Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Címkék:
Fegyverek, Hagyományőrzés, Harcművészet, Ősmagyarok, Örökségvédelem
Az ősmagyar fegyverek kérdése minden férfiszivet megdobogtat. Azonban a régészeti leletek szegényessége - mint mindig - most is megosztó véleményformálásra ad lehetőséget. Sok szakértő a könnyűlovasság felszerelését kizárólagosnak tekinti... Az ősmagyar fegyverek kérdése minden férfiszivet megdobogtat. Azonban a régészeti leletek szegényessége - mint mindig - most is megosztó véleményformálásra ad lehetőséget. Sok szakértő a könnyűlovasság felszerelését kizárólagosnak tekinti...
 

míg mások szerint eleink igenis ismerték és használták a fém vérteket, acélszemekből alkotott páncél ingeket, nehéz pajzsokat, stb. Ha a szkíta örökséget tekintjük, akkor igazuk lehet... Azonban az utolsó honfoglalás idejéből a nehézfegyverzetre utaló leletek teljességgel hiányoznak!

Az ősmagyarok fegyverei (szerkesztés alatt...)

Azonnal felmerül a kérdés: - ha elfogadjuk a szkíta-szarmata-hun-avar-magyar kulturális örökséget, akkor hogyan, s mely kor szerint beszélhetünk ősmagyarokról és őseink fegyveréről? 4000 év történelme hogyan fogható át akár csak a fegyverek szempontjából egyetlen lapon?

Márpedig elfogadjuk, mert amíg minden néprajzi, antropológiai, és hitvilági, sőt: nyelvi vonatkozás ezt a feltevést erősíti, addig miért vonnánk kérdőre? Csak azért, mert az utolsó 200 év kultúrpolitikájából tudatosan próbálták száműzni ezt a tudatot, és behelyettesíteni holmi "ezt ezektől tanultuk, azt attól a néptől vettük át" jellegű deheroizáló kinyilatkoztatásokkal? Ezen szerencsére már túl vagyunk, azonban ettől még meglehetősen bizonytalan forrásokból táplálkozik a történetileg is hiteles rekonstrukció.

A magyarok íja

Az íjak történelmi fejlődését megpróbáltuk tömören és hitelesen összefogni, talán sikerült is... Itt szöveg szerint nem ismételnénk meg a több lapnyi leírást, fényképet és videó felvételt, inkább kattintson ide a részletekhez...

Szablya és kard

A  kijevi források tanulsága szerint a magyarok már Álmos fejedelem idejében is export minőségű damaszkolt szablyákat gyártottak. A damaszkolás technikáját csak a mai tudomány tárta fel, s jutott erősen meghökkentő eredményre. Mert hogy, ami kemény, az törik, ami meg rugalmas, az meg kicsorbul. Akkor pedig hogyan lehet ezt a két ellentmondó tulajdonságot: a csorbíthatatlan keménységet és a rugalmasságot egyesíteni?

Lehet, sőt lehetett a múltban is. Az egyik leírás szerint a damaszkolás technológiai lényege az acél hajtogatott újrakovácsolása, miközben (zsálya) füstös kezelést kap minden összehajtás előtt. Az eredmény egy szendvics szerkezetű acél, melyben pl.: 12 hajtás után 2 12 = 2048 réteg keletkezik és egyenként a rétegek eltérő széntartalma eltérő tulajdonságokat egyesít.

Egyszerűen hangzik, de nem az. Íme a szamuráj kard (katana) készítéséről egy film, ami "csak" annyiban rokon a damaszkolás technikájával, hogy az érc megolvasztásánál két különböző széntartalmű anyagot kovácsolnak egybe. Itt nem a hajtogatás a megoldás! Mivel az éltől és  a kard többi részének anyagától eltérő tulajdonságot várnak, ezért ezt más-más széntartalmú anyag ügyes egyesítésével érik el. Ettől is hajlik meg az ismert szépségű ívben a kihüléskor.

 

A források szép összefoglalása miatt az ősmagyarok lovasíjászatot kiegészítő további fegyvereiről Kiszely István őstörténész-antropológust idézzük:

(...) Dzsajháni 920 táján írta, hogy "a magyarok fegyverei ezüstből vannak és arannyal berakottak", VI. Bölcs León bizánci császár (886-912) Taktikájában így írja le a magyarok fegyvereit: "A magyarok fegyverzete kard, bőrpáncél, íj, kopja, s így a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel; vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak, és amint a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják". A lotharingiai Regino apát Világkrónikájában a magyarokat úgy jellemzi, hogy "a fáradalmakban és a harcokban edzettek, testi erejük mérhetetlen… karddal csak keveseket, de sok ezreket ölnek meg nyilakkal, amelyeket olyan ügyesen lőnek ki szaruíjaikból, hogy lövéseik ellen alig lehet védekezni". Őseink harcosainak eredményessége sok tényező együttes hatására épült: az alkalmas ruházatra, a fáradtság tűrésére, a kitűnő fegyvereikre, kitűnő lovaglókészségükre, igénytelen és kitartó lovaikra, az utánpótlás biztosítására és az átgondolt hadvezetésre. Vitézeink ruházata elenyészett, de fémfegyvereik részben megmaradtak; ezek, a korabeli leírások és az analógiák alapján őseink fegyvereit jól tudjuk rekonstruálni. (...)

(...) - A szablya. A történelem folyamán a kard különböző népek harcaiban más és más formát öltött, de lényegileg két főtípusa alakult ki: az egyenes pengéjű, és az ívelt pengéjű. Mindkettőnek számos változata ismert. Az egyenes pengéjű kardok főleg az észak- és nyugat-erópai népekre jellemző; ezek vágásra szolgáló széles egy- vagy kétélű fegyverek. Az ívelt pengékű kard - a szablya - inkább vágásra, mint szúrásra alkalmas fegyver. Eredete Keletre utal; az ívelt pengéjű szúró-és vágófegyverek őshazája Belső-Ázsia és Kína. Európába a szablya az ázsiai lovas népekkel került be¸ ebben oroszlánrésze volt a magyaroknak. Az ívelt pengéjű vágófegyverek előnyeként említik, hogy kisebb erő kifejtésével is mélyebb sebeket ejt, mint az egyenes kard. Az íveltség következtében a penge éle kisebb felületen éri a célt, tehát könnyebben behatol, emellett a penge egyidejű húzása is mélyíti a sebet. A hasító mozdulat erejét a markolat ferde kiképzése is növeli, ha a szablyát a harcos csuklóból mozgatja. Előnye továbbá a kis méretű könnyű szablyának a lóról való alkalmazhatósága.

A lovas fegyverét a ló leggyorsabb mozgása közben is képes különböző irányokba forgatni, vágtában suhintásszerűen az ellenfélre sújtani. A többoldalú használhatóságát növeli a penge fokéle. A fokél elsősorban a ló megsebzésére irányuló része a fegyvernek. A szablya egyedüli hátránya, hogy a vaspáncéllal szemben hatástalan. Szablyáink enyhén íves pengéjű egyélű, foka mentén vércsatornával erősített 70-90 cm hosszú megtört markolatú fegyverek voltak, amelyeknél a penge hossza 60-65 cm-nyi volt; tompa fokát a hegyétől visszamért, nagyjából harmadnyi hosszán - néha feljebb - ugyancsak élesre köszörülték; ez a fokél (elman); azaz a penge fokát kikalapálták, visszaköszörülték. A magyar harcos elrobogott ellenfele mellett, s úgy suhintott oda egyélű szablyájával. A markolat anyaga lehetet vas, némely esetben öntött bronz, illetve réz. A fogantyút borító falapokat egy szegeccsel rögzítették a markolatvashoz. Az egész fogantyút bőrrel vonták be, végére pedig fémkupakot erősítettek. A szablyákat gyepvasércből damaszkolták, így 9-9,2-es keménységűek voltak.

A szablyáink használatáról a Walhtarius eposz így emlékezik meg: "pannóniai, azaz magyar módra csak az egyik oldalról ejt sebet". Plano Carpini 1247-ben a belső-ázsiai szabályát így jellemzi: "a gazdagoknak hegyes végű egyélű, kissé hajlott kardjuk van".

Az "Attila-kard". A sors ajándéka, hogy ránk maradt egy remekmű, aranyborításos szablya, amely soha nem volt a földben. Ma a német-római császárok koronázási kincsei közt található a bécsi Schatzkammerben. Az osztrákok ugyan azt tartják, hogy az aranyveretes szablyát Harun al Rasid ajándékozta Nagy Károlynak, de ez időrendi okoknál fogva sem lehetséges. A valóságban az Árpádok kincstárából I. András király (1046-1060) özvegye, Anasztázia királyné, Salamon király édesanyja "Attila kardjaként" adta ajándékba 1071-ben Nordheimi Ottó bajor hercegnek, aki 1063-ban trónra segítette a kis Salamon királyfit. Mivel az Árpád-család Attila ivadékának tartotta magát, így e kardot is Attila kardjának tartották.

A szablya egy IX-X. századi magyar kovács és ötvös remekműve. A megtört markolatú 90,5 cm hosszú, markolatát és tokját leveles indás szalagrendszer ékesíti. A penge vércsatornáját két egymásba kulcsolódó sárkány erősen növényesített alakja díszíti. A kard markolatánál megfigyelhető, hogy a fogantyúrész faborítása jóval túlnyúlik a markolatvason, megnöveli azt, így a markolat viszonylag hosszú. Az Attila-kard a mesés "sárkányölő kardok" sorába tartozik, akárcsak a prágai normann díszítésű Szent István-kard. (...)

(...) A magyarok katonasága a lovasságra épült. VI. Bölcs León bizánci császár írta: "A magyarok nem kitartók gyalog megállni helyüket, mint akik gyermekkoruk óta lovagláshoz szoktak". Őseink megtalálták a paripának, mint katonai eszköznek nagy előnyeit; ezzel biztosították a hadviselés fölényét ellenségeikkel szemben. Amíg a germán páncélos lovasságánál a ló elsősorban a védőfegyverzetet szállította, addig a magyar paripa maga volt a támadófegyver. A lovas taktika legfőbb eleme a lóhátról való nyilazás volt.

Őseink harci ereje katonai erényeiben rejlett. VI. Bölcs León császár írja: "a magyarok nem olyanok, mint a többi népek, melyek egy vereség után le vannak győzve, hanem legfőbb iparkodásuk a vitézkedés… Egy fejedelem alatt élnek, ki kemény fegyelemben tartja őket. E nép, melynek vétkeseit főnökeik kegyetlen és súlyos büntetésekkel lakoltatják, a bajt, a fáradtságot nemesen tűri, a hideget és a meleget kiállja, s a szükségbeli fogyatkozást, mint pusztanép fel sem veszi…Karddal, íjjal és kopjával fegyverkeznek… Nagy szorgalmat fordítanak a lóhátról való nyilazásra… Óvatosak és kitartók".

szablya5.jpg

Egy magyar szablya rekonstrukció

Hozzászólások
Oszd meg a hírt másokkal is!

Hozzászóló neve* (name)

E-mail címe* (E-mail adress)
Hozzászólás* (message)
Biztonsági kód* (safety code)

A hozzászólás nem tartalmazhat HTML kódot. E-mail címe NEM lesz nyilvános!
A hozzászólásokat a támadások kivédése okán a megjelenés előtt moderáljuk. Ezért - a terheléstől függően - némi időbe telhet, amig hozzászólása megjelenik. Köszönjük türelmét!


Köszönjük 1%-os felajánlását és céltámogatásait!
Karahun Örökségvédelmi Alapítvány © 2005-2013
Számlaszám: 72100237-11053411 Külföldről: SWIFT kód: TAKB HU HB
IBAN: hu57721002371105341100000000



holczimmer tünde - 2012.07.26. 19:20
nem csak a férfiszíveket dobogtatja meg hanem szerintem egy két női szívet is pl: az ennyémet