Eddig 0 hozzászólás érkezett.
Címkék:
Őseink tudása, Ősmagyarok, Őstörténeti szakirodalom, Örökségvédelem
Őseink élete, értékrendünk körei a gyakorlatban - életmód és értékrend - összhang nélkül nincs egészséges társadalom. Őseink élete, értékrendünk körei a gyakorlatban - életmód és értékrend - összhang nélkül nincs egészséges társadalom.
 

A kulturális folytonosság megtagadása nem mai keletű politika! Mi sem bizonyítja jobban, mint Szent Koronánk zománclemezeinek részleges kicserélése, melytől látszólag azonnal egyidőssé vált nyugati mintájú államiságunkkal. Holott a korona és általában a koronázás gyakorlata nem nyugati keresztény eredetű: a szálak újfent a Kaukázusba vezetnek. Azonban ne engedjünk a parttalan viták csábításának, hiszen magyarságunk hitbéli alapjait sokkal hatékonyabban felderíthetjük, ha betartjuk a koncentrikus körök ősi elvét. Minden elgondolás forrása természetesen a nagyállattartói életmód lesz, mert csak így kímélhetjük meg magunkat az alaptalan fantáziálástól.
László Gyula nyomán – még mielőtt megkísérelnénk az életmód, a hitélet rekonstruálását, egy meghökkentő tényre fel kell hívni a figyelmet.
Mennyire tudósíthat hitelesen a régészet őseink mindennapjairól? Érdemes próbát tenni, és elképzelni, hogy például egy virágzó élettel teli hagyományosan állattartásra berendezett tanyából 500 év múlva milyen következtetéseket vonna le a jövő régésze? Az emberi lakhelyül szolgáló épületek alapozás nélkül készültek, talán a tetőtartó ágasfa beásási nyoma az egyetlen árulkodó jel, hogy valaha takaros, fehérre meszelt lakóház állt ott. A szorgalmas régész találna néhány törött edényt, a kutyák által széthordott csontot, no és megtalálná a zöldséges vermet, esetleg az árnyékszék beásását. A hajdani virágzó élet bizonyítékait a természet nyomtalanul eltüntetné már egy emberöltő alatt. Ezek után a jövő történésze levonná a következtetést: fölbesüppedt veremlakásokban tengettük sanyarú életünket a XX. században…
Amennyire szerencsétlenül kevés a történelmi forrásadat és szegényes a régészeti eszköztár, annyira örülhetünk egy sokak által nem ismert ténynek: a magyar nagyállattartó kultúra korántsem szűnt meg a letelepedéssel, hanem azokon a tájakon, ahol más értelmes tevékenységből nem lehet megélni, szinte a XX. századig változatlanul fennmaradt. A Hortobágy, a Kiskunság pusztai legelői soha nem voltak másra alkalmasak. Az életmódváltás mindannyiszor kudarcba fulladt, és fullad ma is, ha az ősi szabályokat nem tisztelik....
Néprajzi tapasztalatok sokasága röpít ezerévnyit vissza! Az állatfajták alkalmassága, a legelőgazdálkodás rendje, a családi munkamegosztás, a pásztorok összetett tudása, hitviláguk, az állatbirtokláshoz - és nem a földterülethez - kapcsolódó értékrend, mind-mind a folytonosság bizonyítékai. A XX. század elején még a pásztorszállások előtt ott díszlett a kifőzött lófej – szellemi tartalommal!

Veszélyes terület őskultúránk szellemi életének kutatása. Az ember könnyen tehet hangzatos kijelentéseket, amelyek mögött bizonytalan értékű a tartalom. Terjed ma már egy halom nehezen bizonyítható kinyilatkoztatás, amelyekben furcsa állítások keveregnek. A magyarok bibliai eredetű gyógyító célú küldetésétől, a kötelező révületeken át, a természeti kegyhelyek varázserejéig, sok minden.
Ezek bármelyikét bizonyító szándékkal boncolgatva, egyenként írhatnánk könyveket, ahogy ezt sokan meg is teszik és – töretlenül virágzik az őskultúra-biznisz. (…)
Ráadásul meglepően sok meghökkentő adat, szerencsés egybeesés adhat alkalmat mágikus eszmerendszerek felépítésére. Miközben minden kapcsolat nélkül felsorolok néhányat ezek közül, már önkéntelenül összekötő erejű magyarázatukon gondolkodom.

- Európa legaktívabb termikus törésvonala pontosan felezi a Kárpátok körívét, felső kezdőpontjában áll Dobogó-kő, a Kárpát-medence Szíve. A medence alatt a legvékonyabb a földkéreg, itt a legtöbb a gyógyforrás.
- Az említett szeizmikus aktivitás ellenére a Kárpát-medence földrengéseinek gyakorisága és ereje meglepően alacsony.
- Egyedül a Kárpát-medencében egyenlő hosszú a négy évszak, az összes lehetséges éghajlati hatás itt ad találkát egymásnak, lehetővé téve egy mindennél gazdagabb természeti kultúra megvalósítását. A gazdaságilag hasznosítható növény és állatfajok változatossága egyedülálló, eredetük azonban nagyrészt Közép- vagy Belső Ázsiába vezet.
- Ez a hely az emberiség történelmében kizárólag csak a nagyállattartó rokon-kultúrák által tudott hatalmi centrumként működni! A szkíták, szarmaták, Attila hunjai, az avarok, onogurok, és az Árpád-kori Magyarország által. De soha nem mentek tovább, pedig erejükből az adott korban akár egész Európa leigázására telhetett volna!
- A keletről megújult erővel érkező rokonnépek folyamatos kapcsolatot tartottak e területtel, tudtak az itthon és az otthon maradtakról, tehát hagyományként élt a folytonos visszafoglalás gondolata. (…)
- Nincs még egy hely Eurázsiában, ahol a nép annyira önmagát jellemezve, olyan gazdagságban őrizte volna meg kultúráját: szigetet alkotó nyelvét, zene-, tánc- és díszítő művészetét, holott a történelem ennek soha nem kedvezett.
- A hatalom szakrális jelképeinek történelemformáló ereje: Isten kardja, a Szent Korona, és a vérszerződéssel szoros kapcsolatban álló Lehel (Lél) kürtje. A Szent korona keresztjének hajlásszöge azonos a föld forgástengelyének a Nap körüli pályájával bezárt szögével (véletlen?), és minden meghatározó mérete egészszámú többszöröse a kereszt által tudatosan átdöfött Jézus zománcképen látható trónus vízszintes méretével. (Forrás: Bakay Kornél)
- A Szent Korona-tan önálló fejezete (lehetne) a jogtörténetnek. Egyedülálló, hiszen nincs még egy nép, mely kinyilatkoztatja, hogy királyai szolgák, mégpedig a Szent Korona eszmében megtestesülő összetartó erő, a népfelség beteljesítői. A történelmi gyakorlat örökérvényűen bebizonyította, hogy ezen eszme ellen véteni egyenértékű az ország veszélyeztetésével. (…)
A felsorolás folytatható volna. A természeti adottságok különlegessége a történelmi, kulturális teljesítményekkel állandó párhuzamot alkot. Lehet-e véletlen a földrajzi adottságok együttese, és az is, hogy kétezer éven keresztül mindig rokon kultúráknak kelti fel az érdeklődését?

Ez a hely a lovas kultúrájú nagyállattartó népeknek teremtetett, és mindig keletről újult meg, akár a felkelő Nap. Kizárólag a rokon kultúráknak volt elegendő megtartóerejű Természet-Egyisten hitük, hogy az avval tökéletes egységet alkotó tudás itt bontakozhasson ki.
Az alapokat a természet törvényeinek megismerése adja, ami egy nagyállattartó lovas-kultúrában hétköznapi szükséglet!
A lovak földi és égi lelkének feltételezése teljes összhangban van a napi tapasztalatokkal, gondoljunk csak a lovasíjász kiképzés finom szellemi vonatkozásaira.
Megmagyarázni pusztán etológiai, vagy biológiai eszmefuttatással, hogy az adott pillanatban miért nem hagyja abba önkéntes vágtáját lovunk – reménytelen vállalkozás! Ahogyan az is, hogy miért a lelki indíttatásaink kötik le a ló figyelmét és nem a fizikai erő. A bizalom felépülésének folyamata kizárólag az állat szellemi életének megismerésére, tiszteletére és hitére alapulhat.
A ló életmódja a Naptól függ, a ló Nap-állat. Ettől már csak egy lépés az ég felé vezető szimbólumrendszer megalkotása.
Őseink tisztelték a Napot, a Holdat, a Földanyát és a földi világot az égiekkel összekötő Élet- vagy Isten-fát, ugyanakkor pontosan tudták a fizikai valóság törvényeit. Tiszteletük azon a felismerésen alapult, hogy a természettel egyensúlyban élni csak törvények betartásával lehet. A törvény és szellem fogalma szorosan összefügg. A természeti folyamatok értése, az ősök szellemének őrzése maga a megváltozhatatlan Törvény!
Az utolsó ezer évben a hitélet már nem erről szól. A Természet-Egyisten hit erkölcsi vonatkozásait ma már csak a népmesék kódolt tanításaiban lelhetjük fel. Mint ahogy az ősiség törvénye sem a „sötét középkor” terméke, hanem igen szorosan összefügg a Szent Korona tannal, annak gazdaságpolitikai vetülete. Ahogy a Szent Korona eszmekörben a király alávetett szolgája az isteni eredetű népfelségnek, úgy az ősiség törvénye a magántulajdon olyan mértékű korlátozása, amely nélkül az ország földjének nemzeti tulajdonú integritása nem biztosítható. A föld tehát nem adható és vehető korlátlanul, tulajdonlásának köze sincs a római jogból eredő sérthetetlen magántulajdonhoz, mely manapság oly annyira szent. Idegen kézbe nem kerülhet, hiszen legvégső esetben a Magyar Királyság, tehát a Szent Korona tulajdona! (Forrás: Varga Tibor jogtörténész) Napjaink társadalmi felfogása merőben ellentétes ezzel az elvvel…
Mérhetetlenül káros előfeltevés, hogy ami régi, (népi), az kötelezően primitív, mert a korabeli ember biztosan nem érthette az igazi okokat az „akkori tudásszinten”, tehát gyorsan kiszemelt valamilyen természeti objektumot, majd annak szellemét tette felelőssé az „érthetetlen jelenségért”. Arról már nem is beszélve, hogy valaha nem volt népi és úri, vagy polgári művészet, csak Művészet, melynek jelképrendszerében szigorú rend uralkodott. A tarsolylemezek és övveretek világa első ránézésre megdöbbentően változatos, holott mind az ábrázolás, mind pedig a viselés joga szigorú szabályoknak felelt meg. (…)

Félelmetes szimmetria érzékelhető őseink túlvilágról vallott hitében. A földi élet tükörképe az égi törvényeknek, tehát, ha a halottat kénytelenek visszaadni a földnek, akkor az összes tárgy, amit vele együtt temetnek el, általában fordított helyzetben került mellé! A nyereg és a kengyel a fej alatt, jobb kézben az aszimmetrikus visszacsapó íj, a balban a fej felé mutató nyílköteg, lábtól a lófej, a csüd-csontokkal. A törvények tisztelete tehát még a halálon túl is érvényes.
Sokaknak érthetetlen ez a túlvilági tükrözés, pedig a magyarázat kézenfekvő. Az evilági gyakorlatban értelmetlen helyzetű tárgyak azt a felismerést tudatják az utókorral, hogy az élőnek a halálon túlra már nem érhet a hatalma, ahogy senki sem foghat kezet tükörképével. A fordított sorrend tehát egy utolsó kísérlet, hátha mégis jobb lesz így a halottnak, és persze tiszteletet parancsoló varázserő, amit az élet más területein is felhasználtak.
Például a „szita-szita péntek, szerelem csütörtök, dob szerda…” elsődleges jelentésében ma már értelmetlennek tűnő gyermekjáték-mondókája - valaha szerelmi varázslásra szolgálhatott. Mégpedig úgy, hogy akkor még az elsődleges jelentést is pontosan értették, hiszen az a péntekenként fürdő-szitával mosakodó leány szerelmének dobszóval kihirdetett beteljesülése lehetett. (Forrás: Padányi Viktor)
A kérdés már csak az, hogyha ősi hitünk ilyen jól működött a mindennapi életben, akkor mi szükség volt a kereszténység felvételére, gyakorlatilag miért ment végbe polgárháború-mentesen. (…)
Bakay Kornél régészeti kutatásai további jó néhány perdöntő kapcsolatra hívják fel a figyelmet. Az Árpád-kor környékére datálható templomaink jellegzetes körszimmetriás (rotundás) építészeti stílusával (Öskü, Velemér, Papegyháza, stb.) a Kaukázusban találkozhatunk, pontosan azokon a területeken, amelyeken más korabeli források szerint a magyarság szabar (szabir, szavárd) ága élt szerves kapcsolatban a Kazár birodalommal, sőt: azt megelőzően is. Az árpád-kori földvárak meglepően üresek! Nehezen elképzelhető, hogy nemezjurtákban laktak a falakon belül, sokkal inkább a Kaukázusban elterjedt szárított vályogtégla építkezésre gyanakodhatunk, ami az itthoni éghajlaton sajnos nem bizonyult időtállónak.
Görög források szerint Attila hunjai lefordították a bibliát hun nyelvre, tehát a magyarság egy része már a nyugati kereszténység előtt ismerhette a tanításokat.(…) A keresztény értékrend megismerésére legalább 800 évünk volt, és hitgyakorlatunk nem hogy megtűrte más vallások gyakorlását, hanem egyenesen befogadóan működött. (…)
Így kap különös jelentőséget, ha feltűnik a kereszt az indás-kacsos mező központjában.

Most vizsgáljunk meg egy könnyedebb néplélektani vonatkozást a gasztronómiai területén. Ha az egyes népek hagyományos konyhaművészetét tekintjük, akkor találunk főzéssel és sütéssel jellemezhető konyhákat. A kettő viszonylag éles határral válik el egymástól: a nyugati és az északi túlnyomórészt sütöget, a keleti kultúra főz. A magyar a főzést, a leveseket, a gulyásos ételeket kedveli. Legmarkánsabb ételünk, a pörkölt is menten élvezhetetlen, ha „odasül”.
Miben különbözik e két technológia? Alapvetően abban, hogy a főzéshez nyugodt körülmények, hosszabb idő, fejlett felszerelés szükséges (üstök, bográcsok, lábasok), - a sütés viszont annál finomabb eredményre vezet, minél gyorsabban és naturálisabban történik. Ráértünk tehát a főzésre, megadtuk a módját, akárcsak az evésnek. A legeltető állattartás eleve megadja az étkezési idők ritmusát. A delelési idő nagy forróságban akár 5-6 órányi is lehet.
Máig hatóan betartottuk az ötpólusú ízesítés alapszabályát: a sós, édes, erős, savanyú, kesernyés fűszerek összhangját. Az így készült ételek egyik műremeke például a töltött káposzta, vagy a toros káposzta kelet-magyarországi változatai. De tükrös húslevest sem főznek tőlünk északra, nyugatra, hiszen ott a „táplálóság” felülemelkedett az élvezet céljain. Mi ázsiai stílusban valósággal élvezzük az evést, még ha ez gyarlóság is. És még egy apróság: tudjuk, hogy íjainkat kizárólag a fekete-tengeri tokhal hólyagjából kioldott különleges (műgyanta tulajdonságú) enyvvel lehetett csak elkészíteni. Nem hinném, hogy a kaviárt a kutyáknak hagytuk volna.

A somogyi dombok közt megtalált hun üstöknek a kínai határ peremén élő ujguroknál akadunk a mására, természetesen a pörkölt és a gulyás ottani változatával együtt. A hun üstök felső peremén egy furcsa korona, absztrakt állatábrázolásokra visszavezethető díszítés található, melynek bizonyára hitbéli értelmet tulajdoníthattunk, ahogy ezt áldomás szavunk eredeti – áldozás, áldos - értelme sejteti. A főzési szabályok a természeti erők összhangjáról vallott hitnek felelnek meg.
Az állatábrázolások eredetileg nem pusztán esztétikai célokat szolgáltak, hiszen a szkíta kortól a mai népmese motívumokig egységes jelképrendszerről van szó. Az alapgondolat: a különböző fajtájú állatősök egyesülése (és nem feltétlenül harca!). A forrás pedig természetesen a belső-ázsiai Turáni Alföld, amelyen más-más név alatt, de a honfoglalás előtti utolsó háromezer évben folyamatosan éltek az egymásra épülő igen fejlett kézműiparral rendelkező nagyállattartó lovas-kultúrák.
Befejezésül essék szó egy súlyos tényről, a lóáldozatokról, mely talán segít megérteni Álmos fejedelem rituális öngyilkosságának mai gondolkodásmóddal nehezen indokolható tényét.
Ha annyira szerettük, akkor miért ettük meg különös tiszteletben tartott állatainkat?
Márpedig megettük, mert a rokonok közül Árpád magyarjaira jellemző leginkább a ló-temetkezések „részlegessége”. Csak a fej és a csüdcsontok kísérik a megbecsült halottakat utolsó útjukra. Amíg a belső-ázsiai halomsírokban és az avar temetőkben a gyönyörűen felszerszámozott ló egész testével őrzi gazdáját a túlvilágon, addig utolsó honfoglalásunk temetkezéseiben a részleges ló-temetkezés alól nincs kivétel.
Sokan írtak erről igaz és szép gondolatokat, miszerint a ló földi lelke az evilágiakat erősíti, az égi lelke a gazdáját kíséri, ám a lovasíjászat gyakorlata itt is ad további magyarázatot.
A részleges ló-temetkezés korántsem járt ki mindenkinek. Egyéb régészeti ismeretekből arra következtethetünk, hogy a harcokban jeleskedők kötelezően megkapták e végtisztességet. Ezek az őseink különösen érthettek lovukhoz, hiszen a harcban szerzett érdemeknek alapfeltétele volt a tökéletes harcostárs. Elgondolni is nehéz, hogy hányszor és hogyan köszönhették életüket négylábú bajtársaik helytállásának. A harcosok lelke a megpróbáltatásokban bármennyire megkérgesedett, lovukhoz mindennél erősebben kötődtek.
Aki ló-közelben éli életét, napi kapcsolatban lovasíjász lovával, igazán tudja, hogy az eleinte egyoldalúnak tűnő kapcsolat miként fejlődik apránként egyre kifinomultabb kölcsönösséggé. Az ilyen ló – mivel akaratát a kiképzés az önállóság igénye miatt elvből sem törheti meg – hihetetlenül szelektíven fog viselkedni lovasaival. Bár általában kiegyensúlyozott magatartást mutat az emberek iránt, de igazi értékeit megtartja gazdáinak, és még azok közt is különbséget tesz. Idővel a lovasíjászat közös rítussá válik, abban egy idegen harcos csak hosszas tortúrák árán érhet el behelyettesítő szerepet, vagy - nagyon magas tudás alapján.
Több mint bizonyos, hogy erre a pótlékra büszke őseink még szívük szakadtában sem tartottak igényt.
Így kerültek előtérbe a hitbéli indokok, és már csak egy megoldás volt: a közelről lecsapó, biztos halált hozó csákány.
Az Álmos fejedelemhez fűződő régi hazát sem lehetett pótolni. Az új soha sem feledteti az elhagyott szálláshelyek emlékét, és Álmos a régihez tartozott. Elválaszthatatlanul. Szellemét Árpádnak kellet átadnia, hiszen a feladat minden addiginál nagyobb volt: az utolsó honfoglalás.

Belátható tehát, hogy lovas kultúrájú őseink mindennapjait egy egységes szellemi háttér övezte, melyben – ahogy a lóval tartott kapcsolatban is – minden részlet egyaránt fontos, de különösen a racionalitás és a hit harmonikus viszonya.
Vallom, hogy csak a korabeli köznapi gyakorlat rekonstrukciója adhat hiteles választ őstörténetünk adatok hiányában örökké nyitottan maradó kérdéseire. Attila kincseit lehet és kell kutatni, de nagyobbik részük bizonyosan nem anyagi. Felismerésükhöz a mindennapok tapasztalata vezet, ha erre lélekben alkalmassá válunk.

Hozzászólások
Oszd meg a hírt másokkal is!

Hozzászóló neve* (name)

E-mail címe* (E-mail adress)
Hozzászólás* (message)
Biztonsági kód* (safety code)

A hozzászólás nem tartalmazhat HTML kódot. E-mail címe NEM lesz nyilvános!
A hozzászólásokat a támadások kivédése okán a megjelenés előtt moderáljuk. Ezért - a terheléstől függően - némi időbe telhet, amig hozzászólása megjelenik. Köszönjük türelmét!


Köszönjük 1%-os felajánlását és céltámogatásait!
Karahun Örökségvédelmi Alapítvány © 2005-2013
Számlaszám: 72100237-11053411 Külföldről: SWIFT kód: TAKB HU HB
IBAN: hu57721002371105341100000000