Eddig 0 hozzászólás érkezett.
Címkék:
Harcművészet, Lovasíjászat, Őseink tudása, Őstörténeti szakirodalom
A lovasíjász harcászat kísérleti régészeti tanulságai - sport, vagy történelemidézés? Miért kellene kategóriákba sorolni egy működő harcművészetet? A lovasíjász harcászat kísérleti régészeti tanulságai - sport, vagy történelemidézés? Miért kellene kategóriákba sorolni egy működő harcművészetet?
 

Az egyidejű feljegyzések szerint, mint hegyekből lezúduló forgószél, úgy támadtak a magyarok az ellenségre. Majd menekülést színlelve, hátrafele nyilazva, sokakat megöltek…
A sírokból aszimmetrikus visszacsapó íjak és csontpálcás, szintén aszimmetrikus zablák, különleges tulajdonságú szablyák kerültek elő, és ami a felületes szemlélőnek is feltűnhet, soha egyetlen fémpajzs, vagy egyéb fémből készült védekezési eszközt sem találtak régészeink.
Az ellenfél állig vasban és a római harcászati felfogás szerint zárt sorokban várta a lovasíjászok támadását. Bíztak vértjeikben és sisakjaikban.
A fentieken túl sokkal több információnk nincs a részletekről, de a küzdelem kimeneteléről annál több. A több emberöltőn át tartó félelemtől az akkori Európa gyérszámú írástudója a lehető legszélsőségesebb feljegyzéseket költötte, a csecsemő gyilkosságoktól az emberevésen keresztül az arcnélküli harcosokig. Röviden: bennünk, akárcsak a hunokban Isten beteljesült büntetését látták, amit rossz lelkiismeretű híveire zúdít a végítélet előtt.
Meghökkentő, de a valóság korántsem volt annyira véres. A kezdeti sikerek után évtizedekig elegendő volt a törzsenkénti 30 - 40.000 ló dobogását távolról meghallani és a soron következő városka - élén a „királlyal” - pillanatokon belül kapitulált.
A félelemnek biztosan volt alapja, de tényleges vérontásokról nem szólnak a feljegyzések.
Kezdjük a legfontosabbnak tartott motívummal! „Menekülést színlelve…”, írja a korabeli kívülálló. A valóságra a lovasíjászat gyakorlata világít rá, mellesleg a tegezhasználat kérdését is tisztázva. Régészeti leleteink irdatlan méretű tegezről tanúskodnak, melybe akár 100-200 nyíl is belefért, ráadásul heggyel fölfelé, hogy a tollak ne sérüljenek a hosszú úton, és viszonylag bonyolult záródású ajtóval felszerelve. Na már most ebből harci vágtában villámgyorsan tölteni nem lehet, vagy, ha igen, akkor súlyos másodpercekbe kerül, ha pedig a nyilak hegyei mérgezettek, akkor felettébb veszélyes is.
Biztosan volt egy könnyű háti tegez, oldják meg a kérdést lóról soha még lépésben sem lőtt történészeink. Jó, tegyük fel! Próbáljuk meg, hogyan tölthetett a hátára rakott tegezből ősünk! (…) Hosszas gyakorlással, földön, kosárból töltve, vagy háti tegezből elérhető kb. 2,5-3 másodperces újratöltési idő, de hol van ez a kézből töltés egy másodperc alá szorítható minimumától? Mert ne feledjük, a korabeli reflex íjak korántsem voltak bivalyerősek, inkább a lovas alkalmazást lehetővé téve: könnyűek gyorsak és hosszúhúzásúak. Tehát pontosak, amennyire csak lehet. Bár technikailag jóval felülmúlták európai társaikat, ám a célzott lövés hatótávjának és hatékonyságának megítélésében sok túlzó véleménnyel találkozhatunk.
Márpedig, ha a vágtató ló harci tempóban kb. 40-50 Km/óra sebességre képes, akkor az előre lövés hatótávja kb. 250 méter. Ugyanakkor a hátralövés hatósugara a legmeredekebb ejtéssel sem lehet több kb. 150 méternél. Ezek kipróbált fizikai tények, gondoljunk a sebességvektorok fizikájára.
A megoldás a részletekben van, mint mindig.
Nem a lényegesen megnövelt lő táv, hanem sokkal inkább a kegyetlenül gyors újratöltés miatti tűzerő okozott igazi meglepetést! Ezt pedig csak az íjhoz hozzáfogott tucatnyi vesszővel lehetett elérni, ahogy ma is.
Kiigazításra szoruló tévhit a hátrafelé nyilazás túlzottnak vélt hatékonysága, bármennyire látványos! Ilyenkor a távolodó ló sebessége már levonódik a vesszőéből, és ez jelentősen növeli az ejtett lövések pontatlanságát. Mai méréseink szerint: az ejtve (is) célzott lövés talán 100 méterig hatékony hátrafelé, utána a találati valószínűség rohamosan csökken a nullára. (Ezen csak az ellenség zárt alakzata segít.)
A kulcsszó a feljegyzésekben: a „forgószél”! A meg-megújuló támadás, a véget nem érő nyílzápor hasonlata. A forgó mozgás azonban technikai szükséglet – és semmi köze a menekülés színleléséhez!
Az újabb tucat vessző elővétele és betárazása, körülbelül ugyanannyi időbe kerül, mint a lövéssorozat. A töltésnek természetesen a vágtakör ellenféltől legtávolabb eső ívén van értelme, hiszen hamarosan újból közeledünk az ellenfélhez, és újból a lovunk sebességével felfokozott villámgyors célzott előrelövések szakaszához érünk. Oldalról a legkönnyebb a célzás, ám a leggyorsabb újratöltésre ekkor van szükség. Ha mindezt átgondoljuk, netán ténylegesen kipróbáljuk, akkor rögtön magyarázatra talál a nyeregre akasztott irdatlan méretű vesszőtartó tegez megléte, ugyanakkor a válltegez hiánya.
A fergeteges körvágtát látva az ellenfél nem képes megbecsülni a támadók létszámát, kizárólag a folyamatos nyílzáporral van elfoglalva. Márpedig a vashegyű (3dkg tömegű!) vessző minden merev anyagban kárt tesz, tehát a korabeli páncélok a felülről becsapódó nyilaktól nem védenek. A megoldás a rugalmas anyagokban keresendő, pl.: a lószőrrel kitömött marhabőr mellényekben, bőr pikkelypáncélokban, rugalmas pajzsokban. Ezért sem viseltek eleink nehéz bádog öltözéket, pedig damaszkolt kardjaik technikáját látva nem lett volna gond a sorozatgyártás.
Erős tévedés, ha a görög vázafestmények szkíta-szarmata harcosainak öltözékét minden esetben lemezpáncélnak látjuk, mert bár a látvány akár erre is adna okot, a gyakorlat mégis a pikkelyes szerkesztésű marhabőr páncél mellett szól. Ugyanakkor tudjuk, hogy létezett hun nehézlovasság is, mi több: eredete a szkíta korba vezet, mégpedig közép-ázsiai centrummal. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a bőrkikészítésnek létezett egy keleti változata is, amely ellentétben a szőrforrázó technikával, jóval tartósabb anyagot szolgáltatott. Az eljárás során a bőrben megmaradnak a szőrtüszők, tehát szerkezetileg strapabíróbb. Ez az eljárás a Hortobágyon maradt fenn legtovább, a pásztorok bőrmunkáiban.
Összefoglalva: nyers erejű szemből történő roham helyett - gyorsaság, precizitás, biztonságos újratöltés a körvágta legtávolabbi pontján, - tehát egy állandó rákanyarodással megújuló folyamatos nyílzápor. Ez a gyakorlattal igazolható legjobb taktika. Történelmi tény, hogy vesztes csatára kizárólag akkor került sor (pl.: Lech mező), ha ebbe a forgó mozgásba a rosszul megválasztott terep miatt valahogy sikerült az ellenfélnek beékelődni.
Ha a harctér kellően nyílt a vágtakörök ügyes kivitelezéséhez, akkor a támadás vesztesége elenyésző, hiszen a tűzvonalban úgy sem érdemes 15-20 másodpercnél többet tartózkodni. Ezalatt kb. 12-15 vessző lőhető el. Ezt a tűzerőt gyalogosan nem lehet utánozni, hiszen az íjászok helyzete alig változik – és a mélységi elrendezés miatt nagyobb a távoli lövés szükséglete.
Villámgyors kézből töltést feltételezve, kb. 4-5 vesszőt lehet levegőbe tartani - egyszerre. Ha 150 - 200 méterig széles arcvonalú vágtával közelítettek, akkor már a körvágta nyitánya sem hagyhatott kétséget a félelem mibenlétéről.
Minden a hatékonyságot szolgálta: a lövés pontosságát és a gyors ismétlést. Ehhez pedig igen sokértelmű egyensúly szükséges, még akkor is, ha csak a technikai részleteknél maradunk.
Az aszimmetrikus „hun” íj nem azért rendelkezik alul rövidebb karral, hogy nehogy a lovat megbökje! Ez jókora tévedés, hiszen ez az íj még így sem tartozott a kicsik közé (145-155 cm). Tudunk ennél jóval kisebb visszacsapó íjakról a szkíták idejéből (csakhogy ők párnanyeregben, tapadós mélyülésben lovagoltak), majd századok multán a mongoloknál és utoljára az oszmán törököknél.
A megfelelő méretre és elviselhető feszítőerőre pedig azért volt szükség, hogy az egyensúlyt szolgáló lapockazárásig legyen húzható az íj. Az aszimmetria pedig azonnal szimmetriává módosul, amikor a markolatot fogó tenyér fölé közvetlenül és vízszintesen beszúrt vessző az idegen pontosan közepre kerül! Az is tévedés, hogy a hun kizárólag hun íj volt, mert bár őtőlük kerülnek elő az első leletek, de Árpád nagyfejedelem harcosainak sírjában ugyanazt a méretezést találjuk. A szimmetrikus íjak inkább a lovasíjászat szempontjából kevésbé kifinomult avarokat jellemzik.
(…)

Aki órákat tölt naponta lovasíjászattal, annak még a legkönnyebb íj is erős és nehéz lehet az edzés vége felé, ám önmagában mégsem ez indokolja azt a csúcstechnikát, amit őseink íj dolgában kifinomítottak. Most az Olvasót kénytelen vagyok némi fizikus eszmefuttatással terhelni. (…)
Van az íj teljes kihúzási erejénél egy jóval fontosabb fizikai mennyiség, mégpedig a pillanatnyi állapothoz tartozó rugalmas energia. Mert nem az erő, hanem a betáplált rugalmas energia alakul át mozgásivá, azaz teszi hatásossá a nyílvesszőt. Márpedig a visszacsapó és ezen belül emelőkarként működő merevszarvú íjainknál a legkisebb kihúzástól kezdve jelentős a rugalmas energia, hiszen már a felajzás sem akármilyen mutatvány egy jól „visszabajuszolt” íjnál. (…)
Hamis feltételezés, hogy korabeli íjaink érzékenyek lettek volna az időjárásra, az esőre. Tudván a nagyállattartó népek élénk kínai kereskedelmi kapcsolatairól, joggal feltételezhető, hogy az íjaikat és a vesszőket lakkal, speciális gyantázással kezelték, de végső soron egyszerű birkafaggyúval is vízhatlanná tehették. Bizonyíték erre a Pozsony alatti csata is, melyben egy egész hadosztály úszott át lovaival együtt a Dunán, néma csendben az éj leple alatt, majd néhány órán belül döntő vereséget mért a német haderőre.

A csuklós zabla szárai sem azért voltak különböző hosszúságúak, mert a lovat „lazán” fél kézből kormányoztuk. Ha így lett volna (sokan állítják), miért lett volna előnyösebb a szárkezelés, ha egyszer a bal kézben tartott íj munkáját a jobb kézben forgatott szablya fejezte be, - ha már az ellenfél tűpárnává lett sorozva. Ha az egyiknek kedvezne is a zablacsukló eltérő hossza, a másiknál ártana, ami viszont értelmetlen. Nem, a magyarázat inkább a lovak jobbkezes mivoltában keresendő, így a kifinomult vágta-irányítás köztudottan nem egyenlő szártámaszának gondját csökkentették e finom részletmegoldással.

László Gyula régészeti lelete szerint a magyarok íja aszimmetrikus „hun” íj. Leajzott állapotát vizsgálva kb. 35-45 font erejű lehetett. Természetesen a sírban ott találjuk a részleges lovas temetkezés szerinti ló-koponyát a csüdcsontokkal és a nyerget a nagy méretű kengyelekkel, a pálcás csikózablát. Figyelem: a leajzott aszimmetrikus íjat fordított helyzetben látjuk!
A csont-(fa)-pálca használata a magányos zablakarika helyett azonnal érthető, ha valaki nem a zablában látja a ló irányításának legfőbb eszközét, ám ha mégis szükség van egy erőteljes lefordításra, akkor sem akar gyötrelmet okozni. Az oldalpálca a zablán tehát a ló kényelmét szolgálja, megakadályozva a zabla karikák behúzását a ló szájába, ugyanakkor hatékony jel, hiszen erős húzásnál a ló nem a szájszeglet fájdalmát, hanem a zablapálca jóval elviselhetőbb toló-hatását érzi. Ugyanezt a feladatot a „fejlett ókor” lovasversenyein szögesre csipkézett, tehát húsba mélyedő zablakorongokkal vélték megoldani. Micsoda különbség!
Hát ennyit a technikai részletekről.
Bár a harc soha nem a humánumról szól, annyit azért megállapíthatunk, hogy őseink harcászati stílusa távol állt a vérszomjas vadállati rohamok korabeli szokásaitól. A megvalósíthatóságot vizsgálva - olyan finom részletekre bukkantunk, amelyek a nagyállattartó népek szellemi fölényéről, és nem annyira a mindent elsöprő fizikai erőszakról győzik meg az utókort. (…)

Hozzászólások
Oszd meg a hírt másokkal is!

Hozzászóló neve* (name)

E-mail címe* (E-mail adress)
Hozzászólás* (message)
Biztonsági kód* (safety code)

A hozzászólás nem tartalmazhat HTML kódot. E-mail címe NEM lesz nyilvános!
A hozzászólásokat a támadások kivédése okán a megjelenés előtt moderáljuk. Ezért - a terheléstől függően - némi időbe telhet, amig hozzászólása megjelenik. Köszönjük türelmét!


Köszönjük 1%-os felajánlását és céltámogatásait!
Karahun Örökségvédelmi Alapítvány © 2005-2013
Számlaszám: 72100237-11053411 Külföldről: SWIFT kód: TAKB HU HB
IBAN: hu57721002371105341100000000