a magyarság összlétszáma nagyobb, mint az összes többi együttvéve. Akkor ki, kitől, mit vett át, melyik az „ősnyelv”?
Más kategóriákban érdemes gondolkodni, hiszen az egyes népek származáskutatása parttalan feltételezésekhez vezet. Sokkal meghatározóbb a régészetileg is bizonyítható kulturális összetartozás, melynek az azonos (nagyállattartó, lovas) életmód az alapja. Már az írott történelem is igazolhatja, hogy ahányszor a Kárpátok közé rokon életmódú nép érkezett, annyiszor gyarapodott a magyarság! Mégpedig „színmagyar” szkíta-hun-szarmatákkal, szaka-szabír-székelyekkel, avar-onogurokkal, ász-jazig-jászokkal, kazár-kálizokkal, böszörményekkel, kipcsak-kazak-kunokkal, pecsenyeg-besenyőkkel, polowec-palocokkal, stb.
Nem véletlenül kötöttem a népek korábbi névvariánsai mellé a későbbit. Sajnos több esetben ez a társítás a bizonytalanság forrása, és sokszor tényleg nincs más kapaszkodónk, mint a kulturális folytonosság. Cserében gondolataink előtt kinyílik a látóhatár, hiszen nem köti többé a faji eredet kétes nyomozási kényszere.

Az írott történelem a birodalmakról, politikai szövetségekről szól, és a legritkább esetben a békeévekről. Az időrendi áttekintést mégsem kerülhetjük meg. Bár vallom: nem az évszámok ismeretében rejlik a helyes szemlélet kulcsa. Nézzük sorba a régmúlt időktől kezdve azokat az adatokat, amelyek valamilyen formában kapcsolódhatnak őstörténetünkhöz.
Az első nyomok - az ó-magyar, ó-török és a sumér nyelv bizonyíthatóan minden nyelvnél erősebb kölcsönhatása miatt - a sumérokig vezetnek. Legyünk óvatosak: nem állítjuk a sumér magyar rokonságot, mert majd látni fogjuk, hogy az az 5000 év, amely a bizonytalanság homályába taszít minden érvelést, a folytonosság szempontjából bőven tartalmaz további megválaszolhatatlan kérdéseket. Ám ugyanezen okból azt sem állíthatjuk, hogy nem egyenesen tőlük származunk! Ha azonban nem fogadtuk el őstörténetünk (finn-ugor) nyelvi alapozását, akkor ne kövessük el ugyanazt a módszeri hibát a sumérok esetén sem!
Lássuk, mit tudhatunk biztosan. A sumér ragozó nyelv, nem tagja az indoeurópai nyelvcsaládnak, a sumérok nem szemita népek, ők találták fel a képírást felváltó mássalhangzós írást. A majdani lovas kultúrák sumér műveltségű területek (Tigris és Eufrátesz folyók torkolatvidéke, Kaukázus) peremén jönnek létre „a semmiből”, élükön a szkítákkal. A sumérokat az akkádok győzik le Kr. e. 2600 körül, de ötszáz év elteltével újból megerősödnek, majd pedig Kr. e. 2000 tájékára feloldódnak az elámi (szemita), utóbb pedig az asszír népbe. Ezután jó ezerkétszáz év telik el a („pre”)-szkíták első említéséig. Ugyanakkor a sumér kultúra tovább él, mélységére jellemző, hogy Új-babilóniában a nyelvüket ugyanúgy holt nyelvként használják, akár a középkori latint jóval később Európában.
Amennyiben joggal feltételezzük, hogy egy népről az első tudósítások nem a keletkezés pillanatait rögzítik, hanem sokkal inkább azt, amikor politikai tényezőként lép a történelem színpadára, úgy van esély a sumér szkíta folytonosságra. Abban sem lehetünk biztosak, hogy a sumér kultúra hatóköre nem terjedt e ki közvetlenül a Kárpát-medencéig! Az erdélyi Tatárlakán talált rovásjelekkel ellátott cserepek állítólagos kora egybeesik a sumérok írásbeliségének keletkezésével, de ha egy földrésznyi távolságot ugorva az Indus-völgyi rovásírást tekintjük, akkor ugyancsak ismerős jelekre bukkanunk.
A szkítákról már jóval többet tudunk. Mérhetetlenül kifinomult kultúráról tanúskodó régészeti leleteik egész Eurázsiát átfogó hatalmukról tudósítanak. Természetesen népszövetségről van szó, akárcsak később a hunoknál. Így tehát a szkíta gyűjtőfogalom, népeik neveit csak részlegesen ismerjük: jazigok, szakák, maszagéták, szarmaták, szauromaták. Ők egyenként is birodalomalkotó erővel rendelkezhettek, ha nevük fennmaradt a feljegyzésekben.

Különösen fontos számunkra a szarmata folytonosság, hiszen nevükhöz kapcsolható az első rokon kultúrájú honfoglalás (Kr.e. 700). Embertani azonosságuk a magyarokkal erősebb, mint a későbbi avaroké! Ugyanakkor nem lezárt kérdés a ász-jazig-jász, illetve a szaka-szavárd-szabír-székely folytonosság bizonyítása sem. A lovas kultúrájú népek régészeti azonosítása sokszor pontosan a kulturális kapcsolatok miatt nehézkes. Például hun sírleletekről beszélni olyan, mintha ma egész Nyugat-Európát egy népként kezelnénk.
Ahogyan a szkítákról szóló tudósítások elapadnak, úgy erősödnek meg a hunokra utaló nyomok. A kínai történetírás virágzása a szkíta korig nyúlik vissza, és természetesen a belső-ázsiai politikai viszonyokkal foglalkozik részletesen. A gond csupán az, hogy ők is jeleskedtek a saját nyelvű névadásban, így csak sejtéseink lehetnek arról, kik lehettek a zsuan-zsuanok, szienpik, tielők, xhiong-nuk stb. Egy biztos: nagy erejű lovas kultúrájú nép mindegyik, akik igen komolyan veszélyeztetik a birodalom érdekeit. A rafinált kínai külpolitika több-kevesebb sikerrel próbálja évszázadokon keresztül kijátszani őket egymás ellen, így is előfordul, hogy hun császár uralja a teljes Észak-Kínát (Mao-tun)! Végül Krisztus születése környékén sikerül egymásnak ugrasztani a lovas népeket, így elenyészik a fenyegetettség, ezért aztán a belső-ázsiai hunokról nem hallunk többet.
Megint eltelik 2-300 év, amikor szokás szerint „a semmiből” feltűnik a következő sztyeppei birodalom ígérete, az európai hunok vezetésével. Karaton, Balambér és végül Attila nagykirály tetteiről már bőven beszámolnak a források, hiszen Eurázsia teljes hatalmi átrendeződését, a Római Birodalom bukását nekik köszönhetjük. Ilyen mértékű változásokra soha nem volt példa a történelem során.

Eddig tudatosan kerültük a „népvándorlás kora” megfogalmazást. Hogy miért, arra egyértelmű a válasz. A nagyállattartó lovas kultúrájú népek gazdagsága jóval sokrétűbb annál, minthogy egy állandó vándorlás mellett kialakulhasson. Ahogyan a nomád állattartás, úgy az állandó harckészültség sem kedvez a kifinomult művészetnek, legyen szó az ordoszi aranyakról, vagy a magyarországi tarsolylemezekről, vagy akár - bármily ellentmondás: a harcművészetről (!) - egyre megy. Ugyanezen okokból kerüljük majd a „kalandozások kora” megfogalmazást is! A sztyeppei hatalmak külpolitikája nagyon is szervezett volt, a hírszerzők pontosan fölmérték az ellenség politikai helyzetét, így történhetett meg nem egyszer, hogy a korabeli Nyugat-Európába rendteremtő feladatokkal érkeztünk.
Attila birodalmában csakhamar túlsúlyba kerültek a csatlakozott germán és más európai talpas harcos törzsek, és ez tetten érhető a harcmodor megváltozásában is. Azonban a befogadói magatartás mai szemmel is megdöbbentő! A szabad vallásgyakorlás, a törzsek belügyeinek tiszteletben tartása, mely megfelel a mai nemzeti autonómiának – az addigi és a későbbi történelmi gyakorlattal szöges ellentétben állt. Újból felvetődik a kérdés: ki kit, mire tanított, „mit vett át”?
Attila hunjai ismertették meg Európával a mai civilizáció megannyi termékét. A kengyelt, a pálcás zablát, a kényelmes nagykápás fanyerget, az egészséges ruházkodást: az alsógatyától a harisnyán keresztül a csizmáig, nadrágig, kaftán-köpeny-kabátig, nemez süvegig, sok mindent. A fürdőházat, az egészséges fa és nemez alapú építkezést – többek közt. Hálás-e ezért a „művelt Nyugat”? Ne kérdezzük, hiszen a korabeli források gyerekgyilkos, torzszülött, kurválkodó (!), vértől csöpögő, vadállati primitívségű népként írnak a hunokról. A bosszútól vezérelt elfogultság eleve hiteltelenné teszi a legyőzöttektől származó írott forrásokat, kivételt egyedül a bizánci követségben járó Priszkosz tudósításai jelentenek.
Gárdonyi Géza Láthatatlan embere forrásértékű munka, lassan már minden részletét igazolja a régészet és a történelem! A hunok életéről teljesebb leírást nehezen lehet elképzelni, legfeljebb az író lovasíjász harcászatra vonatkozó meglátásai hagynak némi hiányérzetet az emberben, de ne feledjük, akkor még nem ébredt fel ezeréves álmából a lovasíjászat…
A Hun birodalom hirtelen összeomlásának Attila váratlan halála az oka, nem a külső fenyegetettség. Egy ekkora birodalmat összetartani zseniális vezetőt feltételez, és bizony az utódok - egymás erejének kioltásával - nem erről lettek híresek. A hunság kemény magja a későbbi kazár területekre vonult vissza, (bár a birodalmi centrum mindig is ott volt), illetve rejtett életmódra kényszerült az erdélyi hegyek védelmében. A folytonosság itt már tetten érhető! A szabírokról, onogurokról szóló első tudósítások egybeesnek a Hun Birodalom megszűntével (i.sz. V. sz.).
Alig száz év múlva egyszerre három birodalom jelenik meg: a Kárpát-medencében az avar, a Kaukázus fél-mediterrán lejtőin a kazár, Belső-Ázsiában a türk birodalom, amit az ujgur „vált fel”. Van-e kapcsolat köztük? Igen, van! Minket leginkább az avar-kazár kölcsönhatás érint, hiszen a szabírok, és az onogur-avarok egyaránt a Kazár Birodalom vonzásában élik életüket, többször szövetségesként, mint ellenségként. Legyünk pontosak: az avar már megint nem népet azonosít, hanem népszövetséget! Egyébiránt a vérszerződés, mely mindig rokon kultúrájú, de mindig különböző népek közt köttetik - nem etelközi találmány, hanem már a szkítáknál elterjedt! Tehát a történelem során több vérszerződésre is sor kerülhetett. Így azon sem csodálkozhatnánk, ha például a Kézai geszta szerinti i.sz 660 körüli bejövetelt valóban megelőzte volna egy akkori vérszerződés.
Amennyiben a sokat hangoztatott dominó elv igaz volna (egyik nép a másikat kiveti a helyéről, természetesen nyugati irányba), akkor joggal beszélhetnénk népvándorlásról. Ezzel szemben pontosan a kulturális folytonosság a perdöntő bizonyítéka annak, hogy egy lovas kultúrájú politikai alakulat népe beolvadhat a következőbe. Például a szarmatának azonosított régészeti leletek nem szűnnek meg a hun-avar korban, de megdöbbentően hasonlóak léteznek a pontuszi, kaukázusi területeken is. Azonban, ha a politikai helyzet megkívánja, akkor százezrek lépnek a népek országútjára, hogy új hazát keressenek. De mielőtt az Árpádok népének színrelépésével foglalkoznánk, nézzük mi történt az avar kor 300 évében! (VI-IX. sz.)
Korántsem volt eseménytelen, ám a társadalmat felforgató változások okai most sem egyedül a külső ellenségben keresendők. A korszakolás a régészek kedvenc módszere, általában egy újabb sírmelléklet együttes megjelenéséhez kötődik. A helyzet azonban jóval cifrább, mert ugyanaz a nép változtathat temetkezési szokásain, külső kényszer hatására is. Ilyenre látunk példát a X. század végén, amikor egy csapásra eltűnnek az Árpád magyarjait jellemző palmettás leletek. Ám erre tudjuk a választ: a kereszténység tömeges felvétele tiltja a sírmellékletes temetkezést. Ha erről nem tudnánk, hihetnénk azt, hogy honfoglaló népünknek nyoma veszett! Az avarok esetén a kéregöntéses és a verőfejes technikájú lemezes díszítési mód egyaránt, és akár egy időben jellemző a lelet-együttesekre, ráadásul a kazárok belpolitikai meggyengülésével (a hatalom zsidó vallásra cseréli az ősit) komoly sírrablásokat tapasztalunk. Hogy ki kit rabolt ki, nehéz eldönteni, a legvalószínűbb a polgárháborús helyzet, mely a nyugati keresztény hatalmak és a gyengülő kazár fennhatóság közti választási kényszerből fakadt.
I.sz. 760 körül feltehetően egy jelentős vérátömlesztés történik a honi avarság körében, nagyszámú onogur-magyar népesség beáramlása feltételezhető, a bolgár onogurok mozgásával egy időben. A sírmellékletek is megváltoznak: indás-kacsos díszítési stílus! Ám a VIII. század végére már megfigyelhető a sírmellékletek elszegényesedése, újrahasznosított, törött, de jelkép erejű tárgyakkal temetkeznek. Joggal gyanítható, hogy a Kazár Birodalommal addigra meggyengül a kereskedelmi kapcsolat - ez a valódi ok. Időközben a Birodalom az arab hódítókkal súlyos harcokba keveredik, melyben már hősiesen részt vesznek a szabír-magyarok. Itthon a frankok fenyegetése hadjáratokba torkollik, és a nyolcszázas évek elejére a honi avarok nem nagyhatalom többé.
Több százezer embert azonban nem lehet nyom nélkül kiirtani, így az utolsó honfoglalást jelentős számú avarság éli meg, különösen a Tiszántúlon és Erdélyben a hun-székelységgel szövetkezve. A bolgárok ugyan Dél-Erdélyig ellenőrzik a sóbányákat, de jelentős népességgel nem telepednek le. A szlávság eközben folyamatos alávetettségéből - időnként, egy-egy megyényi területen - erőre kap, azonban ők sem jelentenek igazi hatalmi tényezőt. A frankok belefáradván a sokszor értelmetlenül nagy áldozatokat követelő hadjáratokba, Pannóniát nem képesek kézben tartani.
Elérkeztünk tehát az utolsó felvonáshoz, amikor a Kárpát-medencében nincs igazi ura a politikai helyzetnek, ugyanakkor a Kazár Birodalom évtizedek óta külső és belső ellenségekkel küzd. Színre lépnek a besenyők is, akik az arab imperializmus délről állandósult támadásait egy északkeleti irányú fenyegetettséggel tetézik. Eljön az alkalmas idő arra, hogy a megerősödött - vérszerződést kötve: onogur-szabír magyarság - önálló hatalmi tényezőként újra elfoglalja helyét a Kárpát- medencében.
Mi történt közvetlenül az utolsó honfoglalást megelőző évtizedekben? A magyarokat először egységes népként a 860-as években említik a források, mégpedig néhány Pannóniába vezetett hadjárat kapcsán. Ezek jelentősége a régi-új haza politikai feltérképezése volt, valamint az etelközi ország nyugati határainak kibővítése, tehát egy szervezett áttelepülésre történő felkészülés. Az alkalmas pillanat Bizánc és a bolgárok közti nyílt csatározások kitörésén múlott, mivel egyetlen jelentős haderőként a bolgár veszélyeztette volna délről az útvonalat. 894-ben VI. Leó bizánci császár szövetséget köt Árpáddal, és ugyanekkor a morva Szvatopluk Arnulf frank császár ellen kér segítséget a magyar hadvezetéstől. Eljött tehát a legkedvezőbb pillanat! A helyzet fontosságát mi sem jellemzi jobban, minthogy Árpád a Simeon bolgár cár elleni déli hadműveletek vezetését saját fiára, Leventére bízza!
Nincs tehát szó a besenyők által kiváltott fejvesztett menekülésről, ez csak egyes történészcsoportok tudatos (deheroizáló) ferdítése. Bíborban született Konstantin jó két emberöltő múlva ugyan lejegyeztet valamit a besenyők kegyetlenkedéseiről, ám ezt az adatot beilleszthetjük a kor szokványos történelmi túlzásainak csoportjába. Annál is inkább, mert helységneveink barátságos emléket állítanak a besenyőknek, mégpedig országszerte. Ugyan ki az a mazochista, aki saját ellenségéről nevez el falvakat? Sokkal inkább egy békés besenyő betelepedés emlékei azok. Besenyő vitézek testőri megbízatásáról még a XII. században is találunk levéltári adatot.
A valóság – melynek leghitelesebb megközelítését Anonymusnál és 900 évvel később Padányi Viktornál (Dentu-Magyaria) olvashatjuk – gondosan tervezett, bonyolult átkaroló hadműveletekről szól, melynek egyetlen célja a nép vérveszteség nélküli békés áttelepítése. A pontos leírástól most hely hiányában el kell tekintenünk, bár néhány fontos motívumra még visszatérünk. Ami pedig a biztos forrásokat illeti, annyit tudhatunk, hogy néhány röpke év elteltével, a 890-es évektől komoly megfélemlítő hadműveleteket vezet a magyarság Európa szerte, tehát az áttelepülés és ország-szervezés gigantikus feladatát teljes sikerrel oldotta meg a korabeli politikai vezetés. Márpedig menekülésben legyengült néppel nem lehet hódító hadjáratokat győzelemre vinni!
Őstörténetünk ezzel véget ér és átadja a helyét az írott történelemnek. Még ha nem is azonnal, amit leginkább az Árpád nagyfejedelem és Géza közti korszak meglepően rossz adatolása jellemez. Még a soron következő fejedelmek uralmának évszámai sem biztosak, sőt, a rokonsági szálak is nehezen kibogozhatók. Nehezen tisztázható a nyugati kereszténység felvételének folyamata, például Géza keresztény neve szintén István, így könnyen elképzelhető, hogy a Szent Istvánnak tulajdonított tettek egy részét már Géza végrehajtotta.
István és Árpád közt három emberöltő telik el, mely történelmi szempontból meglepően rövid idő ahhoz, hogy az ezredfordulóra egy modern állam jöhessen létre. Márpedig létrejött, és - a nyugati források szerint is - viszonylag békés úton, polgárháborúktól mentesen. Azonban nagy árat kellett ezért fizetni. Ősi hitünk csaknem teljes feladását, rovástábláink elpusztítását, temetkezési (és nyilván más) szokásaink megváltozását keserves lehetett megélni.
Szent István (Géza) politikája magyar szemmel nézve korántsem érthető azonnal, hiszen a múlt örökségének tudatos kiirtása és az állam megerősítése párhuzamosan történik. Miért e nagy áldozat, vajon tényleg létkérdés volt a múlttal történő szakítás? Amit biztosan tudunk: egyrészt Kazária meggyengül, a szlávok, varégok megerősödnek, a bizánci és a német-római császár közt szövetségkötéssel egyenértékű házasságpolitikai lépések történnek. Ezek mindegyike önmagában még talán kezelhető fenyegetettséget jelenthet a Magyar Nagyfejedelemségre, de együtt már sok! Nem volt tehát elvesztegethető idő, Istvánnak (Gézának) azonnal lépni kellett. A bizánci kereszténység felvétele egyenlő a vazallusi helyzet elfogadásával, és akkor oda a függetlenségünk egy csapásra. Maradt tehát a kisebbik rossz: az akkoriban korántsem az erkölcsiről híres pápasággal történő egyezkedés, a nyugati kereszténység intézményes elterjesztése, kizárólagossá tétele.
Hiába tekinthető a szarvasi tűtartó (i.sz. VI- VII. sz.), illetve a nagyszentmiklósi (i.sz. VI-IX. sz.) kincs feliratainak egy része egyértelműen magyar nyelvemléknek, a latin betűs feljegyzésekre még évszázadokat kell várni.
Az első helységnév leírások, birtoklevelek nem korábbiak a XII. századnál. Az „ó-magyar” nyelvemlékek körüli viták alapját azonban nem annyira nyelvünk átalakulása, hanem éppen a korabeli latin betűs leírás pontatlansága okozza. Amíg rovásírásunkban minden magyar hangnak egyetlen (és egyértelmű) jel felelt meg, a korabeli idegen műveltségű auktorok csak kín-keservvel találtak betűkombinációkat a ma is jól érthető magyar hangzásra. Pedig nyelvünk sokkal jobban ellenállt az időnek, és elsősorban a feljegyzés primitívsége az oka pl.: az „ó-magyar” Mária-siralom szövegfordításának. Amíg az angol nem érti Shakespeare nyelvét, a francia Molierét, addig a XII. századi helységneveink ma is szinte változatlanul léteznek. Sőt, létezhettek még azelőtt 800 évvel is, hiszen a Zalaszabar, a Kazármajor és más hasonló elnevezések jóval régebbiek államiságunk hivatalos születésnapjánál. A tatárjárás korára ősi hitünk és kultúránk nyomait már csak dűlőnevek és „népi babonák” őrzik… És a Mária kultusz, mely a kereszténység felvételének legnagyobb csúsztatása – mai szóval élve. Mégis: a XXI. századig élő valóság, melyben egymásra talál az ősi Nap-Isten-anya hit és a keresztény gyakorlat.

Hozzászólások
Oszd meg a hírt másokkal is!

Hozzászóló neve* (name)

E-mail címe* (E-mail adress)
Hozzászólás* (message)
Biztonsági kód* (safety code)

A hozzászólás nem tartalmazhat HTML kódot. E-mail címe NEM lesz nyilvános!
A hozzászólásokat a támadások kivédése okán a megjelenés előtt moderáljuk. Ezért - a terheléstől függően - némi időbe telhet, amig hozzászólása megjelenik. Köszönjük türelmét!


Köszönjük 1%-os felajánlását és céltámogatásait!
Karahun Örökségvédelmi Alapítvány © 2005-2013
Számlaszám: 72100237-11053411 Külföldről: SWIFT kód: TAKB HU HB
IBAN: hu57721002371105341100000000